„A bántalmazó nem két pofonnal indít” – Honnan a francból kéne tudnunk, hogy milyen embereket kerüljünk?!

–

„Zsófika, te semmiből nem tanulsz?” – kérdezett vissza dr. Hevesi Kriszta szexuálpszichológus nevetve, miután az RTL Reggeliben Szabó Zsófi arról érdeklődött, hogy milyen típusú férfiakat érdemes kerülni a nyáron. Arról a Szabó Zsófiról van szó, akinek műsorvezetőként feladata, hogy a szerkesztők által előre megírt kérdéseket közvetítse. És arról a Szabó Zsófiról, aki alig pár hónapja szabadult a Shane Tusuppal való, feltételezhetően bántalmazó kapcsolatából. A jelenet aztán pillanatok alatt járta be a bulvár minden szegletét, a társadalmi szintű áldozathibáztatás pedig ismét a nagy nyilvánosság előtt nyert visszaigazolást.

Persze van, hogy félremennek nyilatkozatok, más félreérthetően fogalmaz, mind szoktunk hibázni. Hevesi Kriszta számtalan előadását végighallgattam egyetemista koromban, a legtöbbet gyakorlatilag tátott szájjal – és lám, még vele is előfordul. Abba most nem megyek bele, hogy mennyire ássa mélyre magát egy ismert szakember, aki ahelyett, hogy elismerné a tévedését, inkább letiltja a kommenteket. Abba viszont igen, hogy milyen súlyos károkat okoz egy-egy ilyen megnyilvánulás.

Az esetet említő cikkek alatt tucatszámra gyűltek az áldozathibáztató kommentek. Hiszen a pszichológus is elmondta, „Zsófika semmiből nem tanul”. Kár is az áldozatokkal foglalkozni, segíteni rajtuk pedig egyenesen lehetetlen. És bár sosem mondatott ki a kapcsolat bántalmazó jellege, voltaképpen egy ország nézte végig, ahogy Tusup volt feleségével, Hosszú Katinkával viselkedett, ha ez kellett Szabónak, hát tessék, megkapta. Minek ment oda, ugye.

Mintha újra és újra megfeledkeznénk arról, hogy a bántalmazó az első randin nem két pofonnal indít.

Nincs jel a homlokán, amiből tudnánk, hogy milyen emberrel van dolgunk, és bárkivel megtörténhet, hogy csak későn veszi észre a bajt – ha észreveszi egyáltalán. Igen, még akkor is, ha ezek a jelek kívülről egyértelműnek tűnnek, és akkor is, ha korábban másokat is bántalmazott már.

Évekkel ezelőtt randizgattam valakivel. A Tinderen botlottunk egymásba, korábban sosem találkoztunk, nem volt közös társaságunk, se barátok vagy távoli ismerősök, így a múltjáról épp csak annyit osztott meg velem, ami számára komfortos volt. Az persze hamar kiderült, hogy az előző barátnője betegesen hisztis, indokolatlanul féltékeny és mentálisan instabil volt – de milyen jó, hogy jöttem én, végre, egy normális nő!

A randikból kapcsolat lett, majd közös albérlet. Az idegbeteg exbarátnő mítosza pedig újra és újra előkerült, ha megkívánta a helyzet.

Például, amikor rákérdeztem a srác matracán látott, több tucat késszúrásra, vagy amikor elmesélte, hogy egy veszekedésük során véletlenül a kezében maradt a lány „egy jelentős hajmennyisége”.

Mostanra már biztosan sejtitek, nem kellett sok, és én is megkaptam az első monoklimat – természetesen a saját hibámból, hiszen mi az, hogy fenntartom a kapcsolatot az ellenkező nemű barátaimmal? Ha valamiért, hát ezért igazán kijár, nem? 

Hónapokba telt, amíg ki tudtam lépni a kapcsolatból, és újabb hónapokba, amíg elkezdtem beszélni a velem történtekről. Nem álltam rá készen, de bárhogy próbáltam, az igazságérzetem nem hagyott elmenni Vasvári Vivien posztja mellett, amiben kamumonoklikkal a szeme alatt hirdette, idézem: „Bántalmazás?! Folyamatosan ilyen hírekbe botlom bele… olvasom, hogy nem tesznek semmit a nők, mert ott a gyerek vagy éppen nem engedi a férfi, hogy elvigye a gyereket… Ilyen nincs! Tudjátok, mit nem értek? Egyes családokban inkább eltűri a nő, hogy megverjék, csak azért, mert könnyebbnek látja azt az utat, hogy marad, mert így van lakás a feje fölött és nem neki kell ezt megoldania… vagy éppen eltartani a gyermekét!” Úgyhogy vettem egy mély lélegzetet, felhívtam Anyut, hogy ne érje váratlanul a dolog, és a néhány mondatos posztom kíséretében megosztottam egy fotót a saját, teljesen valódi monoklimról.

Annak ellenére, hogy a rendőrség már javában nyomozott az engem ért kapcsolati erőszak ügyében, végül ez a poszt kellett ahhoz, hogy kiszakadjon belőlem a hosszú ideje mérgező métely.

Minden cikkel és poszttal, amit a témában írtam, a szégyen újabb és újabb rétege hasadt le rólam. Kilépni egy bántalmazó kapcsolatból ugyanis nem kudarc, ahogy ezt Szabó Zsófi felbontott eljegyzése kapcsán gondolják sokan (nemcsak kommentelők, de a sajtó munkatársai is), hanem rengeteg erőt és bátorságot igénylő cselekedet.

Több mint egy évvel az első posztom után megkeresett egy lány, a szakításunk után vele jött össze a bántalmazóm. Ők már azelőtt ismerték egymást, hogy mi kapcsolatba kerültünk volna, tizenéves korukban közös baráti társaságba jártak. Hallotta ugyan, hogy volt némi balhé köztünk, de a közös múlt ellenére – és mivel mi nem ismertük egymást – a bántalmazó kezében ismét ott volt a fegyver, hogy olyan hazugságokat osszon meg a lánnyal, amik számára előnnyel járnak. Például azt, hogy bipoláris zavarral küszködöm, ez okozta a legtöbb konfliktust (az idegbeteg exbarátnő mítosza, ismerős?), és feljelentést is csak bosszúból tettem, hiszen betegesen gyűlölöm a férfiakat. Ezt pedig mi sem bizonyítja jobban, mint hogy nem sokkal korábban a gyerekelhelyezést is a bíróságon papíroztattuk le. Belőlem ennyit látott a lány, lehetősége sem volt megismerni az igazságot, mielőtt belement volna a párkapcsolatba. Biztos volt abban, hogy ha van is valóságalapja a rendőrségi feljelentésről szóló történetnek, a régi ismeretségre tekintettel vele sosem erőszakoskodna a bántalmazóm – aki nem sokkal később ugyanennek a lánynak a kezét törte el. 

Újabb hónapok teltek el, és újabb lány jelentkezett. Ő, bár tudott az általam tett feljelentésről, az üggyel kapcsolatban egyetlen jegyzőkönyvet látott: a bántalmazóm egyik vallomásáról. Abban már nem vagyok biztos, hogy a nem létező bipoláris zavarom felmerült-e, de

a lánynak előadott történet szerint az utánam következő barátnőjével békében váltak el, kéztörésről természetesen nem esett szó, így a veszélyt jelző vörös zászlók száma is minimálisra csökkent.

Néhány hónap alatt aztán odáig fajult a kapcsolat, hogy a lány nem ihatott a bántalmazóm jelenlétében, mondván, hangosan nyel, az első pofon pedig akkor csattant el, amikor a lány egy vitában nem a bántalmazómnak, hanem az egyik barátjának adott igazat.

Hideg zuhanyként érte mindkettőjüket, amikor a rendőrségen szembesültek az alkarnyi vastag papírstósszal, ami a nyomozás során bizonyítékként gyűlt össze. Minél többet beszélgettünk, annál több hazugságra derült fény, és került a helyére egyre több darabja a kirakósnak – a bírósági szakaszt pedig már együtt csináltuk végig (erről ITT írtam korábban). És amikor a rendszeres rendőrségre és bíróságra járás miatt már elkerülhetetlenné vált, tudjátok, mivel magyarázta a bántalmazónk az eljárás tényét a jelenlegi partnerének? Azzal, hogy ő szabadidejében bokszol, edzés közben pedig történt egy kis baleset, ebből lett az ügy. Hogy hozzátette-e, hogy a meccseket valójában a ringen kívül, alig 50 kilós lányokkal szemben vívta rendszeresen, afelől ne legyenek kétségeink.

Ugyanis így működnek a bántalmazó emberek: hazugsággal, manipulációval, az igazság elhallgatásával és megtagadásával.

Csakhogy az igazság természeténél fogva tör utat magának, akkor is, ha ez olykor hosszabb időbe telik.

És bár sokszor nem tudjuk, hogy valójában kivel állunk szemben, ha valaki felismeri a bajt, és kész maga mögött hagyni egy ilyen embert, nekünk egyetlen dolgunk van: mellette állni, és úgy segíteni, ahogy arra a túlélőnek szüksége van – akár civil, akár ismert ember az illető.

Mózes Zsófi

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / kieferpix