–

Írtam már arról, hogy az évek múlásával (és egészségi okok miatt is), hogyan kerültek egyre inkább az északibb, hűvösebb területek vakációs célkeresztbe a családunkban. De az új, északi rajongás mellett a mediterrán napmeleg is megmaradt a vágyaim tárgyának, nem lettem hozzá hűtlen. Éppen csak rövidebb ideig élvezhetem, kicsit másképp, de annál jobban.

A kiindulópont

Van egy barátnőm, anyatárs is, a lányaink is szinte egyívásúak, ráadásul ugyanúgy kétnyelvűek- és kultúrájúak. Ami még fontosabb: húszas éveink végén együtt béreltünk egy lakást Párizsban, egy másik ember megismerésének pedig ez az egyik legbiztosabb módja. Ha lakótársként kompatibilisek voltunk, esélyes, hogy nyaralótársként sem fogunk egymás agyára menni. Mert valljuk be, néha a hozzánk legközelebb álló emberekkel – távolabbi családtagokkal, szuper barátnőkkel – is rémálommá válhat egy utazás, ha teljesen más ritmusban élünk, más jelenti számunkra a kikapcsolódást, és mindez kevés alkalmazkodókészséggel társul.

Számított még, hogy a gyerekeink, noha ritkán (évente átlag egyszer) találkoztak, az első pillanattól megtalálták a közös hangot. Nagyon szívet melengető érzés volt látni, ahogyan szépen „saját jogon is” barátnőkké váltak. Családilag egyikünk sem tervezett hosszabb, klasszikus, napozós nyaralásokat, ugyanakkor

nagyon szerettük volna megmutatni a lányainknak, milyen érzés elviselhető hőmérsékletű tengerben lubickolni, majd úszni, egymást beásni a homokba, megérezni a nyár és a gyerekkor felhőtlenségét. 

Így eldöntöttük: néhány napra elmegyünk együtt, csak mi, anyák és lányaik, egy helyre, ahol elég meleg a tenger, (az egyik gyerek extrém fázós volt korábban) de nincs őrült kánikula, elérhető távolságban van (mindenképpen Európában), a tömegközlekedés nem ismeretlen fogalom, aránylag civilizált, és lehetőleg kulturális látnivalókhoz is hozzájutni. Tudom, ez egy kicsit úgy hangzik, mint a népmesei okos lány ajándéka, amit hozott is meg nem is, de eddig még sikerült ilyen helyszíneket találnunk.

Azt is érdemes tudni, hogy ha nem is vagyunk extrém paraanyák (illetve, khm, nem mindketten), azért nem vagyunk extra bevállalósak sem (mindig arról ábrándoztam, hogy vagány anyuka leszek, de nem egészen így alakult, mentségemre legyen mondva, ennek egészségügyi okai lettek). Beszélünk viszont nyelveken, mi ketten együtt úgy öt-hat nyelven elboldogulunk. És hogy őszinte legyek, vártunk – főként amíg a gyerekeink kisebbek voltak – még egy dolgot ettől a vakációzós műfajtól: azt, hogy amíg ők egymással játszanak, egy kicsit mi is pihenhetünk, és ha percekre is, visszatér valami az „aranykorból”, amikor még el lehetett lazulni csak úgy, és nem álltunk az anyaság huszonnégy órás készenlétében (amit imádunk és egy pillanatra sem cserélnénk el, félreértés ne essék!).

Néha jó nyaralni is, nem csak nyaraltatni.

Élmények

A lányaink elsős korától kezdve így minden évben (egy nyarat leszámítva, ahol egy váratlan esemény meghiúsította a terveinket) eltöltünk öt-hat napot együtt, néhány éve már egy kisebb lánytestvérrel kiegészülve. Az apukák ilyenkor otthon maradnak, vérmérsékletüktől függően élvezik az egyedüllétet, vagy várják már haza a „lányokat”. 

A célpontjainkban nincs semmi különös eredetiség, és mindenhol remekül éreztük magunkat eddig. Jártunk Miró mallorcai, csodálatos fekvésű műterem-múzeumában, ettünk isteni citromfagylaltot Sóllerben és Caprin, őrületes pizzákat és félig nyers (nem al dente!), rémes tésztát Nápolyban, voltunk édeni tengerparton (szikla, homok, meleg part, kevés ember), ámuldoztunk Gaudí lenyűgöző fantáziáján, voltunk kórházi sürgősségi fülészeten, kaptunk homloküreg-gyulladást is a jéggé hűtött vonatokon, és találkoztunk rosszindulatú autóbérlősökkel. 

Forgatott filmet a szállásunk épületében Sophia Loren, amikor éppen hazatértünk egy kirándulásról, esett kétségbe az eszméletlenül kedves és gondoskodó olasz házigazda páros, amiért nem fogyasztottuk el a feltálalt reggeli negyedét sem (azért, mert olyan gazdagon megrakták a tálcákat, hogy tíz ember is jóllakott volna), láttunk amerikai katonai temetőt Normandiában. Utaztunk repülővel, busszal, vonattal, kisvasúttal, hajóval, taxival, konflissal és bérelt autóval. Mászkáltunk az utcán éjfélkor a langymeleg éjszakában, mi, anyukák, sangrílláztunk, ittunk limoncellót, cidert tengerparti naplementében.

Kibeszéltük a lányainkat (ők pedig talán minket), a múltat, az életünket. Főztünk együtt, és nevettünk, nagyokat, sokat. Néha mi voltunk az érthetetlenül, mindenen vihogó kamaszlányok, leendő kamaszlányaink pedig értetlenkedve, némileg gyanakodva figyeltek bennünket, hogy „akkor most ez mi is? A komoly anyák miféle metamorfózisa ez?” 

Babával a strandon: elképzelés vs. valóság vs. rutin – Mit vigyél magaddal, és mi az, ami tényleg tök felesleges

WMN Nyár – 2022. július 6. – TF

 

Mitől különleges?

Megtapasztaltuk azt is, milyen az, amikor három gyerek között változik napról napra a „csoportdinamika”, milyen, amikor az egy évben születettek között hirtelen nagy lesz a különbség, az egyik még igazi gyerek, a másik már egy igazi kiskamasz, aztán hogyan érik be újra egymást.

Sokat segít, amikor egymás lányaival beszélgetve a saját gyerekünkről, illetve a saját anyaságunkról is felfedezhetünk újdonságokat.

Megmutathatjuk a lányainknak, mennyire értékesek a barátságok, milyen sokfélék lehetnek, és milyen hálásak lehetünk, ha az ember lányának igazán jó barátnői vannak. Megélhetjük együtt, milyen az elfogadás, az alkalmazkodás, a csoportban létezés. A lányaink nagyon élvezik, hogy beszámolhatnak egymásnak a külön országokban zajló életükről – iskolájukról, a szokásokról, barátaikról – amit a közös anyanyelvük és a származásuk, Magyarország köt össze. Sokkal tágasabb az ő világuk, és nyitottabb a gondolkodásuk, mint nekünk lehetett gyerekkorunkban. Ezzel együtt az is igaz, számukra már olyan dolgok is természetesek, amit mi még nagy élményként éltünk meg, akár már felnőttként (legyen szó tengerről, külföldről, repülésről, idegen nyelven beszélésről).

Nem tudhatjuk, meddig lesz kedvük a kamaszodó lányainknak velünk jönni, az anyákkal megosztani a nyaralós napjaikat. Lassan élik majd a saját életüket, érdekesebbek lesznek a kortársak, mint felmenőik. Ez így van rendjén, de azért reménykedünk, hogy áll előttünk még néhány év, és néhány anyás nyaralás, ez a különleges műfaj. Addig is tervezgetünk, és minden télen már azt várjuk, mikor, hol találkozunk újra. És utána is lesz talán egy újabb formája az együttlétnek. Mert, ahogy az egykori közös párizsi lakásunk egyik falán szerepelt, mottóként: „Mindig van valami!”

Kis Zsuzsa

A képek a szerző tulajdonában vannak