–

Körülbelül négyéves voltam, amikor először éreztem, hogy az apám nem szeret. Késő estére járt, ő pedig óriási termetével a nappali világosbarna foteljában ült, meccset nézett, és lassú mozdulatokkal zöldalmát pucolt. Haragudott rám. Eltörtem a kedvenc hamutálját, és hiába próbáltam könnyek között összeszedni az apró darabokat, nem hatódott meg tőle. Hogy bocsánatot kérjek, az ölébe kucorodtam, és próbáltam megpuszilni. Hidegen elhajolt. Aztán, mikor végső próbálkozásként halkan odasúgtam: „Ne haragudj, szeretlek”, ő szótlanul a földre tett, és egy határozott mozdulattal a konyha felé mutatott. A mai napig emlékszem a bennem tomboló fájdalomra, miközben megtettem a konyháig vezető tíz lépést, a könnyeim elhomályosították a látásomat.

Megszólalni nem tudtam, csak azt kívántam, bárcsak meghalnék. Vagy, ha én nem, akkor legalább ő haljon meg. Mert nem bírom el ezt a fájdalmat. 

Aztán egy évvel később szintén ketten voltunk. Apám jókedvűen feküdt az ágyban, én egy kis széken kuporogtam mellette, fogtuk egymás kezét. Nagyon szerettem. Két nappal később karácsony, úgyhogy lelkesen soroltam, mit fog hozni a Jézuska. Aztán hirtelen megszorította a kezemet, előredőlt, majd visszaesett a hófehér párnára. Nem engedtem el a kezét, odasúgtam: „Szeretlek.” Válasz most sem érkezett. Erős sípolás, a rikítóan fehér kórházi szoba megtelt kaotikus nyüzsgéssel, az orvosok leszakítottak erőtlen kezéről, és kitaszítottak a folyosóra. Ez az utolsó emlékem apámról.

Anyám meggyötört hangon közölte a telefonban: meghalt. Nagyon sírt, mindent betöltött a fájdalom. Én viszont nem éreztem semmit, inkább csak vártam, hogy mikor jön már haza, ennünk kellene a diós bejglit, ahogy azt megbeszéltük. Nem jött. Dühös lettem, haragudtam rá, elárult, cserben hagyott, magamra hagyott. Egyedül. Ekkor még nem értettem a halált. Szilárdan hittem, hogy apám azért nincs már jelen, mert nem szeret vagy még mindig haragszik rám. 

A lassan teljesen lecsillapodó dühömet felváltotta a bűntudat. Sokszor gondoltam arra – néha még ma is elmerengek –, hogy ha nem kívánom a halálát, talán nem halt volna meg. Akárhányszor idegenekkel találkoztam, és megtudták, hogy elvesztettem az apámat, megsajnáltak.

Én viszont általában menekülni szerettem volna a helyzetből, rettegtem, mi van, ha kiderül, hogy bűnös vagyok, hogyan bánnak majd velem, ha kiderül, hogy talán miattam halt meg. 

Később begyűrűzött a szégyen is. Gyerekként persze nem tudtam volna szavakba önteni az érzéseimet, de tisztán élnek bennem azok a kínkeserves pillanatok, amikor láttam, ahogy a barátnőim játszanak az apjukkal. Ők boldogan nevetnek, míg én láthatatlannak érzem magam, teljességgel nélkülözhetőnek. Akárhányszor hozzám szólt egy férfi, megnémultam, fogalmam sem volt, mit és hogyan kellene tennem. Egyfolytában zavarban voltam és kínosan éreztem magam. Teljesen izolálódtam, kerültem mindenfajta kapcsolatot a férfiakkal.

Legalábbis gimnazista koromig. Ekkor lettem először szerelmes, persze csak titokban. Másnak a szerelem egyet jelentett a boldogsággal. Én végignéztem, ahogy egyre több barátnőm jár kézen fogva az új fiújával, meséltek randikról, csókokról, érzésekről. Nekem a szerelem nem volt más, mint a fájdalom és a magány. Folyamatosan azt éreztem, hogy nem vagyok elég jó, nem vagyok szerethető, nem érdemlem meg a szeretetet. Minél inkább vágytam az elfogadásra és a szeretetre, annál messzebb kerültem tőle. Elkezdtem koplalni, naivan azt hittem, ha külsőleg tökéletes leszek, akkor majd engem is választ végre valaki. Felnőttként is folyton olyan férfiakra vágytam, akik nem akarnak velem lenni, mint ahogy ő sem volt velem. Az elutasítás bár fájdalmas, mégis ismerős.

Felnőve is meg voltam győződve, ha minden szempontból tökéletes leszek, majd akkor – és kizárólag akkor – érdemlem meg a szeretetet. 

Tévedtem. Erre pedig a nehezebb úton kellett rájönnöm. Nagyon intenzív önismereti munka eredménye, hogy ki tudom egyáltalán mondani. Hiszem, hogy ha ott lett volna apám, kislányként nem menekültem volna az emberi kapcsolatok elől a magányba és az evésbe, mert apám megtanított volna arra, hogy ő ott van, és megvéd. Ha ott lett volna, akkor tinilányként mertem volna randizni, mert megtanultam volna, hogy az, amilyen vagyok, elég. Ha ő ott lett volna, nem engedem az őszülő, részeg vénembernek, hogy a lábam közé nyúljon a romkocsma sötét szegletében, mert megtanultam volna határokat húzni, és nemet mondani. Nem lettem volna senki szeretője, mert megtanultam volna tőle, hogy értékes vagyok, és többet érdemlek annál, hogy valaki titka legyek. A párkapcsolatokban nem rendelném alá magam a másiknak egy idő után, mert megtanultam volna, hogy az én igényeim is ugyanolyan fontosak, és nem kell megküzdenem a szeretetért.

Ha ő ott lett volna, megtanultam volna bátran kimondani, hogy szeretlek, mert annak, hogy szeretek valakit, nem kell veszteséggel véget érnie.

De nem volt ott. Én pedig tanulok. Folyamatosan. S bár a hiánya sok mindent elvett, mégis sokat kaptam általa. Erős lettem, felelősségteljes és önálló. Apám halálának árnyéka együttérzővé tett, jó baráttá és hallgatósággá. Ezek után nincs olyan teher, amit ne bírnék el. A legfontosabb lecke, amit tőle kaptam pedig az, hogy az élet végtelenül törékeny, ezért élni bátran kell, még akkor is, ha az elutasítás és a bizonytalanság félelmetes. 

Klári

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Sverre Haugland