„A trauma bölccsé tehet!” – De hogyan? – A trauma bölcsessége című dokumentumfilmből kiderül

–

Innocent! Ma ezt az árnyalatot választottam a körmösömnél, miközben viccesen kiböktem, hogy ez passzol hozzám a legjobban. A csaj nem értette a poénomat, pedig következtethetett volna a vérvörösre lakkozott körmeimből, amit igazából rég meguntam, és kimondtam megint hangosan: Innocent! Imádom a lakkok fantázianeveit, és ma ez fejezte ki a legjobban az állapotomat, pedig higgyétek el nekem, hogy egész életemben bűnösnek éreztem magam, és Isten látja lelkemet, sose választottam volna ezelőtt halvány rózsaszín, enyhén átlátszó, „ártatlan” fantázianévre keresztelt körömlakkot.

Mert bűnös voltam én már gyerekként is, amikor nem raktam idejében rendet, vagy rossz jegyet hoztam matekból, és nem ehettem csokit, meg nem nézhettem tévét, hiába ordítottam, hogy csak a kedvenc filmemet, légyszi, apa! Bűnös voltam tinédzserként, és felpofoztak, mert tizenhét évesen bevallottam otthon, hogy már nem vagyok szűz, és bűnös voltam akkor is, amikor rákot diagnosztizáltak nálam (hohó, akkor voltam csak igazán bűnös, minek kellett annyi mindenkivel szexelni, akkor nem kaptam volna el a HPV-t!). Sőt, legelőször akkor érezhettem bűnösnek magam, amikor az anyám megszült, és két hónapig nem tudott ellátni, olyan depresszióba esett, ezért apám gondozott.

„A régi görögök szerint az istenek úgy teremtették az embert, hogy az igazság tudásáért meg kelljen szenvednie. Emberként az a feladatunk, hogy tanuljunk a szenvedésből, és növekedjünk általa” 

– hangzik el A trauma bölcsessége című film első perceiben.

Máté Gábor harminc éve foglalkozik betegekkel, és ezalatt rájött, hogy a fizikai és mentális betegségek hátterében egy közös motívum húzódik meg: a trauma.

„A trauma bölccsé tehet, ha rájövünk, hogy a rossz reakcióink és beidegződéseink nem mi magunk vagyunk. Ha feldolgozzuk mindezeket, megtaláljuk önmagunkat” – mondja.

Az orvos ténykedése azért fontos társadalmilag is, mert mára egyre több fiatalt diagnosztizálnak szorongással, egyre több gyereknél állapítanak meg ADHD-t, a depressziósok és a fiatalkori öngyilkosok, a függőségben szenvedők száma is egyre növekszik. A legújabb tanulmányok azt mutatják, hogy a fiatalok húsz százaléka szorong, vagyis minden ötödik fiatal küszködik ezzel, és ezek csak azok az esetek, amik már kimutathatók, tehát az illető már eléggé szorong ahhoz, hogy a környezete észrevegye. Máté szerint a szorongás azonosítható tulajdonképpen járványként is.

„A trauma nem az a rossz dolog, ami megtörténik veled, hanem amilyen kárt és szenvedést okoz benned a történtek hatására. 

A trauma azt jelenti, hogy megszakítjuk a kapcsolatot önmagunkkal, mert túl fájdalmas megélni önmagunkat, aztán ez egy élethosszig tartó viselkedésmintává válik. Nem tudjuk többé, hogyan kezeljük az érzéseinket.

[…] A trauma befolyásolja az agyi működésünket, azokét a fontos agyi hálózatainkét, amelyek meghatározzák a reakcióinkat, a viselkedésünket, önmagunk szabályozását, a stresszel való megküzdési képességünket, a másokkal folytatott interakcióinkat, és megszabják, mennyi együttérzés, belátás és részvét van bennünk. Már tudjuk, hogy a frontális agykéreg e funkcióit a trauma korlátozza, hiszen az agyunk a környezetre reagálva fejlődik. A traumán átesett gyerekek agya eltér a nem traumatizáltakétól” – mondja az orvos.

Máté Gábor arról is beszél, hogy a trauma bekövetkezéséhez nem kell második világháború, nem kell rasszizmus, nincs szükség népirtásra, sem egyéb kollektív szörnyűségekre. Elég, ha a szülők úgy el vannak idegenedve a saját ösztönös érzéseiktől, hogy hagyják a csecsemőjüket sírni, ahelyett hogy felvennék. Pedig a gyerek szinte kétségbeesetten vágyik a kapcsolatra. Ennyi is épp elég ahhoz, hogy traumatizált legyen később. Hiszen újszülöttkortól a fő szükségleteink: a kötődés és az önazonosság. (Emlékeztek, ugye, mit meséltem az elején anyámról?) A saját ösztöneinkkel való kapcsolat nélkül nem élnénk túl. Az önazonosság tehát nem valamiféle újhullámos, ködös, spirituális fogalom, hanem a túléléshez nélkülözhetetlen szükséglet.

„Nem az a fő kérdés, mi a függőségünk tárgya, hanem hogy mi a fájdalom, ami azt kiváltja.”

Ugyanez érvényes a betegségekre is: nem számít, mi a betegségünk gyűjtőneve, hogy milyen rákban szenvedünk például, sokkal inkább az, hogy mi az a fájdalmas élmény, amely oda vezetett, hogy megbetegedjünk.

Mert mi a mai modern orvostudomány válasza arra, ha valaki rákos lesz: vágnak, mérgeznek, vagy égetnek. „A legtöbb krónikus betegség a test tiltakozása azokban az esetekben, amikor az egyén elfojtja a saját ellenállását, hogy megfeleljen az elvárásoknak. Amikor megbetegszünk, úgy szoktuk kezelni, mint egy leküzdendő dolgot, vagy ellenséget. Holott azt is mondhatnám, értem, itt és most ez történik velem, mit lehet ebből tanulni. Ami nem azt jelenti, hogy nem fogadjuk el a kezelést, vagy nem teszünk meg mindent a gyógyulásért, hanem a gyógyulási folyamat részeként tesszük föl a kérdést, hogy mit jelent az adott betegség magamra, az életemre, a kapcsolataimra, és főleg arra vonatkozóan, hogy miként bánok önmagammal” – magyarázza Máté Gábor a filmben.

Most nem szeretném ismét a saját rákomat idecitálni példának, hiszen arról már rengetegszer írtam a traumáim vonatkozásában, hanem mondok egy másik példát a saját életemből. Annyi év terápia, önmagammal való foglalkozás, rettenetes fájdalom és ez alól való feloldozás után még mindig előfordul velem, hogy hitetlenkedem saját magammal kapcsolatban. Nem olyan rég esett meg az, hogy egy szakmailag elismert, népszerű író azt írta nekem privát levélben, hogy arra, ahogyan írok a traumáimról és a betegségeimről, csak kevesen képesek. Olyan elismerés volt ez, amit alig mertem elolvasni. Komolyan. Szó szerint nem mertem elolvasni, napokig ki se nyitottam a levelet, csak az első sorokat néztem meg, és megijedtem tőle, mert abban megdicsérnek.

Pedig sok helyről kapok elismerést, sokan szeretik azt, amit írok, de sosem éreztem magam komfortosan az engem körülölelő szeretetben. Még ennyi idő után is, még ilyen sok év elteltével, és annyi végiggyűrt terápia után is akkor érzem magam komfortosan, hogy az engem becsmérlő szavakat olvasom. De azt napi szinten, szinte kiéhezve arra, hogy leírva lássam. Mert az rögzült, ahhoz vagyok szó szerint hozzászokva, ha leírva látom: ez a nő borzalmas, borzalmasan sok, irritáló, hangos, elviselhetetlen, tehetségtelen, szar. Nyilván nem pont ugyanezeket hallgattam végig anno gyerekkoromban, de számtalanszor megkaptam otthon: hangos vagy, viselkedj szépen, ne hisztizz, így nem viselkedik egy rendes gyerek, meg leszel büntetve, ha nem vagy ilyen vagy olyan, túl harsány vagy, fogd vissza magad, olyan borzalmas vagy, mint az anyád. És még sorolhatnám.

Mi lett hát a komfortos? Hát ez! Ennek fényében szinte elviselhetetlen lett a dicséret. Hosszú, nagyon hosszú önmagammal való foglalkozás eredménye, hogy most már a fókusz azon van (vagy legalább azon is tud lenni), ha elismernek, hogy végre el merem hinni egy szakmailag kiemelkedő, kiváló írónak, hogy az, amit rólam mond, akár igaz is lehet, a személyeskedő ócsárolás pedig nem feltétlenül rólam szól, vagy én vagyok. 

„Az igazsággal való szembesülés dinamikus folyamatán át születnek a megoldások. A trauma szülte energia átalakul az élet energiájává” 

– mondja a film végén Máté Gábor, és tulajdonképpen ez a feladat: hogy szembesüljünk önmagunkkal, mert csak úgy tudunk teljes értékű életet élni. 

Úgyhogy, kérlek alássan, igenis megérdemlem az Innocent fantázianevű lakkot, ami nem azt jelenti, hogy nem akarok felelősséget vállalni a tetteimért, hanem épp ellenkezőleg: csak azokért akarok, amiket valóban elkövettem, vagy amilyen valójában vagyok, de azt soha többé nem akarom érezni, hogy nem vagyok szerethető, hogy nem értékelhető, vagy nem releváns az, amit csinálok, ha annak igazából tényleg van értéke és relevanciája.

Szentesi Éva

Kép forrása: thewisdomoftrauma.com