–

Robert Eggers író-rendező már első nagyjátékfilmjével, a körbeünnepelt A boszorkánnyal ránk hozta a frászt: a címszereplőnek a kollektív tudatalattinkból való kihantolásával leporolta és újra divatba hozta a folk horror zsánerét. Aztán szürreális magasságokba emelte A világítótorony kabinlázban égő hőseit Willem Dafoe és Robert Pattinson az őrületbe (és egymásba) gabalyodó kettősével.

E két filmje után nyilvánvalóvá vált, hogy Eggers rendezőzseni, olyan formabontó filmes eszköztárral és rendhagyó vizualitással, ami kevesek sajátja.

Mindig izgalmas kaland egy szerzői filmest egy nagy stúdiófilm közelébe engedni: gondoljunk csak Nicolas Winding Refn Drive-jára, amelyben Ryan Gosling összetört szívű sofőrje randalíroz végig hol kalapáccsal, hol kormánykerékkel a kezében (ellenpéldának pedig ott vannak a Marvel Örökkévalói Chloé Zhaóval). Eggershez is hozzávágtak egy nagy zsák pénzt – majdnem tízszer annyit, mint amit a legutóbbi filmjére elköltött –, mire ő leforgatta „minden idők legjobb vikingfilmjét”. Igaz, művészi ambíciói szempontjából neki is meg kellett fizetnie az árát, hogy Az Északi elkészülhessen. A nagy hollywoodi mozifilmeknél ez már csak így megy: az utolsó szó mindig a stúdióé.

A bosszú börtönében

Az albán író, Ismail Kadare Kettétört április című regényében ír az albán vérbosszú megdöbbentő hagyományáról: ifjú főhősét bátyja gyilkosának megölésére kötelezi a tradíció, utána pedig ő válik célponttá az áldozat családja számára. Így tör félbe az ördögi kör jobb sorsra érdemes életeket: a meggyilkolté mellett a tettesét is, aki kénytelen magát alávetni a szokásoknak.

A vérbosszú számos kultúra sajátja, a vikingeké éppúgy, mint az albánoké vagy az olaszoké (vendetta).

Az Északi hasonló dilemmával küszködik: a 800-as évek végén – miközben mi, magyarok a Kárpát-medencében új otthonra találtunk – a viking királyt, Aruvandilt meggyilkolja a bátyja, Fjölnir. Az ifjú herceg, Amleth menekülni kényszerül, hogy egy nap férfiként térjen vissza, aki kész teljesíteni a kötelességét: megbosszulni apja halálát, és kiszabadítani anyját a gyilkos markából. Ismerős a sztori?

A XII. századi Gesta Danorumba lejegyzett legenda az alapja William Shakespeare halhatatlan remekművének, a Hamlet, dán királyfinak is.

Amleth, viking királyfi

Az Északi a klasszikus királydráma hagyományait ötvözi a skandináv mitológia és izlandi mítoszok elemeivel. Hogy tényleg ne egy szimpla Hamlet-adaptáció legyen, erre az izlandi „bárd”, Sjón neve a garancia: Björk „házi” szövegírója és a skandináv kultúra ismerője a rendezővel együtt dolgozott a film forgatókönyvén. Eggers biztosra ment, és történészeket kért föl a vikingek világának megidézéséhez.

Nem véletlenül mondta a svéd Uppsalai Egyetem régészprofesszora, Neil Price, hogy Az Északi a valaha készült leghitelesebb, vikingekről szóló játékfilm.

Mindez azonban még mindig kevés lenne Az Északi diadalmenetéhez: a balladai homályba burkolózó bosszúdráma földhözragadt megközelítésébe a rendező azáltal lehel életet, hogy viking szemmel néz körül a világában. Az Északiban az istenek köztünk járnak, a természetfölötti szinte kézzelfoghatóvá válik, a társadalmi normákat pedig rövidebbre vághatja egy éles penge. Egyedül a vér szava szent, mert az elmos mindent, még a morális értékrendet is. Az Északi nem ideologizál, még csak nem is ítélkezik: a film egyetlen csatajelenetében a megtámadott rusz falun szinte könyörtelen lassúsággal végigsikló kamera kendőzetlenül tobzódik a vikingek brutalitásában.

Ebben a korban a túlélés záloga a könyörtelenség. A vérbosszú ördögi köre is csak a vérvonalak kíméletlen elvágásával törhető meg. Ha a küzdő feleket egyedül a bosszú élteti, mindegy, ki győz, csakis vesztesei lehetnek a harcnak.

Odin szakállára

Eggers most is, mint a korábbi filmjeiben, a mágia és a vízió vékony határán egyensúlyozik, és a nézőre bízza a látottak értelmezését. Elemeli a produkcióját az anyagi világtól, ablakot nyitva a spiritualitásra. Egészen felejthetetlen élményt nyújt Amleth apjával való szellemutazása vagy küzdelme az üreglakó élőhalottal, a draugrral, amelyet a rendező úgy abszolvál, hogy elbizonytalanít: varázslat, amit látunk, vagy csupán látomás? Ugyanakkor nem mászik bele a főhőse fejébe, Amlethből nem lesz az érzelmeit boncolgató, tépelődő hős. Számára a bosszú nem alternatíva, hanem az egyetlen kikövezett út. Történetében a körülmények hordozzák a csavart, amelyre vele együtt mi, nézők sem vagyunk fölkészülve.

Nehéz betelni Az Északi megelevenedő „valóságával”: a viking rituálékkal, a knattleikr, azaz az amerikai futball és a baseball keverékének tűnő, izlandi labdajáték brutalitásával, az ádáz párviadalokkal, a korszak gondolkodásával és lehengerlő atmoszférájával.

E világ nyerseségében szinte gyöngyszemekként csillannak meg a film már-már költői dialógusai, amelyek Sjón munkáját dicsérik.

Valhalla

Nem csoda, hogy a forgatókönyv elolvasása után egyből igent mondtak a film sztárjai: Ethan Hawke, Willem Dafoe vagy a 2005 után nagyjátékfilmben most először szerepet vállaló Björk. A vezércsel sztárja, Anya Taylor-Joy látatlanban, a rendező első szavára jött, hiszen tulajdonképpen ő fedezte föl első filmjében, A boszorkányban. Nicole Kidmant pedig a főszereplő Alexander Skarsgård beszélte rá, hogy játssza el az anyját – pedig csak kilenc év van köztük –, amikor még a Hatalmas kis hazugságokban játszottak együtt. Skarsgård a produkció lelke: az ő fejéből pattant ki a vikingfilm gondolata, és ő beszélte rá a kezdetben húzódozó Eggerst is, hogy csatlakozzon. Szerencsére a színész vikingként inkább megállja a helyét, mint Tarzanként vagy a Végítélet Randall Flaggjeként.

Az Északi egy mozgóképes hősköltemény,

ami David Lowery Arthur-mondakörre épülő – a magyar mozikat sajnos elkerülő – The Green Knight című „lovagregényének” valamivel kommerszebb, vikingváltozata. Robert Eggers intenzív vizualitása szinte beránt bennünket a vásznon megnyíló ablakon át a múltba, hogy Ragnar Lothbrok után újabb épkézláb viking hősre emelhessük kupánkat Odin csarnokában: Skol!

 

Bányász Attila