Nyáry Luca: Az ő könyvében a mellékszereppel is megelégednék

–

Nekem mindig próbálkoznom kellett, ha azt akartam, hogy szeressenek, neki ment magától is

Mert egyszerűen jó volt őt nézni, könnyű volt vele lenni. Ő nem sírt és kiabált állandóan, mint én, nem köpte le magát meggymárkával a szülőszobán, és nem táncolt pelenkában politikusok előtt egy munkavacsorán (amiért utólag is szeretnék elnézést kérni apámtól). Már pusztán a létezésével boldoggá tudott tenni embereket, pedig nem ez volt a célja. Manapság sokat mondja nekem, hogy mennyire feleslegesnek érzi magát mellettem, észre sem veszi, hogy én azért pattogok állandóan, hogy legalább egy töredékét kiváltsam az emberekből annak a hatásnak, amit ő már azoknak a bizarrul kifejező szemeinek egyetlen pislogásával képes elérni. Valami furcsa módon jobb abban, amire az egész életemet feltettem, mint én valaha leszek, és velem ellentétben olyan magasról szarja le az egészet, hogy nem is tud erről. 

Valószínűleg ezért akartam az elején visszavinni a kórházba

Anyánk legnagyobb bánatára, aki abban reménykedett, hogy ha végre megszületik a kistestvérem, akkor majd felszabadul bennem valamilyen védelmező ösztön, és én is úgy odaleszek érte, ahogy ő – de nem váltak be a számításai.

Talán, ha kicsit kevésbé lett volna bájos, rendezett és tanulékony, akkor hamarabb megszeretem.

Akkor még nem értettem, hogy valaki más csodálandósága nem feltétlenül vesz el az enyémből. Így, ahogy a nagytesók általában, a riválisomnak tekintettem, és minden erőmmel azon voltam, hogy kiiktassam a konkurenciát. Két kedvenc játékom volt: az egyikben egy bőröndbe zártam, de annyira jól tűrte, hogy csak tovább növelte a népszerűségét a családban, így ezt hamar meguntam. A másikban erdei boszorkány voltam, ő pedig Jancsi, (még annyi örömet sem adtam neki, hogy a lányszerepet játszhassa), aki a mézeskalácsházba tévedt. Csak az én mesém végén Jancsi nem szabadult ki a boszorkány karmaiból, hanem elevenen elégett a sütőben. A húgom mégis minden egyes alkalommal készségesen, mosolyogva mászott be a sütőnek kijelölt dobozba, mert neki ennyire nem számított az egész. És mindegy, hányszor égettem el érte, sosem változtatott volna magán.

Neki nem kellett hangosnak vagy feltűnőnek lennie ahhoz, hogy azt érezze, létezik

Gyermekkorunk alatt nagyjából három alkalommal öltem vagy vakítottam meg majdnem, (azóta sem értem, anyánk miért gondolta, hogy jó ötlet íjat és airsoft pisztolyt adnia nekünk, de legalább, ha jön az apokalipszis, már egész ügyesen fogok célozni), ő meg erre a horvátországi nyaralásunk első napján betörte az orromat egy napággyal. Végre elkezdtem egy tőlem különálló, saját akarattal rendelkező embernek látni őt. Akkor is, ha ennek eleinte egyáltalán nem örültem.

Idegesített, hogy nem értem őt, hogy nem úgy működik, mint én.

Ha veszekedni akartam vele, befogta a fülét, ha megsértettem, nem árult be, csak sírt, ha valami bánata volt, nem rombolt, hanem inkább leült rajzolni. Nem bosszantotta fel magát mindenen úgy, mint én, az egész felnövésünket sztoikusan, rezzenés nélkül viselte, amitől én csak még dühösebb lettem. Nem értettem, hogyan képes elviselni, amit én nem tudok, természetellenesnek tartottam a nyugalmát. Amikor azonban dühöngés közben, egy józanabb pillanatban hátranéztem, és láttam azt a rezzenéstelen, elfogadó békét az arcán, én is megnyugodtam egy kicsit.  

Tizenhárom éves koromtól kezdve viszont évekig nem találkoztam a nyugalommal

Lehet, hogy ő sem, de nem látszott rajta. Én futni kezdtem, ő viszont megállt – más választ adtunk a világvégére. Persze nem is volt igazi világvége, nem nyelt el mindent az áradat, csak nekünk tűnt annak. Alig emlékszem valamire abból a fél évből, amikor anyukánk beteg lett, azt hiszem, nem is szeretnék. Egyszer majd biztos muszáj lesz, de egyelőre jó nekem, hogy két félre osztom az életem. Előtte és utána, egy homályos, összezavaró sávval a kettő között.

Ebben a sávban laknak az orvosi papírok, délutánok félidegenek autójában, a kötött sapkák és a hulló hajszálak. Ebben a sávban lakik az a pár ember, akik akkor is be tudtak törni a burkomba, amikor vasból voltak a falai, és amikor teletöltöttem vízzel, azt remélve, hogy egyszer belefulladok.

Ő is ott várt valamire velem a hullámok alatt, egy sárga fotelben a hospice folyosóján, a szemei lehunyva, a kezéből kicsúszott a könyv, amit éppen olvasott. Nem akartam, hogy ott legyen, senkit nem akartam magammal vinni arra a helyre. Éveken át próbáltam kilökni onnan, de ugyanolyan mozdíthatatlan hűséggel várta, hogy leeresszem a falakat és kitisztítsam klórral az algás medencét, amivé az agyamat tettem, mint kiskorunkban a képzelt sütőben a lángokat. És közben ugyanazzal a tekintettel bámult, mint anyám, lassan minden részletét ellopta, igaz, azt se szándékosan.

Mintha, amikor őt elfújta volna a szél a Fiumei úti sírkertben, a testvéremre hagyta volna a mosolyát, a hangját, az apró, mégis tekintélyt parancsoló termetét.

Én nem hasonlítottam rá ennyire, ami valahol jó, mert akkor a tükörképemet se tűrtem volna meg. Ahogy őt nem tudtam tűrni, éveken át, menekültem a házamba költözött szellem elől, aki mindennap emlékeztetett rá, hogy kit hiányolok ennyire, és milyen szarul őrzöm az emlékét. Úgyhogy futottam tovább, panelházak tövébe, füstfelhőkbe, házibulikba. Három éven át rohantam előle, hogy aztán visszatérjek a kör elejére, hozzá. 

Abból jöttem rá, hogy kezdek jobban lenni, hogy már szembe tudtam nézni a testvéremmel. Közös barátaink lettek, ketten vezettük a háztartást, minden nyáron együtt néztük, ahogy leégek a szigligeti strandon. Már nem fájt magamat látni valaki másban, mert kibékültem azzal, hogy megváltoztam. Sose leszek már olyan jófej, mint előtte voltam, de bölcsebbé és türelmesebbé váltam, kicsit olyan lettem, mint ő.

A víz még mindig ott volt, csak elfogadtuk. Könnyebb volt lélegezni benne, most, hogy némán, mindketten egyetértettünk abban, hogy fuldoklunk. 

Onnantól nem bántam annyira a falat, ami elválasztott a külvilágtól, az általam normálisnak tartott emberektől

Elég volt nekem a tudat, hogy van egy ember az életemben, akinek nem kell elmagyaráznom az érzéseimet. Amikor viszont szerettem volna őket elmagyarázni, akkor írtam. Annyi erőt adott nekem a mi kis buborékunk, hogy – anya halála óta először – képes voltam visszatalálni magamhoz, azokhoz a dolgokhoz, amiket a legjobban élveztem. Ekkoriban kezdtem el minden időmet a jegyzeteim között tölteni, és itt jöttem rá arra, hogy ha ezt most elég jól csinálom, ez lehet az egész életem. Kitaláltam, hogy leírom az egészet egy könyvbe, és nekiestem ennek az (azóta is tartó) irracionális hadjáratnak, hogy az összes gondolatot megfogalmazom, ami valaha átfutott a fejemen.

Ő akkor már két hónapja minden éjjel lázasan ébredt. Rázta a hideg és állandóan fáradt volt; csak a sokadik vizsgálaton derült ki, hogy mi a gond vele. Ezután jött még egy fél év nememlékezés, kórházi ágyak és a félelem, hogy a történelem mégiscsak ismétli önmagát. Anyánk arcával született, és sokan hitték azt, hogy ezért arra is van kárhoztatva, hogy az ő sorsával végezze.

De pont ebben tévedtek a legnagyobbat. Csak arra a gyengeségre emlékeztek, amire anyát ítélte élete utolsó pár hónapja, arra nem, hogy egyébként milyen erővel alakította maga körül a világot, a simulékonysága és a nyugalma ellenére. Ezt az erőt nem látták a testvéremben sem, pedig tényleg hasonlítanak egymásra, jobban, mint szeretném beismerni, jobban, mint én valaha fogok. Nem kellett sajnálnunk vagy megvédenünk őt, mert nem volt szüksége rá. A szelídség nem egyenlő a gyámoltalansággal. Ezt tőlük tanultam.  

És ahogy egyre több mindent tanított meg nekem a húgom, az, amit leírtam, elkezdett egyre inkább róla szólni. A húsbavágó botránykönyvből szerelmes levél lett a családomnak. Kiiktattam a béna vicceket a verseimből, és a helyükre szőttem őt. Sose akartam osztozni senkivel az életemen, de neki bármit átnyújtottam: barátokat, a macskáinkat, a munkámat. Már nem érdekelt, hogy hányan figyelnek rám, egy embert lestem a közönségben. Egy embert kerestem a kommentek között, egy embert akartam látni, amikor belépek a közös lakásunk ajtaján, egyetlenegy hangot tudtam leválasztani a többiről. És életemben először elég volt nekem ennyi. 

Most megint béke van. Nem folyton, de többnyire.

Még akkor is, amikor otthagyja a hajszálait a tusolóban, vagy amikor elsírja magát, mert nem tudja, hogy mit egyen, vagy amikor kizár engem a lakásból hajnali háromkor, mert elaludt az ágyamban, a laptopomon fekve. Nem vagyok kibékülve a bizonytalanságával (valószínűleg ő sem), a passzív-agresszív sms-ekkel és az elfelejtett kávésbögrékkel, de

hálás vagyok, hogy pont ő az az ember, akivel együtt nőhetek fel.

Hogy pont a világ egyik legempatikusabb, legelfogadóbb és legszórakoztatóbb embere lett az, akivel mindenen keresztülmentem, aki látta minden egyes kis részletemet, és ezekkel együtt döntött úgy, hogy képes szeretni engem. Hogy pont vele nyertem meg mégis a genetikai lottót, pedig minden más szempontból vesztésre állunk. Hogy pont ő lett az, aki mellett majd egy nap teljesen eltörpül minden, amit valaha csináltam, de nem bánom. Az ő könyvében a mellékszereppel is megelégednék. Amíg hagyja nekem, hogy ott legyek, boldog vagyok. 

Nyáry Luca

A képek a szerző tulajdonában vannak

Ha érdekel a téma, olvasd el ITT Milanovich Domi korábbi írását a testvérkapcsolatok sokféleségéről