Amikor az utcán plakátok ordítanak hazugságokat rólam – Ilyen egy „privilegizált” keresztény, fehér férfi élete melegként

–

A hotelekben mindig megbámulnak. Sőt, volt, hogy a pincérek fojtottan nevetgéltek rajtam és a barátomon, miközben vacsoráztunk. Múltkor nagyon kedvesek voltak velünk valahol, de a többi vendég sokszor úgy bámul ránk, mint cirkuszi mutatványosokra, még azt is vizslatva, mit eszünk. Mert vajon mégis mit ehetnek a melegek? Biztos nem azt, ami mi. Felnevetünk.

Nem, munkahelyen sosem volt semmi probléma, de hát újságoknál, marketingügynökségeknél, diákként pedig ruhaboltokban dolgoztam, egyik sem az a közeg volt, ahol alapvetően felüti a fejét a homofóbia. Maximum egy-két heteroszexuális férfi kolléga előtt magamba fojtva, ostoba módon stresszeltem azon, hogy elég férfiasnak tűnök-e előttük, és nem építem-e a sztereotípiákat. Ez máig megesik. Igazából máig túl sokszor. Gyerekként? Gyerekként persze, piszkáltak, sokat, rengeteget, az elején azt sem tudtam, miért, de ők sem, később már annál inkább. „De ez alap. Nem, nem kell sajnálni, ez vele jár.”

Hallom magam kívülről, és ízlelgetem: „ez vele jár”. Miért jár vele?

Aztán eszembe jut még a sok titkolózás, a bujkálás, az állandó bűntudat, hogy hazudni kell, de ez túl személyes, ezekről nem akarok mesélni…

Eszembe jut, milyen félni az utcán, miközben azon jár az eszed, hogy nem öltöztél-e túl buzisan, nem jársz-e túl buzisan, nem létezel-e túl buzisan.

Hogy nem jön-e szembe veled valaki hajnalban árpádsávosba öltözve, hogy megverjen, mert eszedbe sem jut, hogy te is visszaüthetsz, hisz azt tanultad magadról, hogy a melegek nem tudnak verekedni. Azt tanultad magadról, hogy gyenge vagy. Hogy nem vagy eléggé férfi.

De nem vertek meg, nem raktak ki az utcára, nem vesztettem el a munkahelyemet. Nincs különösképpen szívszaggató történetem. Sajnálom.

De nem is ez a lényeg. Pont a privilegizált helyzetem miatt különösen fontos számomra az, hogy képviseljem a közösséget. Mesélek a legutóbbi Humen-címlapról, és hogy Radványi Viktória is elmondta: nekünk felelősségünk, hogy azok helyett legyünk hangosak, akik nem lehetnek hangosak. Mert nincs akkora szerencséjük, mint nekünk.

Aztán eszembe jut, hogy nem kell tragédiákat emlegetnem

Elég elmondanom, hogy mindennap van egy hír, egy nyilatkozat, egy határozat, ami miatt görcsbe rándul a gyomrom és hányingerem van. Az idegeskedéstől, attól, hogy tíz éve írom a cikkeimet LMBTQ-témákban, és egyre többször tűnik minden mindegynek, haszontalannak, mert úgyis eltaposnak minket.

Kiráz a hideg a kommentszekcióktól, amelyikekben tudatlan, átmosott agyú és gyűlöletre gerjesztett emberek tombolnak a gender miatt, kívánják az én halálomat is, röhögnek a transznemű embereken, és szitkozódnak, mert annyi jogot követelek, amennyi nekik is van. 

Látom a mosolygó politikusainkat, ahogy gyűlölnek, és „nem igazi magyarnak” neveznek engem, látom a pénzzel tömött megmondóembereket, ahogy szemrebbenés nélkül mondanak fals információkat, más kontextusokba helyeznek képeket, tényeket, történeteket, hazudnak a fél országnak, uszítanak, lenéznek, gúnyolódnak, életekkel játszanak, és lebénít a félelem újra és újra. Naponta megyek el olyan, az én pénzemből is kinyomtatott plakátok mellett, amik romba próbálnak dönteni mindent, amit ez a közösség felépített segítségül egy jobb társadalomért, és ez minden egyes alkalommal eszembe jut, és minden egyes alkalommal picit meg kell emésztenem. És naponta lesz gombóc a torkomban, ha véletlenül odakapcsolok, és az általam is fenntartott állami televíziócsatornán a „fajtámról” nyilatkoznak – nem törődve azzal, hogy emiatt ezreket fognak gyűlölni, bántani, megalázni, elhallgattatni vagy akár öngyilkosságba kergetni. 

Rólam feltételezik, hogy pedofil vagyok. Ez bőven elég, ez tényleg bőven elég, hogy szarul érezzem magam a bőrömben. És hogy nehéz legyen melegnek lenni Magyarországon.

És hogy néha ne kapjak levegőt. Hogy néha azt érezzem, megfojt ezt a közeg, megfojt ez a társadalom, nincs jövőm, mert elveszik tőlem. És néha csak annyit tudok mondani, hogy nem tudom, mi lesz. És néha eszembe jut, hogy visszamosolyoghatok-e a kisgyerekre az utcán, aki spontán rám mosolyog, mert ki tudja, talán anyuka vagy apuka a politikusoknak hisz, és tudja rólam, levágja rólam, és azt fogja gondolni, hogy… Bele se akarok gondolni, pontosan mit. A döbbenet, ami ilyenkor a gondolataim közé férkőzik, és a fejemben a hang, amely azt kérdezgeti, mégis hogyan jutottunk ide, megdermeszt, és kiszívja minden erőm.

Ennyi hátrány ér

Nem tudok megrázó történeteket mesélni arról, hogy megkergettek az utcán, aztán adtak egy gyomrost. De hallottam ilyeneket, és még videó is készült ezekről a történetekről. Eszembe jut az Én is ember vagyok (A Humen magazin legutóbbi kampánya az elfogadásért – a szerk.), aztán eszembe jut más kisebb és más nagyobb projekt, amikbe megannyi ember adta bele az erejét, csak hogy aztán elképesztő túlerővel rohanjanak le minket.

Nem tudom, lehet-e ezt érteni.

Nem tudom, fel lehet-e fogni, hogy milyen, ha az emberről folyamatosan hazudnak és gyűlölik, és elvárják másoktól, hogy gyűlöljék. Pedig én még mindig egy privilegizált helyzetű, középosztálybeli, keresztény, fehér férfi vagyok. Hát mit mondjon más?

De ez az egész nem tör le! Erőt ad, mert arra sarkall, hogy még többet és még keményebben küzdjek. Magamat is nyugtatom: majd összeszedem magam, hiszen mindannyian összeszedjük magunkat, nem adhatjuk fel. Közben azért zúgnak a kérdések a fejemben. Más is kétségbeesik néha? Más is ennyire dühös? Mikor hagytam, hogy ennyire megkeserítsen a rendszer? Tényleg felül tudok kerekedni? Persze, tudom, hogy igen. Persze, tudom, hogy muszáj lesz. 

Este, miközben ülök a kis lakásomban, elmélázok azon, hogy ilyesmit életet képzeltem-e el magamnak, amikor iskolás voltam? 

Tiniként sosem gondoltam bele abba, hogy milyen lesz majd a felnőttlét melegként. Gondoltam, majd lesz valakim, akivel békében együtt élünk, lesznek gyerekeink, nyugi lesz, pici áldott unalom, én meg majd talán híres író leszek. 

Az nem jutott eszembe, hogy majd ennyire fontos szerepet tölt be az életemben a jogok védelme vagy a felvilágosítás.

De az sem jutott eszembe, hogy az utcán plakátok fognak hazugságokat ordítani rólam.

Hogy majd tüntetésekre járok, hogy felemeljem a hangom az ellen, hogy ne legyen korlátozva a család fogalma, hogy ne csomagoljanak be celofánba könyveket, mert van bennük két meleg szereplő. Hogy majd arról kell beszélnem, hogy nem, a melegek nem pedofilok. Hogy sorolni tudom majd a homofób törvényeket, hogy egy választás lassan élet-halál kérdése lesz. Hogy mosolygó szörnyetegek adnak majd a tévéből és az újságokból balegyenest. Hogy címlapok fognak azzal a mozgalommal foglalkozni, amely számunkra elfogadásról és társadalmi egyenlőségről szól, számukra pedig ideológiákról, nyugati ópiumról, Brüsszelről, gyerekrontásról, hisztiről. Hogy ellenségnek fognak tartani, és én ellenségnek fogom érezni magam. Nem gondoltam, hogy ez lesz. Csalódtam.

Ezt elmondhatom sérelemként, hogy csalódtam?

Ez az én hátrányom. Nem dobtak ki az utcára, se otthonról, se munkahelyről. De sokszor vették el a reményt. Az optimizmust. A békét.

És ez épp eléggé fáj.

Kanicsár Ádám András

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Westend61