–

Szerencsére nem én vagyok az egyetlen, aki ma énekelni fog, de mégis úgy jött ki a lépés, hogy az én dalom kezdi a sort

Ebben a pillanatban persze mindent elfelejtek, amit valaha is tudtam az éneklésről, rettentő szomjas leszek, berekedek, és csak remélni tudom, hogy a nézőtérről nem látni, mennyire remeg a lábam.

Rengeteg ismerős arc mosolyog vissza a közönségből, úgyhogy összeszedem magam, és belevágunk. Egy. Két. Egy-két-há-és. Az első versszaknál annyira csúszkál a hangom, hogy borzasztó, és valószínűleg sokkal hamisabb, mint a próbákon bármikor. Ezt majd utólag a hangosításra fogom, most csak éljem túl az első számot. Utána feljön mellém még pár énekes, nem leszek már ilyen magányos itt, elöl.

A zene kicsi korom óta szerves része az életemnek

A szüleim fontosnak tartották, hogy énekeljenek nekem, amibe később én is beszálltam, sokat zenéltünk együtt. Az általános iskolás évek alatt megvoltak a kötelezők, ami sokaknak ismerős lehet: iskolai kórus, népdalkör, kerületi versenyek. A gimiben már nem éreztem magaménak a sulis kórust, és ezzel nem voltam egyedül, így egy rövid életű zenekari próbálkozás után (amiben, mint kiderült, mindenki énekelni akart) a capella kórust alapítottunk. Ez bizonyult az legtartósabbnak: a gimi hat éve alatt léptünk fel iskolai tehetségkutatón, városi napon, szalagavatón. Ekkorra a csengő hangú, szopránt éneklő kisiskolásból dörmögős alt lettem, de a kórusban amúgy is szükség volt erre, így nem bántam annyira, hogy már nem jönnek ki szép fényesen a magas hangok. Beleszoktam a mélyebb dallamokba, és engedelmesen kísértem a szólistákat a háttérből.

Az egyetemre kerülve teljesen elvesztettem a kapcsolatot az énekléssel, beletelt egy kis időbe, míg megtaláltam a közegem egy művészeti diákszervezet formájában. Kezdettől célom volt, hogy bekerüljek a projektzenekarukba, de a Covid és néhány egyéb körülmény közbeszólt. Aztán végre elég biztonságosnak ítéltük a helyzetet, én pedig nagyon boldog voltam, hogy a hosszú várakozás meghozza gyümölcsét: elkezdtünk próbálni, és kitűztük egy koncert időpontját. El sem hittem, hogy egy igazi zenekarban énekelhetek ennyi tehetséges emberrel! Aztán belém hasított a felismerés. Hiszen nekem most előttük kéne próbáról próbára kieresztenem a hangom. Nagyrészt egyedül. Mikrofonba.

És mindenki hallani fogja, ha hibázom.

Térmikrofonokon edződtem, amelyekkel belesimul a hangom a szólamba, így ha éppen nem szól valami jól, hát sebaj. Itt azonban nem tudtam kinek a hangja mögé elbújni.

Szerencsére az a jó egy projektzenekarban (legalábbis a miénkben), hogy többen vagyunk énekesek, így tudjuk egymást segíteni technikai tanácsokkal, ötletekkel

Úgy éreztem, fel kell nőnöm a feladathoz és a többiekhez, így végül a tanácsukra elmentem énektanárhoz.

Itt hamar kiderült: sokkal több munkája lesz a magabiztosságommal, mint a hangtechnikámmal,

de türelmes volt, és fokozatosan meggyőzött róla, hogy nem csak a megszokott dörmögős éneklés jár nekem, lehetek még újra szólista. 

„Mi szüksége volt Amerikának erre a jégdobozra?” – 155 éve vette meg az USA Alaszkát az oroszoktól

WMN Life – 2022. március 30. – MZS

Mire elérkeztünk a koncertig, már kezdtem hinni neki, és az is megnyugtatott kissé, hogy aranytorkú énekestársaim csak utánam kerülnek színpadra, nem pedig fordítva, így nem hozzájuk fognak viszonyítani.

Meglepő nyugalommal vártam a koncertet, talán a kezdés előtt két-három órával ütött be a pánik. Innentől kezdve semmi nem volt jó, olyan felesleges hülyeségeken stresszeltem, mint a sminkem vagy a hajam, azon, hogy nem jól áll a szoknyám, és hogy melyik fülbevalót vegyem fel. Semmi közük az énekléshez, de ameddig ezeken izgultam, eltereltem a saját figyelmemet arról a tényről, hogy rövidesen fel kell mennem a színpadra, emberek elé, és ott használható hangokat kell előcsalnom a hangszálaimból. Akkor is, ha barackméretű a gombóc a torkomban, és legszívesebben elszaladnék. Ezen a ponton már csak idegesítettük egymást az öltözőben a többiekkel, mégis megnyugtatott, hogy nem vagyok egyedül.

És elkezdődött…

Az első szám után összemosolyogtunk a takarásban állókkal, és hálát adtam, amiért itt lehetünk egymásnak. A második számnál már nem egyedül kellett helytállnom, így egyre felszabadultabb lettem, és ahogy mind több ismerőst szúrtam ki a tömegben, mindig volt kire néznem éneklés közben (amivel nem tudom, nehezítettem vagy könnyítettem a saját helyzetem, mindenesetre jólesett, hogy ott vannak).

Amikor épp nem én voltam színpadon, nagyon élveztem a bulit, amit a többiek csináltak, olyan energiák szabadultak fel a teremben, amit nem is tudom, mikor éltem át utoljára. Amúgy is van a koncerteknek valami sajátos varázsa, így pedig, hogy a teljes műsort ismertem, hiszen hónapok óta hallgattam a próbákon, talán még jobban betalált. És bár a felhozatallala tisztában voltam, a többiek erejét, ami a színpadon tört elő igazán, még nem élhettem át ennyire közelről. 

Ezt a varázslat-buborékot napokig vittem magammal mindenhová,

és bár általában nem szeretek dicsekedni, most mindenkinek elmeséltem, akivel azóta találkoztam, hogy milyen szuper dolgot vittünk véghez. Ez az este, és az addig vezető út elhitette velem, hogy abba kell hagynom a folyamatos bocsánatkérést a létezésemért. Persze nem tökéletes, amit csinálok, nem is lesz sosem, de felemelt fejjel fogom csinálni. Ahogy a zenésztársaim már régóta. 

Ez itt a kis csapatunk. Végtelenül büszke vagyok rájuk.

Ránk.

És igazából magamra is.

Pichler Zsófi

Képek: Fekete Tibor Kristóf