Sztrájkból menedékbe – Így alakult át egy iskola átmeneti otthonná

–

Amikor leültünk beszélgetni a tanárokkal, azt hittük, hogy csak a sztrájkról lesz szó. Persze láttuk a napirendi pontok között, hogy lesz egy rövid beszámoló arról is, hogy miként lehet segíteni az Ukrajnából érkezőknek, de nem tudom, hogy ki számított arra, ami következett.

Sztrájkoljunk?

Egyáltalán nem volt biztos, hogy mi lesz a beszélgetés eredménye. Nagyon szeretünk tanítani, rettentő volt megélni a Covid okozta visszaeséseket a kapcsolatainkban, a gyerekek lelki állapotában, a szülők és a tanárok feszültségeiben. Épp kezdünk fellélegezni, erre jön ez a sztrájk, amiben kimondottan bénák vagyunk. Mit okoz ez a kicsiknek? Hogy fognak örülni a nagyok, hogy legalább alhatnak egész nap? Miért tesszük ezt a drága szülőkkel, akik rendszeresen a tenyerükön hordoznak minket? Ki fog vigyázni a gyerekekre? Hogyan lesz az érettségi felkészítés? Akarjuk mi ezt egyáltalán? Kell ezt mindenkinek egyformán akarnia? Mindenki tanítani akar, de mindenkinek elege van. Mit csinál ilyenkor egy tanári közösség?

Közel egy órán át gyúrtuk egymást, míg ki nem mondtuk: három napig sztrájkolni fog a tanárok döntő többsége. Van, aki nem fog, de ő is jól érzi magát ebben a helyzetben, mert szabadon döntött úgy, ahogy akart.

Ezután jött az alapítványunk vezetője, aki azt szerette volna elmesélni, hogy milyen élményei voltak azon az éjszakán, amikor a Migration Aid pályaudvari pontján találkozott az Ukrajnából érkező emberekkel. És attól kezdve elhallgattunk. Épp azon morfondíroztam, hogy felállok, és kimegyek, mert nem tudom elviselni azt, hogy mi a tanárok méltatlan és megalázó helyzetén agyalunk, miközben olyan emberek szállnak meg a tanárainknál, a szülőknél, akiknek egyetlen hét alatt megsemmisült az egész életük. De ekkor elhangzott ez a mondat: mi lenne, ha az iskola épületében befogadnánk az átmeneti szállást keresőket a hosszú hétvégén? 

Körülnéztem, és azt láttam, hogy a tanárok szeme mind csillog

És a sztrájk alatt is itt lehetnek!

Semmi újat nem kellett kitalálni, hiszen a civil szervezetek remekül felállították már a rendszert. És mivel tudtuk, hogy az iskolához tartozó szülők nagyon erősek az együttműködésben, biztosak voltunk abban is, hogy mindent működtetni is tudunk majd.

Felépítettük tehát az adatbázisokat: kik tudnak kimenni a pályaudvarra és regisztrálni a szálláskeresőket, kik tudnak éjjel, vagy hajnalban is fuvarozni, kik adnak otthon szállást, kik tudnak az iskolában dolgozni éjjel, kik jönnek takarítani, kik vállalják az ágyneműk napi mosását, kik vásárolnak ennivalót, kik tolmácsolnak. Minden csapatnak lettek vezetői, akik a tudásukat át tudták adni az alkalmi segítőknek, akiből rengeteg volt. Felépült egy kommunikációs rendszer is, hiszen számos folyamatot kellett párhuzamosan kézben tartani, átlátni. Létrehoztunk egy Slack munkafelületet, dedikált beszélgetőcsatornákkal, befűztünk néhány megosztott Google-táblázatot, és nekivágtunk. 

Egyetlen nap leforgása alatt összeállt a rendszer

Szombat délután már érkeztek a matracok, az ágyneműk, az éjjeli lámpák, gyerekjátékok. (Egy nagy rakás Dörmi-szelet is érkezett, mert kiderült, hogy azt ismerik az ukrán gyerekek is és azonnal elfogadják.) A fizikailag hiányzó dolgok nagyon gyorsan meglettek, kijelöltük azokat az osztálytermeket, amelyek a tornaterem mellett még könnyen elérhetők voltak. Minden wifirouter nyilvános lett, a jelszó: Ukraine2022. Ukrán nyelvű jelzések mutatták, hogy merre vannak a vécék, volt egy ukrán tájékoztató szöveg arról is, hogy milyen rendet kell majd az itt alvóknak betartanunk a biztonságuk érdekében. 

A pályaudvaron eközben elindult az első családok regisztrálása. A sofőr csapat azonnal ugrott, hozták be őket a suliba, ahol már az ottani felelősök várták őket. Kiderítettük, hogy mikor indul a vonatuk másnap, kell-e jegyet venniük, mire van még szükségük, gyógyszerre, vagy ruhára esetleg. A másnapi fuvart is azonnal elkezdtük szervezni, mert fontos volt, hogy biztosak legyenek a továbbutazásuk felől is.

Este hattól éjfél utánig érkeztek családok, döntően nők és gyerekek. Voltak egészen kicsik is, vigasztalhatatlanul sírósak, érkezett kutya, 13 fős család, sokan minden csomag nélkül, egyetlen ruhában.

Leginkább arra vágytak, hogy végre nyugtuk legyen, hogy ne vonaton éjszakázzanak, hogy mindenki hagyja őket békén.

Vasárnap hajnalban elindultak az első fuvarok a pályaudvarokra, közben persze reggelit is kaptak a még kicsit maradók, a csapat pedig levonta az első nap tanulságait. A tornaterem nem jó hálóhely, mert a mellette lévő zuhanyzós öltözők miatt egész éjjel zajos, nem lehet pihenni. Átalakítottuk hát játszós szobává, labdákkal, kártyákkal, ugrálókötelekkel. A kicsik azonnal birtokba is vették. Onnan szűrődtek ki az első nevetések. Ennivaló nem kell sok, mert minden pályaudvaron kapnak szendvicset és innivalót, de persze egy levesnek nagyon örülnek.

És jött a vasárnap, a hétfő és a kedd, hiszen hosszú volt a hétvége

És ez a varázslatos csapat egyre csak nőtt, egyre profibb lett. A szülők és a tanárok mellett megjelentek a gimis diákok is. Azok, akik a tanítási napokon rettentő rumlit tudnak maguk mögött hagyni, most úgy söpörtek, úgy mostak fel, úgy fertőtlenítettek minden felületet, mintha nem az ellenkezőjét gyakorolnák évek óta. A máskor fékezhetetlenül öntörvényű szülők és tanárok olyan alázattal álltak bele minden helyzetbe, úgy igazodtak minden feladathoz, hogy az hihetetlen volt.

Visszatértek az iskolához a régi tanítványok, a szüleik, nagypapák és nagymamák, de csatlakozott másik iskolában dolgozó tanár is. És mindenki azt tette, amit a helyzet megkövetelt.

Mert mindenki ki van éhezve erre. Mindenki ilyen a szíve mélyén. Segíteni akar, és ha van rá módja, akkor boldogan teszi. Felkel hétvégén hajnal négykor, hogy ott lehessen időben az iskolában az első induló családokért, órákat ácsorog a hétvégéjén arra várva, hogy elvihessen valakit a pályaudvarról. Éjszaka közepén zoknit és pulóvert és fürdőpapucsot kerít, mert semmi, de semmi nincs az érkezőknél. 

Aztán a hosszú hétvége után összegyűltünk mi, tanárok, hogy elkezdődjön a sztrájk

Leültünk egy nagy körben, és jöttek a történetek az elmúlt napokból. Hogy mennyire tudják tartani magukat ebben a rettenetes helyzetben ezek a nők és ezek a gyerekek. Volt, akinek az újévi fogadalma az volt, hogy idén eljut egy távoli, ismeretlen városba. Volt egy hétfőn összeházasodott fiatal pár, aminek spontán lakodalmat szerveztek egy közeli kis falu erre az alkalomra kinyitott sörözőjében. Volt, aki a háború kitörése óta először fürdött meleg vízben. Akiknél már három részre szakadt a család, és nem tudják, hogy valaha látják-e még egymást. Hétköznapi emberek, hétköznapi ruhákban, akik alól kirántották a hétköznapokat. 

Naponta 70-80 embert szállásoltunk el az iskolában, és mindennap voltak olyanok is szép számmal, akik az iskolához tartozó szülőknél vagy tanároknál kaptak átmeneti menedéket. Összesen 511 alvóhelyet biztosítottunk, ennek a felét gyerekek számára, volt közöttük ötnapos újszülött is.

Az ágyneműhuzatok tisztítása önmagában elképesztő mennyiségű szervezést jelentett, de a szállítás, a takarítás és fertőtlenítés, az élelemmel való ellátás is nagy munka volt. Volt orvos szülő, aki megvizsgálta a panaszosokat, volt, akinek PCR-tesztet csináltattunk, és volt, akinek útlevelet.

Nem ment minden gördülékenyen. Úgy ment, mint a karikacsapás: a karikás ostor időnként rajtunk csattant. Aki már próbált nagyot durrantani ostorral, az tudja, hogy mennyire tud fájni a gyakorlás. Hát mi most rendesen gyakoroltunk. De elképesztő energiák megmozgatásával végül minden helyzeten úrrá lettünk. Úgy működtünk, mint egy hatalmas család, ahol időnként sírás is van, ahol feszültségek és indulatok is fellépnek, de a belső konfliktusokat nemcsak kiállja a kötelék, de újabb erőkre is szert tesz belőle. És mindenki helyén tudta kezelni a problémáink nagyságrendjét, hiszen olyan emberekkel találkoztunk most, akiknek a sorskérdései mellett a mi legnagyobb gondjaink is eltörpültek.

Én pedig boldogan és kissé megszeppenve tapasztaltam, hogy semmi szükség nincs rám

Minden megy nélkülem is. De nemcsak úgy magától, hanem a rengeteg önfeláldozó embertől. Akik nem a folyamatosan ömlő információk fogyasztása révén veszik ki a részüket ebből az egész helyzetből, akik nem azzal foglalkoznak, hogy ki mikor mit rontott el ebben a rémálomban, hanem azzal, hogy akkor, amikor ezt mi nem tudjuk megállítani, akkor legalább azt tegyük meg, amire képesek vagyunk. Áldozatokat hozni az áldozatok érdekében.

Amikor a sztrájk napjaiban a tanár arra tanítja a diákjait, hogy hogyan kell hatékonyan segíteni az éppen érkezőknek, akkor lehet, hogy nem úgy sztrájkol, ahogy azt sokan elképzelik, hanem olyat művel, amiért érdemes tanárnak menni.

Arról nem is beszélve, hogy vannak olyan diákjaink is, akik hetek óta gyakorlatilag mindennap kinn vannak a pályaudvarokon, és dolgoznak azért, hogy ne kelljen méltatlan módon töltenie az éjszakát senkinek, aki hozzánk keveredett.

Ez a csoda nem három, hanem hét napig tartott

Végigdolgoztuk a négynapos hétvégét, a háromnapos sztrájkot. Szombaton kora délután elmentek az utolsó vendégeink, mi pedig a hétvégén kitakarítottunk, visszarendeztük a termeket, elpakoltunk mindent, és vártuk, hogy kezdődjön a következő tanítási hét. 

Elmentek, de velünk maradnak. Az arcok, a tekintetek, a hajnali sietős és tétova búcsúzások, az elcsukló szpaszibák és mosolygós szenkjúk, a meleg ölelések, a vonatról integetések. 

Nem találtunk mi ki semmi újat. A rászorultak megsegítését, a szeretetet régen kitalálták már, és rengetegen gyakorolják is. Ahogyan a gyűlöletet is. 

Azt pedig, hogy melyiket hirdeti valaki az óriásplakátokon, mindenki maga dönti el. 

Lelke rajta.