Iliás-Nagy Katalin: Hogy lehet, hogy ennyien akarják a békét, mégis háborúk dúlnak újra és újra?

–

Nincs áram, nem tudunk kávét főzni.

Nyert a Trump.

Megszavazták a Brexitet.

Mondatok, amikre nem akarsz reggel kelni. És most itt az újabb:

Kitört a háború

Felfogtam, értem, mégsem jön a zsigeri rettegés. Csak hitetlenkedés és valami mérhetetlen elkeseredés. Azt hiszem, elfáradtam. Ökológiai válság, Covid-helyzet, mellé a saját kis egzisztenciális problémáim. Eljutottam abba az állapotba, amit az esélytelenek nyugalmának lehet hívni.

Egy ideje nem foglalkozom a jövővel, igyekszem tekintetem a jelenen tartani. Talán az életet egyébként is csak így lehet élni. Megálmodsz egy jövőt, aztán lehajtod a fejed és dolgozol érte. Mint ahogy ők is dolgoztak mindazért, ami ott lángol a felvételeken a háttérben, miközben futnak a buszok felé, remélve, hogy ha elérik azokat, akkor épségben elhagyhatják a várost.

Közben gránát robban.

Valami mégis feszíteni kezd néhány nap után. Nyugtalan vagyok. Nem alszom jól, nem tudok koncentrálni. Csak szöszmötölök egy cikkel, amit már korábban elkezdtem írni és le kell adnom, de amiről azt érzem, már egy másik világhoz tartozik. Valami végleg megváltozott. Bármi, amiről most írnék, és nem erről a borzalomról, nem ezeknek az embereknek a szenvedéséről szól, jelentéktelennek tűnik. Újra és újra azon kapom magam, hogy a híreket bújom, és a különböző szegélyszervezetek oldalát.

Hogyan segíthetnék? Hogyan segítsek? Hogyan segítsek jól?

Nemrég azt fejtegettem egy esszében, hogy talán jobban járnánk, ha a sok önjelölt világmegváltó inkább leülne csendben elmélkedni. Legalább addig sem ártanának. És látjuk, valóban, itt a bizonyíték. Jobb hely lenne a világ, ha ezek az emberek nem politikusnak álltak volna anno, hanem szerzetesnek, és elhúztak volna egy barlangba meditálni.

A háború a politika kudarca.

Ugyanakkor az is igaz, hogy megvan az ideje az elmélkedésnek, és megvan az ideje a cselekvésnek. Tehetek-e tehát mégis valamit? Van értelme a határra menni? Jó lenne az étel, amit adományként megveszek? Milyen gyógyszer kell? Azt sem tudom, milyen pelusok vannak. A bringások is gyűjtenek, a „kutyák” is gyűjtenek, a vallási szervezetek is gyűjtenek. Önállósítsam magam, vagy csatlakozzak egy szervezethez? Vagy többet segítek, ha egyszerűen a seggemen maradok? 

A 2015-ös menekültválság idején nem volt időm ilyeneken agyalni, akkor a szerkesztőségben, ahol dolgoztam, megvolt a feladatom. 

 

„Mindenki egyénileg találja meg a módját, hogyan segíthet”

– úgy jön szembe velem az egyik ismerősöm üzenete, mint valami égi jel.

Együttérzéstől hajtva segíteni a szenvedőknek – ezzel nem hibázhatok, döntöm el végül. Ennek megfelelően cselekszem, ítélkezés nélkül. Ki kezdte? Kinek a hibája? Kinek van igaza? Számít most ez? Tudjuk, mi, és tudjuk, miért történik. És hogy újra és újra meg fog történni, amíg nem tanulunk.

„Bumm, bumm, bumm, bumm, így jöttek a repülők befelé. Az amerikaiak. Az oroszokat meg a németek bombázták le. Mint a nád. Úgy feküdtek ott a holtak.” Alig néhány hete mesélte nekem Margit néni, hogy mit élt át ’44-ben. Arra gondoltam, tanulságos lesz ez a ma emberének. Emlékezetünkbe idézi, azokat a dolgokat, amik nem történhetnek meg újra. A cikk megjelenése után négy nappal kitört a háború. Újra.  

Nem megyek egyénileg a határra. Viszont a férjemmel felajánljuk az egyik szervezetnek a furgonunkat, ha szükség lenne az adományok elszállítására. Azt mondják, ilyenkor a pénz a legjobb segítség. Keressünk egy általunk hitelesnek vélt szervezetet, és utaljunk. Azt is mondják, hosszú távra kell berendezkedni. Tömegek váltak földönfutókká, ki tudja, mikor térhetnek haza. Lesz-e hová hazatérni? És vajon tovább gyűrűzik-e a háború?

Aztán jön szembe velem a hír: a falunkban működő, Böjte Csaba atyáék által üzemeltetett zarándokházba menekültek érkeznek. Nők és gyerekek. A falubeliek azonnal aktivizálják magukat, hamarosan már táblázatba szedve látható, hogy mit kellene vinni. A menekültek név, kor, magasság szerint, odaríva, mire van szükségük.

XY, nő, korombeli, a mérete, mint az enyém. Se ruhája, se cipője

Megyek a szobába, húzom el a szekrény ajtaját. Benne ruhák, amiket én is kaptam, és amiknek nagy része még nem is volt rajtam. És már nem is lesz. Kipakolok, válogatok. Izgulok, hogy megfelelőek lesznek-e a ruhák, amiket adni tudok. Rádöbbenek, hogy a ruháim nagy része olyan rongyos, hogy még rászorulóknak sem adhatom őket. Érdekes, épp ezek a kedvenceim. A többinél meg-megállok, hezitálok. Jó lesz ez? Nem gáz a minta? És a fazon? Amerikai zászlós mehet-e? Aztán emlékeztetem magam: se ruhája, se cipője. Megpróbálom elképzelni, milyen lehet, akinek adom. 

 

Az adományokat délután lehet átadni. Az épület előtt kisebb torlódás van. Mindenki felkerekedett. Egymásnak adják a kilincset a segíteni akarók. Van, aki egy karton üdítővel indul a bejárat felé, más egy láda almát cipel. Ahogy belépünk az épületbe, látom, mások is ruhákkal érkeztek. Megint izgulok, nem vész-e kárba az adomány. Mégiscsak nyakunkon az ökológiai összeomlás is, nem kéne pazarolni, tudom én, hogy ez most másodlagos. Mint ahogy az is, hogy vajon ez a háború mennyire veti majd vissza a zöld törekvéseket. 

Felrobbant egy gázvezeték

Lángol egy üzemanyagraktár.

Lángokban áll egy atomerőmű.

Hírek, amiket nem akarunk olvasni, most mégis ilyenekkel vannak tele az újságok.

Az emberiség zsákutcába jutott – ez jut eszembe. Aztán az, hogy igazából teljesen mindegy, tenni kell a dolgunk. Embernek maradni. Amíg tudunk. Közben az adományokat fogadó férfi megnyugtat, hogy ami nem lesz jó a menekülteknek, az megy majd Erdélybe a gyerekeknek. Így vagy úgy, de jó helyre kerül.

Ahogy elhajtunk, az ablaküvegen át figyelem a parkban birkózó gyerekeket. Ők azok? Nem látszik rajtuk. Éppen úgy játszanak, mint bármelyik másik gyerek.  

„Mivel a háborúk az emberek tudatában keletkeznek, az emberek tudatában kell a béke védelme érdekében munkálkodni”. Az UNESCO Alkotmányából. 1945. Egy évvel azután, amiről Margit néni mesélt nekem. És 77 évvel ezelőtt.

Este több szervezet is békemeditációt hirdet. Sokan hülyeségnek tartják. Nem hisznek benne. Bárcsak a háborúkban sem hinnének az emberek. És mégis, mégis. Ha körbenézek, azt látom, hogy mindenki segíteni akar. Hogy lehet az, hogy ennyien akarják a békét, mégis háborúk dúlnak újra és újra?

Éjjel kettőkör robbanásokra és villanásokra ébredünk, a kutyák ugatnak. Kipattanok az ágyból, az ablakhoz megyek, nézek bele a szurokfekete semmibe. Újabb durranások. Valaki petárdázik.

A mi életünkben már nem lesz újra normális a világ, ugye? – kérdezem a férjem.

Talán soha nem is volt – mondja, aztán visszafekszünk. Sokáig forgolódom.

  

Másnap megyek egy szervezethez segíteni

Ezt már úgyis hónapok óta terveztem, most itt a lehetőség, kitették az oldalukra, hogy szükségük van önkéntesekre ételek előkészítéséhez, csomagolásához. Egyébként is naponta osztanak ételt, de most dupla, sőt, triplaműszakban dolgoznak, hogy a hajléktalanok mellett az ideérkező indiai diákoknak és az ukrán menekülteknek is tudjanak adni.    

Felmatricázom a dobozokat, aztán a porciózásnál ráteszem a dobozokra a fedelet. Ennyi. Semmi látványos, semmi hősies. Néhány száz, talán ezer doboz megy át a kezem alatt néhány óra alatt. Állok egy asztal fölött lehajtott fejjel, és gépiesen teszem a dolgom, azt, amire most szükség van.

Eszembe jut az ukrán mentősnő képe, ahogy fekszik a koporsóban viaszosan fehér arccal. Állítólag háromszáz kört ment, háromszáz életet mentett meg, mielőtt szétlőtték a mentőautójukat. Nem hasonlít a nőre a képen a ravatalon. Hová tűnik az, ami elválasztja az élőt a holttól?

Újabb dobozra nyomom rá a fedelet, és tolom tovább. A dobozok ládába kerülnek, a ládák egy furgonba, a furgon pedig elindul, hogy vigye az ételt a rászorulóknak. Mindenki részfeladatot végez, mégis flottul működik az egész. Ezek az emberek itt profik a segítésben. Ők tényleg mindennap azért tesznek, hogy jobb hely legyen a világ. Irigylésre méltó.

Újabb doboz a kezem alatt, letörlöm a mellé csöppent ételt, rányomom a fedelet, tolom tovább. Húzom magam elé az újabbat. Két oldalamon és velem szemben szintén önkéntesek.

Neked is van avatott neved? – kérdezi az egyik a másikat.

Nem – feleli a másik – Én keresztény vagyok.

Így állunk tehát az asztal körül, lehajtott fejjel, tesszük a dolgunk. A krisnás, a buddhista és a keresztény, együtt csomagolják az ételt a háború elől menekülőknek, miközben élőben nézi a világ, ahogy embereket bombáznak le.

Újra.  

Iliás-Nagy Katalin

Ha szeretnél segíteni, de nem tudod, hogyan: www.hogysegits.hu

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Chris McGrath