–

Egy tálka pisi a templom közepén

Belegondoltál már valaha, hogy ha nem lenne a lakásodban vécé (és még a lépcsőházban, a kert végében, sőt a szomszédos kávézóban és a kedvenc éttermedben sem), akkor mégis, hová ürítenél nap mint nap? Pedig bizony, ha szólít a szükség, az ember nem várhatja meg, hogy egy skót órásmester végre feltalálja a vízöblítéses vécét, azt a pár száz évet 1775-ig meg fél lábbal és feszítő hólyaggal is kibírja. Muszáj hát valami alkalmatosság után nézni, ahová belecsurgathat, és olykor – mit ad isten – erre a célra épp kézenfekvő megoldásnak tűnik egy csinos konyhai edényke.

Ha hihetünk a legendáknak, a bourdaloue műfaja nem jött volna létre, ha XIV. Lajos udvarában a XVII. században nem prédikál egy Louis Bourdaloue nevezetű hitszónok, aki olyannyira magával ragadó beszédeket mondott, hogy arról még egy pisiszünet erejéig sem óhajtott lemaradni az úri közönség. Ezért aztán szószostálakat vittek magukkal a templomba, és ha rájuk tört a szükség, ezeket csak befittyentették a szoknya alá (az alsónemű direkt úgy volt kialakítva, hogy egy enyhébb terpeszállással akadály nélkül szétnyíljon), így Louis Bourdaloue-nak garantáltan egyetlen szavát sem mulasztották el. A jó üzleti érzékkel megáldott porcelángyártók pedig természetesen meghallották az új idők (csobogó) szavát, a célnak megfelelően a szószostálakat továbbfejlesztették, e kecses kacsák pedig annyira beváltak, hogy még az 1980-as években is gyártották őket. 

Petőfi Sándor gatyába táncol

Ám még mielőtt felhorkannál, hogy a hanyatló nyugaton mily förtelmes szokások dúltak (tényleg, étkészletbe vizelni egy templom kellős közepén?!), hadd kínáljak egy aprócska kérdést megfontolásra: vajon a XIX. század Budapestjén, amikor sorra nyíltak a kávéházak, cukrászdák, színházak, az úri közönség hová vonult el az elfogyasztott vízhajtó feketék hatására?

Gondolatébresztőnek: Podmaniczky Frigyes például egy ízben arról panaszkodott, hogy a Vörösmarty téri Német Színházban való kulturált szórakozást mily erőteljesen befolyásolja a mindent betöltő mérhetetlen bűz, amely az elhanyagolt állapotú árnyékszékekből árad.

E kellemetlenség érthetően bosszantó és régre datálható, ám megoldására még ezek után is jó darabig nem került sor, számos ok miatt.

„Nagyon zavar, hogy sokszor megbámulnak az utcán” – A halmozott fogyatékossággal élő énekes, Szinai Tomi története

WMN Life – 2021. november 19. – NP

 

Valamit visz a víz

Pest lakossága a XVIII. század közepétől indult erőteljesebb növekedésnek – ezzel párhuzamosan pedig az ezzel járó végtermék is egyre nagyobb problémát kezdett okozni. A főváros egyik nagy előnye, a Duna persze adta magát e hősi feladatra: a lakosság minden keletkező szennyet a folyóba, illetve az abba futó patakokba, árkokba, csatornákba öntött és ürített, ezen kívül gyakran épültek árnyékszékek is közvetlenül a vízfolyás fölé. A város így tulajdonképpen együtt hullámzott önnön végtermékével. Ha a vízállás magas volt, az gyakorta visszafolyt, beterítve a belvárosi utcákat, házakat, ha viszont alacsonyan állt a Duna, akkor meg nem mindig jutott el a folyóba a szenny, ehelyett bűzlő és fertőzésveszélyes gócpontok alakultak ki. A Duna vizét ráadásul nemcsak a szennyvíz elvezetésére használták, de többek között mosásra is.

Térdig járunk a szarban

Nagyobb csatornaépítési munkákba csak az 1840-es évektől kezdett a főváros, ám nem volt képes lépést tartani a folyamatosan növekvő népességgel, illetve a rendszeres hálózati hibák is nehezítették a folyamatokat. Pedig a helyzet egyre sürgetőbb lett, márcsak a pöcegödrök miatt is – ahogy Fodor József is írta a mihamarabbi csatornázást sürgető tanulmányában:

„a talajban több rothadó anyag található, mint amennyi ugyanolyan súlyú emberi ürülékben van, és négy méter mélységig olyan szennyet tartalmaz, amennyit 100 ezer ember 37 év alatt ürít ki”.

Thanks, mate!

Alexander Cummings skót órásmesternek köszönhetjük azt a vízöblítéses rendszert, amit ma már teljesen magától értetődőn használunk – legalábbis a világnak ebből a szempontból mindenképpen szerencsésebb felén. (Egyébként a fővárosi csatornarendszer kialakítása is angol mérnökök, többek között William Lindley, Sir Samuel Morton Peto, Joseph Bazalgette nevéhez fűződik, illetve angol mintát követett a szennyvíz Dunába engedhető hígítási aránya is.) Ám hiába született meg az S kanyarulatú lefolyócsővel ellátott találmány 1775-ben, Magyarországon még jó száz évet kellett várni arra, hogy felfigyeljenek jelentőségére a hazai mérnökök és orvosok, illetve, hogy a csatorna- és vízhálózat bővülése egyáltalán lehetővé tegye az alkalmazását.

Feljössz hozzám… pisilni?

1870-ben a főváros lakossága csupán 20 százalékának lakásában volt vezetékes víz. Ahol nem volt csatorna, ott a folyosók végére elhelyezett közös pöcegödörbe üríthetett az ember. Ezek, ugye, nem voltak vízöblítésesek, tehát el lehet képzelni, micsoda bűz terjenghetett a környékükön még úgy is, hogy a szellőzést azért igyekeztek szellőző légcsatornákkal megoldani. A pöcegödröket bizonyos időszakonként aztán úgy ürítették, hogy megjelent az erre szakosodott brigád, ők először felszippantható állagúra kavarták a trutymót, majd robbanómotoros, illetve gőzgépes szivattyúval kiszívták, és egy légmentesen záródó tartálykocsival elszállították az összegyűjtött végterméket. De még a módosabb házakban – ahol sikerült kialakítani vízöblítéses vécét – is többnyire úgy működött a dolog, hogy a tartályt valakinek manuális úton kellett minden egyes alkalommal újratölteni. (És feltételezem, nem ugyanaz végezte e munkát, mint aki a klozetot használta.) 

Korabeli vécétagadók

Az infrastrukturális hiányok mellett a helyzetet még egy dolog nehezítette: mint minden újítás esetében, itt sem ment máról holnapra az emberek gondolkodásának megreformálása. Hiába lettek volna elérhetők higiénikusabb megoldások, azok nem tudták felülírni az addig bevált gyakorlatot, nevezetesen a hálószobákban használatos biliket, éjjeliedényeket, vagy (jobb esetben) szagzáró fedővel ellátott „szobaűrszékeket”, amelyek tartalmát rendszerint naponta egyszer, reggelente ürítették – valahova. 

Az 1930-as években még mindig nem volt kifejezetten idilli a helyzet: a lakosság közel 80 százaléka (700 ezer ember) élt fürdőszoba nélküli lakásban.

Ők, ha tisztálkodni vágytak, akkor azt a közfürdőkben vagy a dunai szabadfürdőkben tehették. Hatékonyabban működő csatornarendszer csak a két világháború közöttre készült el Budapesten, majd 1947 és 1949 között, illetve a 60-as években újabb nagyobb csatornázási beruházások történtek. A fővárosi szennyvíztisztítás 2010-ben ért el ökológiai szempontból is a korszerűségének csúcsára.

Kétmillió seggre kilencven lyuk

Egy másik, nagyon régóta húzódó (és máig tartó) probléma, hogy Budapesten kevés a nyilvános illemhely. Az első ilyen a Deák Ferenc téren nyílt meg, 1870-ben, a föld alatti vécék kialakítása pedig a tervezettnél jóval később, csak 1926-ban kezdődött meg. (A késésért a világháború és a gazdasági nehézségek is okolhatók.) Ám nem mondhatni, hogy innentől felgyorsultak volna az események. 1982-ben még mindig csak 115 nyilvános vécéje volt a fővárosnak, azóta pedig még kevesebb:

a Város mindenkié! munkacsoport tavalyi felmérése szerint kilencven darab található, ezek java része ráadásul nem ingyenes és nem akadálymentesített. Ezt a kilencven vécét használja ingázó, közlekedő, hajléktalanságban élő ember és turista. 

A vécé világnapját ennek a problémának a fókuszba állításáért hívta életre az ENSZ 2013-ban. A világon még mindig több százmillió ember (köztük a fővárosi, hajléktalanságban élő társaink) kénytelenek a szabadban üríteni, megfelelő illemhelyek hiányában, a szennyvízkezelési hiányosságok pedig szintén több százezer életet követelnek minden évben.

Fiala Borcsa

Ha még bőségesebben érdekelne ez a téma, mindenképpen javasoljuk, hogy látogasd meg a vécé világnapja apropóján szervezett Klozetfesztivált a Kiscelli Múzeumban, november 19–20. között, a részletes programokról ITT találhatsz információt.