–

Ne szólj szám, nem fáj fejem

Kis túlzással világéletemben én voltam az az ember, aki „megoldotta a dolgokat”. Ismerősök, közeli barátok, családtagok mindig is dicsértek, hogy milyen jól „megcsináltam az életem”. Valaki mindig megjegyezte egy-egy összejövetel alkalmával, hogy „bezzeg neked milyen jó, rólad kellene példát venni, te nem nyavalyogsz, hanem mindig azt mondod, menni kell, és csinálod”. Utóbbi mondás valóban tőlem származik, évekig, sőt évtizedekig hajtogattam, hogy

én „csak megyek és csinálom”, nekem nincs időm arra, hogy rosszul érezzem magam, ha nem megy valami. Arra főleg nincs, hogy segítséget kérjek, és arra várjak, hogy a másik mit és hogyan fog hozzátenni.

Persze azért nem volt ez mindig így. Iskoláskoromban kezdetben rengeteg nehézséggel találkoztam. Furcsa volt, hogy amíg előtte az egész napomat a játék töltötte ki, hirtelen azt várták el tőlünk, hogy üljünk nyugton, ne szólaljunk meg, hanem szép csendben csináljunk meg mindent, amit mondanak nekünk. Lehetőleg hibátlanul, és rögtön, első próbálkozásra. Nekem ez nem ment. Küszködtem a számolással, az ábécével, a szépen kanyarított betűkkel, később az évszámokkal, a hegységek nevével és a kőzettípusokkal. Folyamatosan elvágyódtam, közben pedig elképesztően igyekeztem megfelelni, teljesíteni.

Nagyon irigyeltem azokat az osztálytársaimat, akik pillanatok alatt megoldották az órai feladatokat, és elképesztően szégyelltem magam, amikor elhangzott az illetékes tanár szájából a kérdés: „Kinek van még szüksége időre vagy segítségre?” Az én kezem szinte mindig a magasba lendült, és egy idő után már a kérdésre sem volt szükség, hanem már a feladat elmondásakor hátrajött a tanerő, és többé-kevésbé sikeres pedagógiai eszközökkel igyekezett megértetni velem, mit és hogyan kellene csinálni. Ha egy-egy türelmetlenebb napot fogtam ki, akkor

általában reménytelen esetnek lettem címkézve, és nem is próbálták véka alá rejteni, hogy mennyire a terhükre vagyok ilyenkor.

Otthon sem volt másképp, apámnak se kedve, se türelme, se ideje nem volt ahhoz, hogy tanuljon velem, vagy elmagyarázza a szorzótáblát – „arra ott az iskola”, mindig ezt mondta. Az indulatkezelési problémái csak tetézték a bajt, rendszerint rajtam töltötte ki a feszültséget, hol szavakkal, hol egy-két pofonnal. Utóbbihoz főleg akkor volt „szerencsém”, ha rossz jegyet hoztam, de volt arra is példa, hogy azért ütött meg, mert szerinte túl hosszú ideig tartott megírni az aznapi házi feladatokat – hogy

az ő szavaival éljek, ilyenkor „szégyent hoztam a családra”.

Szorgalmas voltam és ez hosszú távon meghozta a gyümölcsét, na meg hát megtanultam, hogy ha gyorsan, önállóan megoldok mindent, akkor megőrzöm az otthoni békességet. Ne szólj szám, nem fáj fejem. Gimiben már egyik tanulmányi versenyről a másikra jártam, sportoltam, szakkörbe jártam. És sosem lendült fel a kezem, ha szükségem még volt időre, vagy nem értettem, mit és hogy kellett csinálni – megoldottam én azt otthon, egyedül, békességben. 

Gyárfás Dorka: „A végére csak könyvek és a ruhák maradnak” – Megtartás és elengedés; viszonyom a tárgyakhoz

WMN Life – 2021. november 17. – GyD

 

Igyekeztem mindenhol a magam ura lenni

Később a munkahelyi és a magánéleti problémáimhoz is így álltam hozzá, mindent egymagam próbáltam megoldani. Ha azt tapasztaltam, hogy mások segítségért fordultak hozzám, bátorítottam őket, arra viszont mindig is büszke voltam, hogy nekem erre nincs szükségem, lám, én mennyivel előrébb tartok, mint ők.

Példának okáért két egyetemet csináltam egyszerre, természetesen kitűnő eredménnyel.

Mások csak azt látták, hogy mindent könnyedén kirázok a kisujjamból, sikert sikerre halmozok, és hogy közben mennyire rendben vagyok saját magammal. Az érzéseimet, nehézségeimet sosem mutattam ki,

pedig volt, hogy azt éreztem, hajszálon függenek a tanulmányaim, hogy hónapokig, sőt lehet, hogy évekig mindössze három-négy órát aludtam éjszakánként. Néhányan kifejezték aggódásukat, vagy felajánlották segítségüket, de nem igazán tudtam ezzel mit kezdeni – valahogy sosem éreztem, hogy a dolgok működhetnek így, „valami mindig úgyis közbejönne” – gondoltam.

Mondanom sem kell, hogy több, eléggé problémás párkapcsolat van mögöttem, ahol nem igazán éltem meg azt, hogy tudok kötődni a másikhoz, pedig időnként éreztem, hogy nagyon szeretnék. Ezeket a fájdalmakat sem osztottam meg senkivel – legfőképpen nem az aktuális partneremmel, mindig azt mondtam magamnak, hogy menni kell tovább, nincs nekem időm arra, hogy siránkozzam.

A lehető legtöbbet próbáltam kipréselni magamból, hogy véletlenül se kelljen azzal szembesülnöm: falba ütköztem, valami nem megy egyedül.

Hosszú ideig tartott, mire rájöttem, ha valami nem sikerül, azt személyes bukásként élem meg, és azt érzem, nem érek semmit. Próbáltam magamon dolgozni, hogy jobb legyen az önértékelésem, és egy elég hosszú terápiás munka során jöttem arra rá, hogy – egyszerűen fogalmazva – lenézem saját magam, ha nem tudok valamit megoldani.

Elfordultam másoktól, elfordultam magamtól

A folyamatos függetlenségi törekvéseim, az, hogy a legkisebb támogatást is képtelen voltam elfogadni, tulajdonképpen egy teljesen érthető reakció volt az engem érő traumákra. A túlélésre játszottam, és próbáltam mindenáron megelőzni, hogy szembesüljek a legfájdalmasabb félelmemmel: hogy egyedül vagyok, nem számíthatok senkire. Ha visszagondolok, rengeteg megaláztatás ért otthon, az iskolában, és pont azok miatt az emberek miatt szorultam volna védelemre, akiknek az ilyen helyzetektől meg kellett volna óvniuk, és támogatást nyújtani, kiállni értem. Ha ők nem voltak képesek rá, akkor ugyan kitől várhattam volna ezt?

Szép lassan rá kellett jönnöm, egyáltalán nem bízom meg senkiben – még magamban sem.

Nem hittem abban, hogy jó az ítélőképességem, és hogy képes lennék olyan kapcsolatokat kialakítani, amelyek a kölcsönös megértésen, szereteten, tiszteleten alapulnak. Ha lett volna bizalom, az azt jelentette volna, hogy reménykedem, és hogy ezzel vállalom a saját sebezhetőségem – amiről éles emlékeim vannak, hogy csak a baj jár vele együtt.

  

Azt sem hittem el, hogy létezik egyáltalán olyan ember, aki nem nézne le, ha segítségért fordulnék hozzá, vagy nem használna ki, ha esetleg megmutatnám a sebezhető oldalamat. Visszagondolva egyébként a korábbi partnereimre: azoktól menekültem a leggyorsabban, akik a legnagyobb biztonságot nyújtották volna, akik mellett valószínűleg megtapasztalhattam volna az őszinte támogatást, a kölcsönösséget, szeretetet. Hasonló dolgot élhettek meg mellettem, mint amit én próbáltam elkerülni: hogy nem vagyok elérhető, vagy hogy egyedül maradnak, ha megpróbálnak hozzám kapcsolódni.

Ugyanolyan sebeket ejtettem rajtuk, mint amelyek az én fájdalmaimat okozták.

Még nem tartok ott

Nem, a mai napig sem jutottam dűlőre ezzel teljesen, bármennyire szeretnék. A motivációm is hullámzó, vannak napok, hetek, amikor úgy érzem, jobb lenne, ha minden a régiben maradna. Az ember nem tudja az évtizedek óta cipelt sebeket lerakni vagy begyógyítani pár hónap alatt, meg nem történtté tenni pedig végképp nem lehet. Továbbra is nehezen bízom meg a legtöbb emberben, bár már van néhány olyan kapcsolatom, ahol fel tudok engedni, van bennem bizalom – többek között a párkapcsolatomban. Azt nem állítom, hogy ez a bizalom sziklaszilárd, és hogy nem inog meg. Úgy fogalmaznék, hogy nem lesz instabil olyan könnyen, mint eddig.

Nem tudom, mi lesz ebből hosszú távon, de életemben először úgy érzem, hogy nem azt próbálom mindenáron elérni, hogy minél gyorsabban és hatékonyabban tudjam egyedül megoldani a problémáimat, hanem elkezdtem figyelembe venni azt is, mire lenne szükségem.

Fodor Alexandra

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/LaylaBird