„Azt mondják, külsőleg én hasonlítok rád a legjobban. Én is keveset mosolygok és szinte sohasem nevetek” – El nem küldött levél anyámnak

–

A nővérem, az elsőszülött, a kép jobb oldalán áll. Határozott, büszke mosolya, sokat sejtető pillantása és királynői tartása uralja a képet.

A bal oldalon a szőke, szemüveges kisfiú a bátyám. Valószínűleg már ekkor elhatározta, hogy ő nagy dolgokra lesz hivatott. A kisfiú tekintete acélos, elszánt, szinte átégeti az objektívet. Egyenes derékkal, összeszorított szájjal tekint vissza a fotósra.

Köztük állok én. Nem mosolygok. Állig érő hajam valószerűtlen hullámokat vet pufók arcom körül. Bizonyára fodrásznál járhattunk a fotózás előtt, mert a hajam ma is szögegyenes, és csak kitartó munka nyomán hajlandó bármilyen hullámot felvenni, amitől aztán rövid időn belül meg is szabadul. Én is szabadulni szeretnék…

A képen a kedvenc ruhámat viselem. Bár a fotó fekete-fehér tónusú, tudom, hogy a ruha almazöld. Emlékszem az anyag fogására, és az örömteli érzésre, amikor viselhettem. Almazöld, vállpántos, egybeszabott, enyhén bővülő, térd alá érő ruha. A ruha mellrészén a szivárvány színeiben játszó, kézzel hímzett, apró tulipánok. A mellrész felső szélén fehér csipkedíszítés. A csipkedísz mindig kidörzsölte a bőrömet, de ez csekély ár volt azért az érzésért cserébe, amit a varázslatos ruha nyújtott számomra.

Ebben a ruhában hercegnő voltam. Érinthetetlen. Láthatatlan.

Rólad is van egy kedvenc fotóm. A halálod után kértem el a családi fotóalbumból. Valószínűleg a hatvanas években készülhetett. Elegáns, karcsú fiatal nő, fekete kosztümben. Fehér blúz, térdig érő szoknya, fehér szövetkesztyű. A karodon szögletes, fekete lakkbőr táska. Fekete-fehér fotó egy fekete-fehér világból. Nem mosolyogsz, de így is nagyon szép vagy.

Gyerekként sosem láttalak mosolyogni. Sosem hallottalak őszintén nevetni. Nem emlékszem simogatásra, ölelésre, nyugtató szavakra, közös játékra. Olyan voltál, mint a csipkedísz az almazöld ruhámon. Szép, és bár közelsége felsérti a bőrödet, mégis vágyod az érintését. 

Azt mondják, anyás gyerek voltam. Azt is mondják, külsőleg én hasonlítok rád a legjobban. Talán. Én is az egyszerű eleganciát szeretem. Én is keveset mosolygok és szinte sohasem nevetek. 

Ha rád gondolok, az emlékezetemben elsőként felvillanó kép mindig az ágy, a padló, a partvis, a fakanál és a fapapucs mozaikdarabkáiból áll össze.

Szeretnék most megosztani veled egy pillanatképet.

Talán nyolc-tíz éves lehetek. Már megint az ágy alatt hasalok. Igyekszem az ágylábaktól egyenlő távolságra megtalálni a helyemet, hogy az esetleges kipiszkálásom bármelyik irányból ugyanakkora nehézséggel járjon. Szabad kézzel senki nem tud elérni hozzám, de egy seprű vagy partvis és egy „fegyverhordozó inas” hathatós segítségével máris a vesztes oldalra kerültem. A nővérem előszeretettel játszotta el a „fegyverhordozó inas” szerepét. 

Gyakori vendég vagyok itt. Lassan úgy surranok be a nagy, kétszemélyes ágy alá, mint az egér a kamrapolc alá, amikor megneszeli a veszélyt. Régebben kényelmesebben elfértem alatta, nem kellett vigyáznom arra, hogy a hátamat ne sértsék fel az öreg ágy fekvőfelületét merevítő masszív, gyalulatlan deszkák szálkái. A deszkák az ágy szivacsbetétjének alátámasztására szolgáltak, de alulról nézve inkább egy rozoga kerítés oldalára hasonlítottak. A számukat már fejből tudtam. Rengetegszer megszámláltam már őket, amikor a testem méretei még nem képezték akadályát annak, hogy az ágy alatt a hasamról kényelmesen a hátamra forduljak, és ide-oda csúszkáljak. Ez a módszer a padló tisztaságát is hatékonyan segítette. Az ágy jobb felén tizenöt darab deszka van. A bal oldalon tizennégy. A bal oldal jelenleg foghíjas, mert az öreg deszkák a szivacsfelületen keresztül rájuk nehezedő test súlyától (vagy a viháncoló gyermekek ugrálástól) gyakran eltörtek. Ha egy eltört, azt nem cseréltétek ki egy újabbal, egy idő után inkább átrendeztétek a még ép keresztdeszkák távolságát. A deszkák fogytak és ide-oda vándoroltak, de az ágy látszatra tökéletes volt.

Az öreg bútordarab valójában nem is volt kétszemélyes. Két egymás mellé helyezett egyszemélyes ágy házasságából született. Korábban bizonyára házastársi fekhely lehetett, bár a két ágy találkozásánál megbúvó, simára csiszolt, a szivacs síkjától kiemelkedő kemény ágyoldal miatt a romantikus összebújást, gondolom, csak komoly reggeli gerinc- és csípőfájdalmak árán volt érdemes vállalni. 

Most én és a nővérem alszunk benne. Az ágyak találkozásánál lévő kemény határvonalat egyikünk sem lépi át. Az első választóvonal közöttünk.

Az ágy sötétbarnára pácolt, finoman kacskaringós erezetű, dísztelen fej- és lábtámláin a lakk töredezett volt ugyan, de az öreg bútordarab még így is a szoba legméltóságteljesebb darabja volt. 

És az én búvóhelyem.

A búvóhelyem akkor, amikor te (talán valami gonosz varázslat miatt) dühös lidérccé változtál. Ilyenkor nem hasonlítottál arra a nőre, aki kiskoromban hajának illatát a párnámon hagyta minden egyes alkalommal, amikor mellém feküdt az ágyba, hogy megvédjen az éjszaka démonaitól.

A dühöd mindig váratlanul, előzmények nélkül tört ki. Nem finoman elszürkülő éggel, szemerkélő esővel, erősödő széllel kezdődött a vihar. Elég volt egy válaszul adott „nem”, vagy hangosabban zajló játék. A semmiből csapott le az égiháború, és iszonyú erővel söpört végig rajtunk.

Ilyenkor csak egy dolgot lehetett tenni. Menekülni. Elbújni. Kivárni. Kibírni. 

E viharos alkalmakkor a bátyám és én szinte sosem úsztuk meg verés nélkül. Arra nem emlékszem, hogy a nővérem, az elsőszülött, részesült-e valaha abban, hogy őt is megütötted. Valószínűleg igen, de erről nekem még homályos emlékeim sincsenek. Amire biztosan emlékszem, hogy a nővérem előszeretettel kapcsolódott be abba „fogócskába”, ami a te, a bátyám és az én aktív részvételemmel zajlott. Nem akart a „játékból” kimaradni, és mint egy vadászaton, profi hajtóként terelt bennünket a dühöd felé.

„Ecc, pecc kimehetsz, / Holnapután bejöhetsz, / Cérnára, cinegére, / Ugorj cica az egérre! / FUSS!”

A mi fogócskánkat azonban nem dallamos gyermeki kacaj és cinkos sikítások kísérték. Ha a fogó már közel járt hozzád, nem a játékból való kiesés miatt kellett aggódnod.

Ha utolértél, biztos kézzel lendítetted a fakanalat vagy a fapapucsot (mikor mi akadt a kezed ügyébe), ami aztán fájdalmas, piros lenyomatot hagyott a bőrömön. A bőrömön és a lelkemben. A fájdalom és a szégyen beégett a fejlődő csontjaim szövetébe, és velem együtt növekedett.

Menekülni. Elbújni. Kivárni. Kibírni.

Az öreg ágy alatti tér nem az egyetlen hely volt, ami rejtekül szolgált számomra a dühös ütlegek elől. A nappaliban álló szekrény, és annak lakói, a vállfára aggatott hosszú, télillatú kabátok; az étkező ablakainak szemérmetlen meztelenségét eltakaró, földig érő (és engem láthatatlanná tevő) függönyök; a kamra nyúzott polca és a fal között meghúzódó, gyermektestet befogadó apró rés, mind-mind közeli barátaimmá váltak, amikor a családi fogócskát felváltotta a „bújócska”.

„Három, kettő, egy! Aki bújt, aki nem, MEGYEK!”

A nővérem ebben a játékban is nagyon tehetségesnek és lelkes segítségnek bizonyult. Tudtam, csak idő kérdése, hogy rám találjon, és felhangozzék neked szánt örömteli kiáltása: „Ipi-apacs, egy-kettő-három! Megvagy!” 

Anyu, most te vagy a hunyó, de a szememet mégis én hunyom be. Tudom, innentől hogyan folytatódik ez a játék.

Menekülni. Elbújni, Kivárni. Kibírni.

Ha szerencsém volt, és a nővérem valami oknál fogva nem kapcsolódott be a játékba, néha nem találtál rám. Ilyenkor mozdulatlanul, lélegzet-visszafojtva vártam, hogy elcsendesedjen a vihar. Tudtam, hogy a függöny lebbenése, a szekrényajtó nyikorgása, az éléskamra polcát díszítő stelázsi papírzöreje, vagy az ágy alatti óvatlan mozdulat okozta apró zaj is elárulhat. 

„Csiga-biga, gyere ki, / Ég a házad ideki!”

A rejtőzködés a véremmé vált. Az évek előrehaladtával már nemcsak előled bújtam el, hanem szép lassan az egész világ elől. Olyan mélyre ástam magam, olyan vastag falakat építettem magam köré, hogy törékenységem valóságát elrejtve megközelíthetetlenné váltam. Ami nem ér el hozzám, az nem okozhat fájdalmat. Aki nem ér el hozzám, az nem okozhat fájdalmat.

„Ne nézz hátra, jön a farkas!”

A szülői házból való kilépésemet és önállósodásomat követő évtizedeim azzal teltek, hogy folyamatosan a farkasokat lestem a hátam mögött. És a farkasok sokasodtak, egyre nagyobb falkában tülekedtek mögöttem. Időbe telt, de rájöttem, hogy a falka nagy részét magam teremtettem és magam tápláltam. Bizalmatlanságból, szorongásból, félelemből, önmarcangolásból, önbizalomhiányból, megfelelési kényszerből alkottam őket.

Egy ideje már azon jár az eszem, hogy talán neked is voltak farkasaid. Talán minden egyes ütés üzenet a múltból, a nagy-, a déd- és ükszüleimtől. Egy rossz és fájdalmas üzenet. Egy rossz és fájdalmas örökség. 

Sohasem meséltél a gyerekkorodról. Semmit nem tudok a kislányról, aki voltál. Talán a hallgatásod csendjébe rejtetted el az emlékeidet. 

Ha még itt lennél, azt kérném, mesélj! Mesélj, hogy megérthesselek! Mesélj, hogy megfejthesselek!

Anyu, remélem, hallod, és talán örülsz is neki: én nem adtam át ezt a fájdalmas üzenetet a gyerekemnek. Én más üzenetet, más örökséget alkotok az utánam következő generációnak. 

Most egy kicsit én is örülök. Talán mégis megfejtettelek, és ennek a kitalálósnak most én vagyok a nyertese.

Norélia

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/lcodacci; Unsplash/Ana Itonishvili