–

Vannak dolgok, amit hiányoznak a kisbabás korszakból, és vannak, amik nagyon nem

Amikor a gyerekeim picik voltak (mármint most sem túl nagyok, de akkor tényleg ilyen egy–három évesek), akkor konkrétan minden második ember megkérdezte, hogy mikor jön a következő. Szerencsére ebből a korszakból „kinőttem”, már egyáltalán nem merül fel ez a téma sem a játszótéri beszélgetésekben, sem a távoli ismerősökkel történő váratlan összefutások során. Én már a „viszonylag nagygyerekes szülő” polcon vagyok, akinél csak az kérdez rá, aki látja, hogy milyen lelkesen „ugrom rá” a szembejövő kisbabákra. Mert tényleg akárhányszor lehetőségem van beszívni egy picike babaillatot, kezembe fogni egy apró emberkét, boldog vagyok. És igen, 

rögtön elindul az érzés, hogy mennyire jó lenne újra egy ilyen babaillatú csodavilágban létezni egy saját kisbabával.

Tényleg csodás lenne. 

De – és akkor itt rögtön le is lövöm a poént – ez nem fog bekövetkezni, 

ha rajtam múlik, márpedig olyan korban élek és olyan helyzetben vagyok, hogy eléggé rajtam (is) múlik. És hiába kedves és általában hozzám közelálló emberek kérdeznek rá, ilyenkor mindig összeszorul a szívem, hogy válaszolnom kell, végig kell vennem az okokat. Mert 

hiába van, és szerintem életem vagy a termékeny éveim végéig lesz bennem vágy újabb és újabb kisbabákra, egy család bővítését a vágyak mellett sok minden más befolyásolja.

Ráadásul az elemi, ösztönös vágy mellett tele vagyok olyan élményekkel, amiket egyáltalán nem sírok vissza. 

Erről már írtam az Instán is, kicsit viccesen, de azért komolyan, itt tudjátok elolvasni:

Persze sosem ezek jutnak eszembe akkor, amikor a kezemben van egy baba, hanem a csodás összebújós pillanatok, azok az évek, amikor teljesen ránk voltak utalva a gyerekeink, és sok-sok pillanat, amikor tényleg szimbiózisban léteztünk. Mert az ember amúgy valamiért igyekszik törölni a fájdalmas részeket (ezért kell időnként leírni őket). 

„Pedig neked annyira való lenne még egy gyerek…”

Vitán felül áll, hogy nagyon szeretek anya lenni. Szinte mindig… kivéve úgy naponta 34 alkalommal, csak ugye erről nem annyira illik beszélni (még mindig). Pedig úgy is legalább ennyi pillanatom van egy napban, amikor legszívesebben csak forgatnám a szememet, hogy mindkét gyerekem általában intézményben tölti az ébren töltött óráink közel felét. És persze, 

34 nehéz pillanatra jut 1323 csodálatos, ez nem kérdés. Legalábbis nekem. De vannak olyan élethelyzetek, amikor nem ez az arány, nekem is volt részem ebben. 

És ez a viszonylagos egyensúly pontosan úgy van jelen az életemben most, hogy két gyerekünk van, hogy van szabad kapacitásom dolgozni, és van úgynevezett énidőm, bármilyen agyonkoptatott kifejezés is ez. Akárhányszor megdicsér valaki, hogy milyen jól csinálom, és azt mondja, hogy nekem aztán lehetne végtelen számú gyerekem is, a szívmelengető érzés után rá kell jönnöm, hogy én pontosan ennyi gyerekkel tudom így, nagyjából jól csinálni (és még azt sem mindig), és többel valószínűleg nem tudnám. Ez persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy mások, akiknek több gyerekük van, nem csinálják nálam sokkal jobban, sőt. Ez csak azt jelenti, hogy én szeretem az életünket a jelenlegi formájában, élvezem, hogy a gyerekeim már „nagyok”, hogy lehet velük érdemi vitát folytatni, römizni, olvasni, együtt főzni, biciklizni, és „tévét” nézni (olyat, ami engem is érdekel).

Gyerekkorom óta arra vágytam, hogy kétgyerekes anya legyek, és nem tudok elég hálás lenni érte a sorsnak, Istennek, a szerencsének vagy mindháromnak, hogy ez nekem megadatott. Ettől függetlenül minden találkozásom egy kisbabával bebizonyítja, hogy mennyire ösztönlény vagyok, és minden alkalommal elindul bennem a vágyakozás aziránt, hogy újabb és újabb gyerekeket szüljek. 

De ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy én, Tóth Flóra, gondolkodó ember, hagyom magam befolyásolni az ösztönös reakcióim által, és valóban szeretnék újabb és újabb gyerekeket. 

Talán ahhoz tudnám hasonlítani, hogy ha megérzel egy hívogató illatot a lépcsőházban, akkor sem kezded el felkutatni a húslevest és beleenni egy ismeretlen család ételébe, hiába vágysz rá. Vagy egy hirtelen felbukkanó szexuális vágynak sem engedsz, ha nem olyan a helyzet. Na, szerintem pont ilyen érzés a többedik gyerekre való vágy akkor, ha amúgy az eszeddel nem szeretnél több gyereket. Mert a gyerekvállalás igenis egy vállalás, akármilyen út vezet is addig a pillanatig, amikor ezt az ember kimondja, vagy ki sem mondja, csak tudja. Én jelen pillanatban tudom, hogy nekem nem lesz több gyerekem. De közben igenis lehet egyszerre vágyni rá, és nem akarni valójában – akkor is, ha ez ellentmondásnak hangzik. 

Tóth Flóra

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/C.J. Burton