–

Éjfél felé gördültünk be kisházunk elé, Szantorini szigetén töltött néhány napunk után, Agios Georgios falucska legszebbik földútján – vagy legalább is nekem így tetszik, talán mert annyi emlék köt ide. Magamra kaptam a hátizsákomat, és még mielőtt lepakoltam volna, vagy felhörpintettem volna egy pohár vizet a háromórás vezetés után, sőt – micsoda apa az ilyen –, még mielőtt felkaptam volna a macskákat egy alapos dögönyözésre, az első utam a kertbe vezetett…

Sosem felejtem el a pillanatot, amikor életemben először érkeztem meg, még Nimi nélkül – aki a szerelem és a bizalom legmagasabb érdemrendjével tüntetett ki –, mikor azt mondta: őt ugyan megakadályozzák a színházi próbái és előadásai abban, hogy Görögországba utazzon velem, de ha igazán, szívből, lélekből úgy érzem, hogy ez a mi helyünk, akkor tegyem le a foglalót. Három hónappal később költöztünk a világ egyik legpörgősebb metropoliszából, Tel-Avivból Methana félszigetére, amelyet még maguk a görögök is alig-alig ismernek, egy ilyen változás pedig nem csupán helyrajzi kérdést jelent. 

Mondhatni, minden megváltozott – körülöttünk s bennünk 

Megnyugodtunk. Fellélegeztünk. Megtanultunk a jelenben lenni. A türelem gyakorlása nem volt többé kényszer, sem erőfeszítés – jött, majdnem magától. Egyszeriben úgy festett: bár természetesen létezik szabad akarat is, valójában mindannyian pont olyanok vagyunk, mint… a növények. 

Egy kis magból növekedve felbukkanunk valahol a világban, törekszünk rá, hogy megmaradjunk, terjeszkedünk, zöldellünk, bimbózunk, virágzunk, elvirágzunk, elhervadunk, elszáradunk, és amikor már úgy tűnik, nem vagyunk többek egy száraz kórónál, egyszeriben újraéledünk. 

Néha megnyirbálnak, néha eltaposnak minket, máskor élősködnek rajtunk, máskor mi élősködünk másokon, és fojtunk meg másokat a gyökereinkkel, megint máskor kiegyensúlyozott szimbiózisban élünk a minket körülvevő más „növényekkel”. 

Amikor városban éltem, azt hittem, a zöldségek, gyümölcsök, bogyók, virágok, levelek csak úgy… nőnek 

Magától értetődőnek vettem, hogy vannak – és ha éppen egy zöldségesnél nem kaptam pont olyan almát, amilyet a pitémbe szántam, vagy pont olyan olívabogyót, amilyennel a salátámat akartam megkínálni, fel voltam háborodva: „Bezzeg Londonban bármelyik szupermarketben leemelhetnék a polcról egy meghámozott, felszeletelt mangót”. Ma már hálás vagyok érte, hogy nemhogy előre csomagolt, reszelt, felcímkézett zöldség-gyümölcs, de még egy tisztességes szupermarket sincs a közelünkben – mert enélkül talán sosem vetemedtem volna arra, hogy olyan nagy fába vágjam a fejszémet, mint a földművelés és a zöldségtermesztés. 

Az egész úgy kezdődött, hogy az esélytelenek naiv higgadtságával kigazoltam, majd körbeszórtam a kertünket mindenféle magvakkal – még azt sem tábláztam ki, mit hova hintettem, gondoltam, majd felismerem magamtól, ha kibújnak. Aztán… kibújtak, nekem pedig halvány fogalmam sem volt róla, mi micsoda. Így aztán csatlakoztam néhány kertészkedős Facebook-csoporthoz, ahol – gondoltam én – segítőkész és egyivású lelkekkel támogatjuk majd egymást… 

Aztán kiderült, hogy míg a nullából földművessé válni könnyebb, mint hittem, emberekkel kommunikálni pedig továbbra is pont olyan komplikált, mint amikor elhagytam a várost. 

„Mióta számít kertészkedésnek, hogy hagyod elszaporodni a gazokat?” – vagdalkozott az egyik, amikor meglátta a vadmustárt a kertecskénkben, amelynek zsenge leveleit salátákba forgatom, magjai pedig mennyei, roppanós és aromás feltétek sült zöldségeken. Amikor tavaly tavasszal első ízben bukkantak fel a gigászi méretű cukkinik és fürtökben lógó koktélparadicsomok a kertünkben, boldogan osztottam meg az örömömet, ám a hozzászólások jelentős része kimerült olyasmiben, mint „Ez tuti, nem szabadföldi, hazudsz!”, „Szégyelld magad, a netről mentetted le a fotót!”, és „Kizárt dolog, hogy ezt nem permetezted!” 

Én pedig megértettem, hogy a mondás, mely szerint „a szomszéd kertje mindig zöldebb”, nem csupán átvitt értelemben igaz.

Vannak, akik ténylegesen irigyek a másik ember udvarában burjánzó zöldségekre

Ami azonban még inkább meglepett, az az volt, hogy nem csupán más „farmerek” szurkapiszkálódtak – olyanok is be-beszólogattak, akik szerint „Könnyű neked, Görögországban bármi megterem.” „Ja, aki megteheti!”, mert van rá ideje, helye, ereje. Én pedig tudván, hogy hellén táptalaj ide vagy oda, sok helyi ismerősöm kísérletezett kertészkedéssel sikertelenül, és megértvén, hogy első ízben kevesebb mint néhány erkélyládányi területen kezdtem a termesztést, inkább elengedtem, hogy visszaigazolásokkal öntözzem a lelkemet.

Inkább azzal foglalkoztam, ami miatt elkezdtem az egészet.

Kertet nevelni állandó munka, és épp úgy, mint az élet minden más területén, a befektetett energia megtérülése lutri. Van, aki számára ez bosszantó és bizonytalanságot okoz, bennem viszont határtalanságot és tudatosságot ébresztett, hogy semmi sincs garantálva ezen a világon.

Dolgozni pedig nem azért jó, mert egészen bizonyosan learatjuk majd a babérokat, amelyből koszorút fonunk majd és az üstökünkre helyezzük, hanem a munkálkodás öröméért, és azért, hogy miközben dolgozunk, egyre csak táguljon a tudástárunk. Volt, hogy valamiféle lényecske bezabálta paradicsomaimat? Naná, hogy volt – „egészségire”. Volt, hogy a biodinamikus gazdálkodás szellemében engedtem elszaporodni a mindenféle füveket, míg végül megfullasztották a spenótomat? Ó, igen. 

De folytattam – az első esztendőben még öntözőkannával locsolva, majd később, amikor már harminc négyzetméteren gazdálkodtunk, locsolótömlővel, tanulva a tévedéseimből, ezt-azt ide-oda felfuttatva, mást meg felkötözve, ritkítva, YouTube- videók alapján gondozva.

De soha, egyetlen másodpercre sem éreztem azt, hogy ha nem teremnek fényesen ragyogó, tökéletes formájú zöldségeim, akkor inkább feladom az egészet!

Hiszen legrosszabb esetben megveszem a zsák krumplit ahelyett, hogy a sajátomat fogyasztanám – azért ez nem a világ vége, igaz? 

Amikor egyszer édesapám meglátogatott minket Methanán, és meséltem neki a kertművelő ars poeticámról, mutatott nekem egy videót, ahol az – egyébként mindkettőnk által nagyra tartott és szeretett – Borbás Marcsi könnyekkel küszködve állt a maga ágyása mellett, amelyet csepegtetős öntözőrendszer szőtt át, és azt mondta: „Megint itt járt a szarvas – oda az egész szezon munkája. Nincs park choi – a szarvas mind feltúrta, lerombolta. A szívem szakad meg!”

Mi pedig minden együttérzésünket összeszedve is, bevallom, kuncorásztunk. Nem, ez nem káröröm – nekünk, akik a buddhizmus első számú alapelve szerint élünk és halunk, mely szerint minden mulandó, és bármink van, mindent csak kölcsönbe kapunk, egyszerűen csak abszurd volt a látvány, különösen azért, mert hat rosszcsont macskánk rendre lelegeli, szétgányolja, lerombolja, amit jónak lát. Ilyenkor pedig sanda mosollyal és megjátszott szigorral azt mondom nekik: „Ejnye-bejnye, neveljetek saját kertecskét, ha ez a heppetek!”, és örülök annak, ami megmaradt. 

Az idei nyár olyan tikkadt volt, hogy augusztus végére szabályszerű sivatag volt a kertünk helyén

Aztán beköszöntött az ősz, és a halottnak hitt csonkok leveleket, virágokat bontottak, mostanra pedig kertészlegény-életem legtermékenyebb időszakát élem: a cukkinit nem érdekli, hogy hivatalosan nincs szezonja, egyre-másra hozza a hatalmas sárga virágokat, melyeket csicseribundában rántunk ki. Akkora padlizsánok nőnek nálunk, amekkorákat egyetlen zöldségesnél sem láttam soha; nem győzöm felkötözni a koktélparadicsom indáit; a bazsalikom, zsálya, oregánó, kakukkfű, és rozmaring pedig pont úgy viselkedik, mint két évvel ezelőtt a vadmustár: meg akarják enni a világot. 

Én pedig nem azt főzöm, amit kinéztem a menő gasztromagazinokban, hanem azt, aminek szezonja van.

És ha annyi céklánk van, hogy már se eltenni, se megenni nem bírjuk, akkor halomszámra ajándékozzuk őket a szomszédoknak, és kimchi készül, meg mindenféle csatnik és lekvárok, amikor pedig felbandukolunk a hegyekbe, fél szemem mindig az ösvény szélén legeltetem, vadspárgát, ánizst, kapribogyót keresgélve, és minden, amit látok, szimatolok, kóstolok emberfeletti hálával önti el a szívemet. 

Hát, ezért szaladtam a kertbe táskástul. A karfiol levelein kövér esőcseppek fénylettek. A csili csábítóan lilállott a holdfényben. Az elutazásunk napján elültetett hagymák pedig hetykén kandikáltak ki a földből. 

Én pedig boldog voltam – mert minden okom megvan rá. Hiszen a csillagok még mindig helyükön ragyognak, a Föld pedig kerek. A növények pedig – engem is beleértve – jól vannak. Kell ennél több? Nekem, köszönöm, elég. 

Steiner Kristóf
A képek a szerző tulajdonában vannak