–

Zsongott a strand vize a fürdőzőktől, a parton tarkállottak a színes törülközők és napernyők.

Zsuzsi a hullámokon hasalt. Visszafordította a gumimatracot a part felé, mert anya azt mondta, a bójákon túl nem mehet. Éppen kifelé evezett a kezével, amikor látta, hogy anya integet. Vajon miért kiabál? Hiszen ő éppen a part felé halad, nem kell félteni!

Leszállt a gumimatracról, és a sekély vízben gázolva elindult a törülközőjük felé.

– Gyere ki, bekenlek! – kiáltotta anya, és felemelte a napkrémet.

Folyton attól félt, hogy Zsuzsi leég, és ezért időről időre átkente őt krémmel. Zsuzsit ez idegesítette: a krém hideg volt, csiklandozott, de anya nem tágított. Miközben a vállát dörzsölgette, hirtelen feltámadt a szél. Teleszórta a törülközőjüket homokkal, ragadt belőle Zsuzsi bekrémezett lábára is. De ez még a kisebbik baj! Hirtelen felfordította a parton a színes matracot, és vitte, vitte befelé.

Jaj! – kiáltott fel Zsuzsi, és szaladt a vízhez. Anya is felpattant, de mire a partra értek, addigra egy szőke lány már beúszott. Utána vetette magát a szökevény gumimatracnak, amelyik már a bójákon túl bukdácsolt a fodrozódó vízben.

Közben villogni kezdett a viharjelzés, és a fürdőzők sietve kapkodták össze a holmijukat. Az ég kékje szürkére váltott, a parti fűzfák ágait idegesen cibálta a szél, a strand sarkában sorra vonszolták partra a kölcsönözhető csónakokat.

Csak néhány perc telt el, de mire az ismeretlen lány partra úszott Zsuzsi gumimatracával, addigra csaknem kiürült a föveny. Zsuzsi anyukája is kirázta, összehajtogatta a törülközőjüket, és megköszönte a kedves lánynak a segítséget.

– Szóra sem érdemes – felelte a szőke lány. – Szeretek úszni!

Tényleg nagyon ügyesen úszott, pedig, ezt Zsuzsi jól látta, a jobb karjával mintha történt volna valami: jóval rövidebb volt a másiknál, és furcsán is állt.

Megdördült az ég, szakadni kezdett az eső. Az emberek fejvesztve kerestek menedéket. Zsuzsi és az anyukája beálltak az étterem terasza alá. Közvetlenül mellettük állt a szőke lány, akin már egy rózsaszín strandköpeny volt. Zsuzsi a karját bámulta. A lánynak nem volt kézfeje, és az olyan furcsán nézett ki, hogy Zsuzsi nem tudta levenni róla a szemét. Közelebb húzódott hozzá:

– Mi történt a karoddal? Baleset ért?

A lány elmosolyodott. Zúgott az eső, úgyhogy le kellett guggolnia Zsuzsi mellé, úgy válaszolt:

– Semmi. Nem történt vele semmi. Képzeld, én így születtem.

Zsuzsi elcsodálkozott. A lány folytatta:

– Ha akarod, elmesélem neked.

Zsuzsi bólintott, és a feneke alá igazította a nagy strandszatyrot. A lány is letelepedett a strandtáskájára, és mesélni kezdett.

– Amikor anyukám várt engem, elutaztak a tengerpartra. Ugyanilyen meleg volt, mint most. Anyu jól úszott, mélyen bement a hullámok közé. A kisbabák, ezt biztos tudod, odabent vízben vannak a mamájuk pocakjában, és nagyon szeretik hallani a kinti hullámok csobogását. Az anyukám siklott, pörgött a vízben, mint egy sellő, én pedig ficánkoltam bent a pocakjában. Úgy éreztem, ha megszületek, én is a vízben szeretnék élni.

– De akkor hogy kaptál volna levegőt? – fordult oda Zsuzsi.

– Hát ez az! – nevetett a lány. – A kisbabák még semmit sem tudnak, hiszen nekik még nincsenek gondolataik, csak érzéseik. És én valahogy azt éreztem odabent, hogy mindig a vízben szeretnék maradni. Egy kislány, aki valójában halacska.

– Vagyis… te sellő akartál lenni?

– Talán sellő – tűnődött a lány –, talán delfin. Nem tudom.

Azon a héten anyukám rengeteg időt töltött a finom, sós tengerben, én pedig hallgattam odabent a hullámok locsogását, és élveztem a ringatózást.

– Aztán?

– Aztán a szüleim autóba ültek, és hazautaztak a városba, ahol laktunk. Másnap anyukámnak elfolyt a magzatvize. Tudod, hogy az mi?

– Persze – felelte Zsuzsi. – Az a víz, ami a kisbabát körülveszi az anyukája hasában.

– Nagyon okos vagy! Ideje volt megszületnem. Csakhogy én nem ember, hanem halacska akartam lenni! Vágytam a kék vízre. A finom, selymes hullámokat akartam érezni a bőrömön. Semmi kedvem sem volt emberré lenni, bármilyen keveset tudtam is akkor a világról. Hanem egyszer csak meghallottam odabent, ahogyan anyukám hívogat, biztat. Sőt, apukám hangját is hallottam, az övé sokkal mélyebb volt. Nem lehettem tovább halacska! Vártak rám, vissza kellett változnom kisbabává.

– És te erre mind emlékszel? Én semmire sem emlékszem a születésemből!

– Sokáig én se emlékeztem, aztán apránként sikerült felidéznem azokat a pillanatokat. Amikor úszom, eszembe szokott jutni. Megérkeztem a világba, és sírni kezdtem, mert a lelkem félig még odabent lebegett. Hirtelen még levegőt sem kaptam.

– És anyukád mit szólt?

– Ó, az anyukák mindent tudnak ám. Tudta, hogy egy kis halacskát tart a karjában, akinek nehéz a világra érkezés. Magához ölelt, és megígérte, hogy nem lesz semmi baj. És látod, nem is lett! Megtanultam írni a bal kezemmel, és mindent meg tudok egyedül oldani. Még a cipőmet is bekötöm! – nevetett.

– Úszni tudsz a legjobban. Láttalak!

– Igen, ez az én uszonyom – nézett a lány a rövidebb karjára.

– És nem csúfoltak, amikor kicsi voltál?

– Dehogynem! Tudod, hogy mindenkit csúfolnak. Engem azért, mert ilyen a karom. Másokat azért, mert soványabbak vagy ducibbak az átlagnál. Vagy szeplősek. Bárkit, bármiért lehet csúfolni, hiszen mindannyian különbözők vagyunk. Amikor rájössz, hogy a csúfolódónak sokkal nagyobb baja van, mint neked, akkor a csúfolódásnak hirtelen vége szakad. A csúfolódó sokkal inkább különbözik bármelyikünktől, hiszen neki a lelke sérült. Azt hiszi, ezt mások nem látják. Amikor rájön, hogy mindenki tudja róla, mit rejteget, akkor a csúfolódó elhallgat.

– És elszégyelli magát?

– Hát, azt azért nem mindig… De talán elgondolkodik.

A zápor közben elcsendesedett, az emberek óvatosan előmerészkedtek az étterem teraszáról. A levegő lehűlt, a parti fűzfák ágairól csöpögött a víz. Még csak délután volt, napos időben ilyenkor tele a part. Most mégis üresen álltak a napozószékek, és senki sem fürdött a haragos színűvé vált vízben. A szép lány elköszönt, sietett az öltözőkabinokhoz, mert még rajta volt a vizes fürdőruha.

– Menjünk? – kérdezte Zsuzsi anyukája.

– Még ne! – kérte Zsuzsi.

Amíg az anyukája ivott egy kávét az étterem hirtelen kiürült teraszán, addig ő megpróbált egy bottal rajzolni a nedves homokba. Nagy figyelemmel húzta a vonalakat, és hamarosan sikerült is megrajzolnia egy óriási sellőt. Bal kézzel! Mire anya a kávét megitta, már el is készült. Odaírta nagy betűkkel a rajz alá, hogy SELLŐ.

Igaz, fordított S betűvel, de ezt anya észre se vette. Csak a pincér mosolygott rajta, amikor bevitte az üres csészét.

Tóth Krisztina