–

Képtelenek vagyunk megülni a seggünkön, a semmittevős vízparti nyaralás nem a mi műfajunk. Bruttó két napig bírjuk ki, hogy két csobbanás között az legyen a legnagyobb dilemmánk, hogy inkább olvassunk, kártyázzunk vagy szundikáljunk. Így hát nem is megyünk olyan helyekre, ahol az édes semmittevés veszélye fenyeget, inkább választunk egy nagyvárost, amit felfedezhetünk, strandolunk egy napot, ha úgy van, és ha van idő és lehetőség, még a környéket is bejárjuk. Az idén régóta vágyott úti célunk, Lisszabon felé vettük az irányt, és már-már gyanúsan „eseménytelenül” teltek az első napok. Nem húztak le sehol, a szállás szuper volt, a látnivalók még lenyűgözőbbek, mint képzeltük, és Lisszabon hangulata azonnal megfogott és nem is engedett el minket, ennyire még egy külföldi városban sem éreztem magam otthon.

Egyszóval baromi jól mulattunk, a negyedik napon pedig úgy döntöttük, ideje elhagyni a dimbes-dombos utcákat, és elindultunk a világ végére. Neve is van, Cabo da Rocának hívják, és ez az európai szárazföld legnyugatibb pontja.

Szemben már New York fényei pislákolnának, ha nem lenne közöttük 5391 kilométer meg az Atlanti-óceán. Így viszont „csak” a végtelen víz van, amerre a szem ellát.

Meg a hátunk mögött a szintén festői dombok. Egyszerűen leírhatatlan élmény.

Maga a „világ vége” nem egy egynapos program

Hacsak nem meditálni vagy hosszú elmélkedésre jön ide az ember. A kiépített rész nem túl nagy, igazából gyönyörködéssel, a vízszintig esett állunk összekanalazásával, kis sétával meg a végtelen és óriási óceánhoz képest az emberi élet apróságán és jelentéktelenségén való merengéssel együtt körülbelül másfél-két óra.

Nem is számoltunk többel, a terv szerint hazafelé menet még bejártuk volna Sintra városát, ami a portugál királyok nyári székhelye volt, éppen ezért van ott egy Disney-mesébe illő, gyönyörű palota. Legalábbis a különböző útibeszámolók szerint nagyon szép, és kénytelen vagyok hinni nekik, ugyanis a saját szememmel nem láttam.

Sintráig már nem jutottunk el, aminek a Google térkép az oka. Annak próbáltam ugyanis utánajárni, hogy ha így azonnal nekiindulnék toronyiránt az Egyesült Államok felé, kábé hány napig kellene megállás nélkül úsznom – ha nem számoljuk a legvalószínűbb forgatókönyvet, miszerint kettő perc múlva hagy el az élet a habokban a hideg víz vagy a végelgyengülés okán.

Szóval miközben erre kerestem a választ, észrevettem, hogy mindössze tizenhárom perc sétára van tőlünk egy mesés, érintetlen homokos part, amit gyönyörű sziklák vesznek körbe, és minden bizonnyal tökéletes helyszín lenne az uzsonna gyanánt magunkkal hozott croissant-ok elfogyasztására. Úgy döntöttünk tehát, hogy ide még ellátogatunk, mielőtt Sintra felé vennénk az irányt.

És itt szeretném leszögezni, hogy a Google térkép hazudik

Vagy legalábbis elhallgatja a teljes igazságot. Mutatom, mit láttunk, amikor úgy döntöttünk, lemegyünk a strandra:

Az ábrának annyi a valóságtartalma, hogy a kékkel jelzett utat tényleg tizenhárom perc alatt tettük meg. Hogy az a szürke görbe vonal mit jelöl, nem tudtuk pontosan, még nem találkoztunk ilyennel, de arra gondoltam, hogy onnantól is hasonlóan kellemes lankás ösvény visz le a partra, mint amilyen addig a pontig vezetett, csak az a kacskaringós út már nincs betáplálva a rendszerbe. Ó, én balga, naiv lélek!

Mondom, mit jelöl a kék útvonal vége: egy baromi nagy, felkiáltójeles táblát, amin a portugál szöveg feltételezéseim szerint arra figyelmeztet, hogy: „ÁLLJ, KIMÚLNI ESÉLYES, HA MÉG NEM MÁSZTAD MEG AZ EVERESTET, NE MENJ TOVÁBB!” De mi nem tudunk portugálul, ugye.

Néhány lépéssel később már eggyel konkrétabb jele volt, hogy elfelejthetjük az idilli bandukolást, amikor egyszer csak elfogyott a lábunk alól a föld:

Sajnos a kép nem adja vissza, de a lényeg: mi nagyon magasan voltunk, a strand meg nagyon lent. Ösvénynek hűlt helye se látszott, ám jobbra fordulva észrevettük azt az iszonyú meredek, sziklás dzsumbujt, ami minden jel szerint elvezet az úti célunkig.

Itt gondolkodtunk el először, hogy talán el kéne engedni az óceánparti pikniket, és finom lesz az a croissant a buszon is.

Ekkor érkezett két fiatal, valószínűleg norvég, de minden bizonnyal részeg srác flip-flop papucsban, akik gondolkodás nélkül nekivágtak a lejtmenetnek.

Nekem pedig nem tudom, hova gurult a józan eszem, mert nem hegymászásra készültünk, nem is úgy öltöztünk, de jó ötletnek tartottam, hogy menjünk utánuk. Amíg ők életben maradnak, talán mi sem hagyjuk ott a fogunkat, és azzal igyekeztem rávenni az addigra a haláltusánk összes lehetséges forgatókönyvét fejben végigjátszó barátomat, hogy ha nagyon rázósnak tűnik az útvonal, visszafordulunk.

via GIPHY

Hát az volt

Mármint nagyon rázós. Konkrétan négykézláb másztunk egy-egy kanyarban, nagy és csúszós sziklákon kapaszkodtunk lefelé, amit olykor felváltott némi keskeny vízszintesebb ösvény, mindez a szakadék szélétől néhány centire. Teljesen biztos vagyok benne, hogy van, akinek ez egy szimpla kedd délelőtt, de nekünk, akiknek a Rám-szakadék volt az eddigi legnagyobb ilyen kalandjuk, és nem járjuk minden hétvégén a magyar hegyvidéket, bizony óriási megpróbáltatás volt. Főleg nekem, aki egy küszöbben is naponta kétszer pofára esik. Itt meg, ugye, egy rossz mozdulat, és kampec.

Közben a két norvég(nak hitt) srác eltűnt a látóhatárunkról, és egy visszafelé tartó kedves túrázó is megerősített minket abban, hogy a neheze még hátravan.

Akkor igazából majdnem visszafordultunk, de a józan eszem ideiglenes távolléte miatt előrementem néhány tíz métert, hogy felmérjem a terepet. Mivel nem tűnt annyira vészesnek, rávettem a barátomat, hogy folytassuk az utat lefelé. Tényleg, őszintén nem tudom, mi a körbetekert cickánypélót gondoltam, de végül a „menjünk még egy kicsit, aztán ha járhatatlan az út, visszafordulunk” elvét követve igazából leértünk a partra.

Persze az utolsó, igazából legdurvább, legsziklásabb húsz méteren még jól földbe is döngölte az önbizalmunkat egy apuka és kábé tizenkét éves kislánya, akik szinte szökdécselve ugráltak lefelé azokon az óriási köveken, amiken mi négykézláb vonszoltuk le magunkat. Gondolom, nekik nem ez volt az első útjuk ide, és a közelben laknak. Remélem.

A lelkesedésünkön ez a kis incidens sem rontott, ugyanis kicseszett büszkék voltunk magunkra, hogy végül csak megérkeztünk, és a látvány, ami fogadott, minden rázós pillanatot megért. Ilyen gyönyörű, békés és érintetlen helyen még soha nem jártunk. És még soha volt ilyen felszabadító ennyire kicsinek és jelentéktelennek érezni magamat a világmindenséghez képest.

Kiterítettük a strandkendőnket, és meguzsonnáztunk a parton. Lógattuk a lábunkat az óceánba, mászkáltunk a part menti köveken, és még a két, elveszettnek hitt norvég srác is felbukkant a környező sziklák mögül.

Életem egyik legjobb élménye volt.

Addigra már elengedtük, hogy aznap még Sintrát is útba ejtjük, és amikor már késő délutánba és egyre felhősebbre fordult az idő, realizálódott bennünk, amiről addig igyekeztünk tudomást sem venni: vissza is kell ám menni. Felfelé. Ugyanott.

Néhány másodpercig reménykedve kerestem a liftet, ami felviszi az ilyen alkalmi hegymászókat, mint amilyenek mi vagyunk, de természetesen sehol semmi. Egy pillanatra még az is átfutott az agyamon, hogy ha „véletlenül” elesnék az egyik sziklában, és, mondjuk, kificamítanám a bokám, a mentőhelikoptert fedezné-e a biztosítás. Igen, ennyire nem fűlött a fogunk a felfelé úthoz, de az is közrejátszott a kibúvók keresésében, hogy elképesztően fáradtak voltunk.

De nem volt mit tenni, muszáj volt nekiindulni,

hiszen fél óra combos kaptatás felfelé még mindig jobb ötletnek tűnt, mint az éjszaka az óceán partján, ahol még térerő sincs. És a croissant-unk is elfogyott.

Kínkeservesen nekivágtunk hát, és azt kell hogy mondjam, felfelé sokkal kellemesebb az út, mint lefelé. Már csak azért is, mert nem kellett folyton a szakadékot bámulnunk, mint odafelé.

Ráadásul a sebek, amiket az önbecsülésünkön ejtett a szökkenő kislány meg az apukája, azonnal begyógyultak, amikor szembejött velünk egy srác meg a barátnője, aki fehér nadrágban és egy ezüstösen csillogó retiküllel az oldalán indult neki a bozótos-sziklás útnak.

Elégedetten konstatáltuk, hogy nem mi vagyunk az egyetlen felkészületlen félőrültek.

Dián Dóri

A képek a szerző tulajdonában vannak