–

Vörös és fekete a forradalomban és a mulatók színpadán

A lányom székesfehérvári általános iskolájában éltem meg a legjobb ’56-os műsort, amit valaha láttam, és ő számolt be a legérdekesebb március 15-i programokról is. A kötelező, sajnos sokszor unalmas és fárasztó versek mantrázása, dalok éneklése, a tizenkét pont ledarálása helyett jópofa, életszerű, a forradalom férfi és női figuráit hús-vér emberként bemutató előadásokat szívesen megnéztem volna én is.

Otthon sem ünnepeltünk „vigyázzállásban ülve”: az eseményekhez kapcsolódó filmet néztünk, de volt, hogy csak sétáltunk és beszélgettünk. Egyik alkalommal, mivel a lányomat érdekli a divattörténet, az 1848-as ruházkodási szokásoknak, öltözeteknek néztünk utána március 15-én.

Ekkor ütköztünk bele az alábbi rendelet szövegébe:

„…ki Februarius 3-tól kezdve veres tollat vagy szalagot, vagy veres szegélyű fekete szalagot, vagy bárminemű szabadság-kori jelet és nemzetőrségi köntöst viselend, minden különbség nélkül befogatik és katonaság közé soroztatik.”

A hatalom megpróbálta eltiporni a szabadságharc minden emlékét, minden jelképét. Nem járt sikerrel. A felszínről eltűntek ugyan a trikolór színei, ám megjelentek a tárcákon, az öltözékek szegélyein – a férfiakén éppúgy, mint a nőkén.

Az 1850-ben kiadott Militär-Distrikts-Commando tiltó rendelkezése tovább ment:

„…pörge kalapot, tollat, trikolór szegélyt viselni nem szabad”.

„Mivel a férfiruházat eleve kevesebb színt tartalmazott, a piros-fehér-zöld elsősorban a női ruhadarabokon jelenhetett meg – mondta el dr. Szatmári Judit Anna divattörténész, a Kiscelli Múzeum textilgyűjteményének vezetője. – Egy fehér ruhán például a vörös rózsa, a zöld levelek teljesen ártatlannak tűnnek, ebbe nehéz volt belekötni.”

De ekkortól komponálták bele a kalotaszegi női mellesek hátoldalának hímzésébe is a címert, illetve a trikolór színeit.

Ám nemcsak ezt a színkombinációt próbálta tiltani a hatalom, hanem ahogy láttuk, a vörös és fekete párosát is, amely szinte egész Európában a lázadás színe volt a XIX. században. A politikai forradalomé, de akár a szexuális forradalomé is…

Stendhal Vörös és fekete című regényében elsősorban a papság és polgárság ellentétét jelképezi, ám a szerelmi szenvedélyt és a halált is. Petőfi Sándor Fekete-piros dal című versében fogalmazza meg, mit jelképez számára és a forradalom számára ez a két szín:

„Hagyjátok el azt a piros-fehér-zöld színt,
Lejárt az ideje!
Más szín illeti most a magyar nemzetet:
Piros és fekete. 
Fessük zászlainkat fekete-pirosra,
Mert gyász és vér lesz a magyar nemzet sorsa.”

A szabadságharc bukása után hiába volt betiltva ez a színpáros, néha a vörös és fekete selyemfonallal szőtt kendők felületén a fekete selyemszálak közé rejtették a magyar címerek sorát, alatta pedig a nemzeti trikolór színeiből kötött szalagcsokor volt látható. Ennek viselése azonban igen merész dolog lehetett, hiszen a szalagcsokor meglehetősen látványos, nem éppen „rejtett üzenet”.

A divattörténész hozzátette: „A forradalom leverése után a magyar férfiruhát (zsinóros díszítésű atilla, egyéb kabátok, menték) is tiltakozásnak számított hordani. A tiltás 1859-ig állt fenn – ekkor, a solferinói vereséget követően, enyhült az osztrák szigor, hiszen szükségük volt a magyarok támogatására.”

A tiltás tehát kevéssé érte el hatását, azt eredményezte, hogy az említett színek, minták, a dolmány, a mente, a szalaggal összefűzött női ruhaderék a nemzeti érzés és a passzív ellenállás szimbólumává vált.

Dr. Szatmári Judit Anna divattörténész

Szatmári Judit Anna megemlítette, hogyan vált a fekete-vörös „tiltottá” az 1870-es évek Franciaországában. „Nem volt írott szabály arra, mit lehet hordani és mit nem, annál inkább íratlan, így bizonyos színeket, illetve színpárokat, fazonokat nem illett viselnie egy úrinőnek. Zola, Flaubert regényei kitűnően ábrázolják a korszak álságos, csupán a felszínen »tisztes« erkölcseit. A nők (és előkelő társaságban, a szavak szintjén a férfiak is) mélyen elítélték a mulatók, például a leghíresebbé vált Moulin Rouge kánkánt táncoló hölgyeinek fekete harisnyás lábait megmutató piros színű, fodros szoknyáit.

Csatornastílusnak, genre canaille-nak nevezték a félvilági nők kihívó öltözetét, ám közben pontosan tudták, mennyire szexi, izgalmas és vonzó színpárosítás ez, így kisebb mértékben – például fekete csipkés vörös bársonyköpenyek formájában – megjelent az öltözködésben, ahogy a valamivel rövidebb szoknyahossz is.”

Nőknek tilos a nadrág viselése. De volt, amikor férfiaknak is…

Közhelyszámba megy, hogy a nők a XX. század előtti korokban nem viselhettek nadrágot. Nem volt ez írott szabály, de aki megtette, az kilógott a sorból, a környezete legalább olyan elítélően tekintett rá, mint ma sokan egy szélsőséges(nek tartott) feministára.

Azonban volt a történelemben olyan hely és idő, amikor a férfiaknak is tiltva volt a nadrág viselése. Igaz, ez az ókori Rómában történt.

Ókori római viseletek – Forrás: Getty Images/bauhaus1000

A divattörténész elmondta: „Nem önmagában a ruhadarab a fontos, hanem az, amit jelképezett. Amíg a római polgárjog kiemelkedően értékesnek számított, addig annak jelképe, a tóga is az volt, de az egyszerűbb rómaiak is lepelruhát, tunikát hordtak.

Nadrágot csak a rómaiak által barbároknak tekintett népek viseltek, így aki Rómába nadrágban érkezett ahelyett, hogy úgy öltözködött volna, ahogy a rómaiak, azt ellenségnek tekintették.

Ahogy azonban egyre nagyobb lett a birodalom, egyre több nép kapott római polgárjogot, úgy csökkent ennek értéke, és vált kevésbé fontossá, értékessé a tóga viselése – és úgy vált a kényelmes, egyszerű nadrág egyre népszerűbbé.

És ha már nadrágviselési szabályok, ugorjunk kétezer évet az időben, és említsünk meg egy olyan nadrágot, amely Magyarországon volt, nos, ha nem is tiltott, de kerülendő – ez pedig a farmer.

A Kádár-korszak szocialista erkölcsei nehezen békültek ki az olyan burzsoá csökevényekkel, mint a rockzene, a Coca-Cola, a hosszú haj (férfiakon), vagy épp a farmernadrág.

„A hatvanas években még elkobozták a határon, ha valaki megpróbált becsempészni egy Levi’st vagy egy Wranglert, a bulizni vágyó fiatalokat nem engedték be az Ifiparkba, ha farmernadrágban jelentek meg” – mesélte Szatmári Judit Anna.

Igaz, amikor a hatalom rádöbbent, hogy a farmer diadalútja úgyszólván megállíthatatlan, inkább uralni próbálta, mint ellenezni – így kezdték el gyártani 1977-ben a Trapper farmert, amely olyan népszerű lett, hogy rövidesen már hamisították is…

Nem tiltott, de életveszélyes

„Az 1789-es francia forradalom idején nem azért volt célszerű elkerülni konkrét ruhadarabokat, anyagokat és viseleteket, mert betiltották őket, hanem azért, hogy az ember életben maradjon. Ahogy már említettem, a ruha mindig jelkép. Ilyen jelkép volt a drága, mintás selyem, vagy éppen a térdnadrág. A forradalmárok egy csoportja volt a sans-culotte-oké. A szó »térdnadrág nélkülit« jelent – ilyet viseltek a polgársághoz, sőt a még szegényebb rétegekhez tartozók, hiszen a culotte, a térdnadrág a palotákban élő arisztokrácia kiváltságának számított. A forradalmárok, még ha nemesi származásúak voltak is, olyan ruhákat és anyagokat hordtak, amilyet a nép anyagi kényszerből: pamutot, lenvásznat, térdnadrág helyett pedig hosszú pantallót – mondta a divattörténész. – De nem csak ők, sokszor azok a nemesek is, akik a legkevésbé sem szimpatizáltak a forradalommal, csupán el akarták kerülni a guillotine-t.

Francia sans-culotte 1789-ből – Forrás: Getty Images/Leemage/Corbis

Hasonló volt a helyzet az 1930-as évek Amerikájában.

Az úgynevezett zoot suit a dzsesszzenéhez, a zenészekhez, az afroamerikai fiatalokhoz kapcsolódott. Ennek a stílusnak a laza, a kelleténél hosszabb, bővebb nadrág és öltöny volt a jellemzője. Ez a viselet már önmagában is jelezte nem csupán azt, milyen zenét kedvel az adott személy, de azt a szubkultúrát is, amelyhez tartozónak érezte magát.”

Ennek a viseletnek a betiltására egy időben valóban sor került – méghozzá azért, mert sokan úgy érezték, hogy háborús időben, amikor nyersanyaghiány van, pazarlás és nemtörődömség olyan öltözéket hordani, amelynek az elkészítéséhez kétszer annyi anyagra van szükség, mint egy „normális” ruhához. A fontos nyersanyag „elkótyavetyélése” mellett valószínűleg a rasszizmus is szerepet játszhatott abban, hogy

1943. június 3-án először tizenegy, pár nap múlva pedig több mint kétszáz katona járta Los Angeles utcáit, és vetkőztette le, verte meg azokat az afroamerikai, mexikói és olasz származású fiatalokat (köztük gyerekeket, tinédzsereket), akik zoot suitot viseltek. A tömeges erőszaknak halálos áldozata is volt, ezt követően tiltották be az ilyen ruhadarabok viselését.

Fiatalok zoot suitban – Forrás: Getty Images/Bettmann

Nem kell azonban sem az ókori Rómára, az 1840-es, 1960-as évek Magyarországára, vagy a két világháború közötti amerikai dzsesszkorszakra utalni. Azt, hogy egy adott anyag vagy szín többletjelentést hordoz, ma mindenki pontosan tudja, az emberek egy része a saját bőrén tapasztalja meg 2021 Magyarországán is – elég, ha arra gondolunk, milyen érzéseket és reakciókat vált ki akár csak egy szivárványszínű kendő viselése.

H. Fekete Bernadett

Források: ITT, ITT, ITT és ITT

Irodalom: F. Dózsa Katalin – Simonovics Ildikó – Szatmári Judit – Szűcs Péter: A magyar divat 1116 éve. Absolut Media, 2012; Valuch Tibor: A lódentől a miniszoknyáig. A XX. század második felének magyarországi öltözködéstörténete. Corvina Kiadó–1956-os Intézet, Budapest, 2004.

Kiemelt képek: Getty Images/Bettmann