Lelkem tükre

A számtalan dolog közül, amivel az évek során sikerült megreformálnom a kapcsolatomat, már jó párról beszéltem itt: az Instagramról, a házasságról, a megbocsátásról vagy a tanulásról. Egyvalami azonban csak futólag szokott előkerülni, ha magamról beszélek: a külsőm. Azt valahogy mindig el tudtam választani magamtól, (nem tartottam a „részemnek”, inkább csak a „csomagolásomnak”) és nagyjából két héttel ezelőttig azt hittem, hogy sosem árult el semmit a személyiségemről. Azonban nemrég belecsúsztam egy iCloud mappába, és felfedeztem, hogy a 13–20 éves korom közötti időszakban mennyit változott a kinézetem, az is kiderült, hogy minden várakozásom ellenére milyen plasztikusan tükrözte az öltözködésem az érzéseimet egy adott pillanatban. Nem mondom, hogy annyira jól leírna engem, mint, mondjuk, a verseim, de könnyen kiolvashatók belőle az önkeresésem eddigi fázisai, és az is: éppen hogyan tekintettem a divatra. A képek láttán megjött a kedvem ahhoz, hogy tegyek egy virtuális utazást a szekrényemben (és a kamaszkoromban), aztán a ruhákkal való kapcsolatomon keresztül bemutathassam a magammal való utakat is.

A stílusom ugyanis legalább annyira hasonlít egy hullámvasútra, mint az életem. 

Tomboy

Kezdjük a gyerekkorommal, az „előttével”, amit nem is tudok tagolni, annyira más, mint az életem azóta eltelt évei. A születésem és 13 éves korom közötti idő teljesen összefolyik, olyan, mintha egész végig egyhelyben álltam volna, igaz egy nagyon jó helyen. Anyám haláláig még csak kacérkodni sem akartam a felnövéssel, nővé válással, és egyáltalán nem vonzott a szépítkezés. Mindig fiús gyerek voltam, jobban érdekelt a földöncsúszás meg a fára mászás, mint a szép ruháim, így a szüleim idővel fel is adták a dolgot, mivel 15 perc alatt tettem tönkre bármit, amit rám húztak. Néha beleszerettem egy-egy pulcsiba, amit le sem vettem hetekig, szívesen festettem lilára a fejemet a barátnőim sminkkészletével, odavoltam a mohazöld színért, és nagyon menőnek tartottam a „Gorillazós” Converse-cipőm (amiről még mindig nem tudom, ki dobta sárba a gólyatáborban, és nem bocsátottam meg érte), de egyébként nem helyeztem nagy hangsúlyt a kinézetemre. Nem utáltam a divatot vagy a stílusos, lányos-lányokat, de hidegen hagyott az a világ, és ez egészen a gimiig így is maradt.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Nézz a külsőm mögé!

Amikor hetedikben elkezdtem a gimnáziumot, még javában a sarazós, állatmentős korszakomat éltem, szerettem gyerek lenni, és nem is gondoltam bele, hogy mások mást várnának tőlem. Izgatottan mentem el a hetedikes gólyatáboromba, azt hittem, hogy pont olyan könnyen beilleszkedem majd, mint addig mindenhol tettem. Azonban már a pályaudvaron szembesülnöm kellett azzal, hogy ezeknek a gyerekeknek teljesen más képük van a felnőttségről, mint nekem. A velem egykorú csodaszép lányok kisminkelve, csinosan öltözve jelentek meg, én viszont egy hátizsákkal a lábam előtt, egy olyan piros ruhában, ami már két éve is kicsi volt rám. A táborhelyen az is kiderült, hogy itt ezek a csajok lesznek népszerűek, minél idősebb volt valaki, vagyis inkább annak nézett ki, annál jobban felnéztek rá a többiek.

Hiperszociális, könnyen barátkozó emberként nagyon nehéz volt elfogadnom, hogy itt nem a személyiségem fog dominálni, nem tudom azzal megnyerni őket, hogy jófej gyerek vagyok, mert ők inkább szexi felnőttek akartak lenni, ami nekem sehogy sem jött össze.

A gimi első évét így is töltöttem, és – utólag nézve – azokkal az emberekkel maradtam jóban hosszú távon, akik ilyennek szerettek/ismertek meg engem. 

Szexi máz

Ezután ütött be a változásom második komponense: a gyász. Anyám halála után elhatároztam, hogy beilleszkedem, legalábbis abba a szűk rétegbe, ami még elfogadott egy hangos, dühös és sokszor lehangoló lányt. Ez véletlenül egybeesett azzal az időszakkal, amikor gigantikus melleket és olyan szülőcsípőt növesztettem magamnak, amit még Weasley mama is megirigyelne, és mások fejében is elkezdett átalakulni a rólam – mint idegesítő, exhibicionista, csúnya kislányról – alkotott véleményük. Helyette „idegesítő, exhibicionista, de immár szexuálisan érett” kategóriába sorolt csaj lettem. Az akkori környezetem miatt sokáig hittem, hogy egy nőnek muszáj szexinek lennie, ha azon felül is el akar érni valamit, ezért hajlandó voltam magamra venni ezt a szerepet. 

Mind hajlandók voltunk. Hiába voltunk intelligens, önálló lányok, abban megegyeztünk, hogy inkább szépek szeretnénk lenni.

Megtanultuk, hogy ha okosnak tartanak bennünket, akkor állandóan veszekednek velünk, belénk kötnek, lestrébereznek vagy femináciznak minket. A szépség viszont konfliktusmentes. 

Ez az időszakom kábé másfél évet ölelt fel, és a külsőm szempontjából leginkább két dolgot jelentett: kihívó cuccokat és rohadt erős sminket. Szabályt csináltam abból, hogy olyan ruhában, amiből legalább egy kicsit sincs kint a mellem, ki sem megyek az utcára. Ha osztálykirándulásra mentem, sminkben aludtam. Ez volt a védőfalam, a menekülőutam, bármi volt, hordtam tovább a jelmezt. Akkor is, amikor zaklattak, amikor nem vettek komolyan, amikor kényelmetlenül éreztem magam. Nem akartam szembenézni a valósággal, és nem akartam elveszíteni a barátaimat. 

Lehangoltan

Persze ezt nem tudtam megakadályozni. Csak idő kérdése volt, hogy felboruljon a kártyaváram. Jött a lelki összeomlás, majd egy év magányos, depressziós időszak, amiben annyira megutáltam magamat, hogy egyáltalán nem érdekelt a külsőm. Undorítónak éreztem magam, és zavart, ha mások szexuálisan közeledtek hozzám, ami a depresszióval vegyülve jó tíz–tizenöt kilós hízást eredményezett. Bár egészségügyileg gyorsan össze tudtam szedni magam, az öltözködésem hosszú időre visszaesett a gyerekkori, Tomboy-stílusba, ami – be kell valljam –, bár kevésbé néz ki jól az alkatomon, sokkal inkább én vagyok.

Ezután még egy ideig a kényelemre és a teljes eltakarásra mentem, fogyás ide vagy oda. Arra használtam a ruháimat, hogy ne vegyenek észre, ami tükrözte a személyiségemben végbement változásokat is.

Sokkal nyugodtabb, visszafogottabb lettem, miután megjelent a könyvem, és már nem vágytam random emberek figyelmére, se negatívra, se pozitívra. Mégsem ez lett a legjobb időszakom, mivel nem voltam magabiztos, és mindent megkérdőjeleztem az életemmel kapcsolatban. Cserébe végre megtanultam függetleníteni magam attól, hogy szexuálisan vonzónak tartanak-e, vagy sem, és úgy is értékelni magam, hogy esetleg nem néznek meg, nem fordulnak utánam. Láttam a különbséget az emberek viselkedésében, és tanultam belőle, rájöttem, kik érdemlik meg a figyelmemet, és kik nem. Szóval ugyan nem ez volt a szépségem csúcspontja, de még mindig önazonosabb voltam, mint amikor égig érő műkörmökkel es műszempillával flangáltam.

Légy önmagad!

Az utolsó stílusidőszakom idén tavasszal kezdődött (tudom-tudom, klasszikus karanténpillanat). Megismertem a mostani barátaimat, akik egytől egyig nagyon színes, excentrikus arcok, és természetesen baromi stílusosak. Bemutatták nekem a divatnak egy olyan oldalát, amit addig nem nagyon láttam magam körül. Nem úgy öltöztek, mint az iskolai barátnőim, nem szépek akartak lenni, hanem önmaguk. Nekik köszönhetően végre elkezdtem látni, hogy a divat nem egy ilyen „távolról csodálandó dolog, amihez érteni kell”, és sok ember számára tényleg ez az önkifejezés legfőbb eszköze. Szép lassan elkezdtem megint energiát fektetni a külsőmbe.

Bár nem akartam a gardróbba száműzni a pasis szettjeimet, elkezdtem felfedezni, mi mást szeretek hordani, amiben egyszerre érzem magam szépnek és önmagamnak, ráadásul kényelmes is.

Most éppen a hosszú ruhák, fényes ingek és a „cropped”-pulcsik a befutó darabok. Bár az erős sminkhez nem tértem vissza, és mára egész konzervatívan öltözöm a mindennapokban, a fiús énem immár megtűr egy kis változatosságot. Valószínűleg sosem lesz belőlem divatdiktátor, de már ki tudom hozni azt az öltözködésemből, amire szükségem van, és jól érzem magam a ruháimban. Valamint azt is felfedeztem, hogy a stílus sok formát ölthet, nem csak a tradicionális szépséget és divatot.

Haj, bőr, smink

Egyre több tetoválásom lett, nagyon megszerettem a műfajt, a segítségével rájöttem, hogy vannak a fizikai önkifejezésnek olyan formái, amikkel jobban tudok azonosulni. Ilyen nekem a smink, a tetkók vagy a hajam. Megértem, ha valakinek az öltözködés ez, én a divatot is abszolút művészetnek tartom, és szuper, ha mások élvezik. De én valahogy mindig akkor éreztem a legjobban magam, ha nem féltettem a ruháimat, ha „játszós" szettben voltam. Mindenki másban éli meg önmagát, nekem elég az írás is, és amennyire szükségem van rá, én is kifejezem magam a ruháimon keresztül. Az én stílusom is beszél rólam, csak máshogy: a „nemöltözködésem” elmondja, mi érdekel, milyen ember vagyok, pontosan úgy, ahogy egy e-girlről, egy divatdiktátorról vagy egy punkról is megmondaná valaki. És mostanra legalább odáig eljutottam, hogy ne arra használjam, hogy elhitessem másokkal, valamilyen vagyok, vagy elrejtőztem mögé, hanem jól érezzem magam, akkor is, ha mindig túlragyognak majd fotókon a flitteres cuccokba öltözött, extravagáns haverjaim. Egyelőre ez fér bele a komfortzónámba, és jelentem: nagyon jól elvagyok ott, melegítőben vagy maxiruhában. És persze: akinek nem inge…

Nyáry Luca

A képek a szerző tulajdonában vannak