„Nekem nincsenek negatív tulajdonságaim” – Észbontó állásinterjúk a jelentkező és a HR-es nézőpontjából

–

Címek és fotók

HR-esként az egyik legnagyobb – és sajnos megoldhatatlan – feladatot egy olyan férfi jelentette, aki villamosmérnöki pozícióra adott be kitűnő önéletrajzot. A főnököm három-négy embert választott csak ki, akiket szeretett volna, ha behívok. Szerinte is, szerintem is az említett a jelentkező volt talán a legígéretesebb. Mind a végzettsége, mind a szakmai tapasztalata imponáló volt, a motivációs leveléből egy intelligens, szerény ember képe rajzolódott ki. Csakhogy képtelenség volt elérni. Ugyanis sem a CV-ben, sem a levelében nem szerepelt e-mail-cím vagy telefonszám. Előbányásztam a borítékot (még levélben érkezett a pályázat), de még a postacímét is hiányosan tüntette fel, így akárhogy küzdöttem a tudakozóval, nem tudtak telefonszámot adni.

Amikor munkaerő-közvetítő irodában dolgoztam, sokszor szembesültem azzal, hogy bár nem várjuk el feltétlenül, de a jelentkezők illesztenek fotót az önéletrajzhoz. Az ezzel kapcsolatos beszélgetés néha nem volt egyszerű…

Például, amikor egy fiatal férfi úgy érezte, hogy fotó nélkül teljesen esélytelen beadnia az önéletrajzát, ezért

útközben, a metróaluljáróban készített magáról igazolványképet. Az azonban elcsúszott, mindegyik képen alul a homloka, felül az álla látszott. Próbáltam lebeszélni arról, hogy csatoljuk a fotót, ő viszont azon morfondírozott, hogy elég-e egy kép, vagy jobb, ha kettőt ragaszt a papírra, esetleg vágja el a fényképet, és ragassza össze, de az orrából még így is hiányzik egy kicsi…

De előfordult olyan is – amikor épp HR-menedzser mellé kerestünk személyi asszisztenst –, hogy a nem túl jelentős szakmai tapasztalatról tanúskodó önéletrajz mellé olyan fotót mellékelt a jelentkező, amellyel egy night-clubba jó eséllyel pályázhatott volna – semmit nem takaró ruha (nos, inkább fehérnemű), előretolt mellkas, csókra csücsörített száj, szexi, kacsintó szem…

Egy másik esetben egy arab pályázó küldte el a jelentkezését marketinges pozícióra. A szakmai önéletrajz megfelelőnek tűnt, két problémánk mégis adódott. Az egyik, hogy a név alapján akkor még nem tudtuk, milyen nemű lehet. Önmagában ez nem lett volna nagy gond, természetesen férfi és nő egyaránt megfelelt a pozícióra.

De azért szerettük volna tudni, mégis kit várunk. Sajnos a mellékelt fotó ehhez nem nyújtott segítséget, azon ugyanis egy nyolc-tíz fős család volt látható, közülük több nő és férfi is megfelelni látszott az életkori adatnak...

Amikor nem a fotójával hozott kellemetlen helyzetbe egy fiatal hölgy

Titkárnői állásra kerestünk jelentkezőket, az ő végzettsége, tapasztalata megfelelőnek tűnt. Ám amikor elmondtam, hol lenne a munkahely, kicsit elbizonytalanodott: „Hát, az nem túl jó környék, nem szívesen mennék oda.” Rendben, feleltem, de azért rákérdeztem, biztos nem akarja-e, hogy elküldjem az anyagát. Átgondolta, és úgy döntött, hogy szeretné megnézni a céget, hátha van annyira vonzó a pozíció és maga a vállalat, hogy ne zavarja a nem túl szimpatikus környék.

Kiközvetítettük, majd pár nap múlva egyeztettem a cég személyügyesével, melyik jelöltről mi a benyomása. Amikor ez a lány került szóba, ennyit mondott: „Ja, ő bejött az ajtón, de még mielőtt leült volna a székre, már közölte, hogy nem fog nálunk dolgozni, csak azért jött, mert te annyira kérlelted, hogy legyen ki a létszám.”

Volt olyan jelentkezőm is, aki a közös (a megbízó cég személyügyesével zajló) interjún lelkesen és bőbeszédűen válaszolt a hölgy „Milyen jó tulajdonságai vannak?” kérdésére, ám amikor megkapta a jól ismert „És milyen negatív tulajdonságai?” kérdést, percekig zavartan gondolkodott, majd kibökte:

„Nekem nincsenek negatív tulajdonságaim.” A kolléganő nem mondta ki, de a tekintete azt sugározta: kivéve esetleg az önismeret és önkritika tökéletes hiányát.

Szökésben

Munkaerő-közvetítő irodában dolgozva az ember sokszor szembesül azzal, hogy kitűnő szakmai végzettséggel, esetleg tapasztalattal és referenciákkal bíró embert kénytelen elutasítani, egészen egyszerűen azért, mert nincsen olyan céges ajánlat, ahová ki tudná közvetíteni az illetőt.

Így történt ez egy mongol férfival is. Kitűnően beszélt magyarul, az angol nyelvű bizonyítványa szerint agrármérnöki diplomája volt, a CV-je szerint pedig több mint tízéves gyakorlata. Elsősorban titkárnő-közvetítéssel foglalkozó irodaként nem sok jóval kecsegtettem, őszintén megmondtam, hogy a partnereink, megbízóink között egyáltalán nincs olyan cég, ahova akár jelenleg, akár a közeli jövőben várhatóan agrármérnököket keresnének. Adtam pár tanácsot, hova érdemes fordulnia. Valamiért mégis úgy gondolta, hogy érdemes nálunk próbálkoznia – ezt rendszeresen meg is tette, egyre ingerültebben kérve számon, miért nem tudok még mindig munkát adni neki.

Az egyik alkalommal ügyfélfogadási idő (és az én munkaidőm) vége után jelent meg a főbejáratnál. A földszintes épület egyik hátsó helyiségében voltam éppen, a dossziékat raktam rendbe, pakoltam össze, és készültem hazamenni. Amikor meghallottam a kapucsengőt, elindultam előre, ám mire odaértem, a férfi megunta a várakozást, és keresni kezdett… Az épület udvarán áthaladva felfedezte, hogy van egy hátsó ajtó is. Odament, ott is zörgött, kopogott. Én persze senkit sem találtam a főbejáratnál. A kopogást nem hallottam meg rögtön, de amikor visszaindultam, és észrevettem, hogy van valaki az udvaron, kinéztem az ablakon. Ő – mint később kiderült – ezt úgy tekintette, hogy leskelődöm utána, és szándékosan próbálok elbújni. Ezt dühösen a tudtomra is adta, amikor az egyik ajtónál végre sikerült összefutnunk…

Ámulatba ejtő interjúkérdések

Amikor egyszer én magam pályáztam személyügyi pozícióra, az adott cég helyettes ügyvezetője interjúztatott. A férfi nem igazán ismerte a HR területet, inkább magáról a cégről mondott pár információt, majd engem kezdett el faggatni. De nem a szakmai múltamról, vagy akár konkrét feladatokról, kihívásokról, hanem a nyilván valahol hallott „beugratós” kérdéseket tette fel.

Elsőként mindjárt azt, hogy milyen jármű lennék. Majd hogy milyen bútor. Melyik – már nem élő – híres ember. Szerencsére a kérdéssor véget ért, mielőtt az ételekre vagy a ruhadarabokra került volna sor.

Mellesleg, azt hiszem, életem alakítását nyújtottam: mindegyik kérdésre adott válaszomba beleszőttem valamelyik korábbi munkatapasztalatomat, igyekeztem a feladataimról (is) beszélni, legalább érintőlegesen.

Ennyire talán nem zavarba ejtő, de kissé kényelmetlen az a technika, amelyet egy áruházlánc HR-ese használt az interjú során. Kezében az önéletrajzommal egyetlen kérdést tett fel mindegyik korábbi munkahelyemmel kapcsolatban: „Miért lépett ki ettől a cégtől?” Fiatal voltam, ezért olyan rendkívül sok korábbi munkahelyem nem volt még, de az a néhány is kizárólag csak ebből a szempontból érdekelte az illetőt, amint a szakmai feladatokra terelődött volna a szó, már lépett is tovább… Mármint a következő „Miért hagyta ott?!” kérdésre. 

Interjúztatók további érdekes kérdései

Ebben témakörben azonban számomra a favorit talán örökre az marad, amikor (ezt csak utólag értettem meg) ügynöki munkára kerestek embert. Nagyon zöld és pályakezdő voltam még, a hirdetés szövegéből nem következtettem ki, miről van szó, de rokonszenves volt, hogy beérik érettségivel és eltökéltséggel. Amikor megérkeztem, az interjúztató közölte velem, annak érdekében, hogy ne raboljuk egymás idejét, négy kérdést tesz fel minden jelentkezőnek, és akik a legjobb választ adják ezekre a kérdésekre, azokat fogja felvenni. Az első kérdése az volt, hogy van-e felsőfokú végzettségem. Nem volt (ekkor még), és ezt a kezében tartott CV-m el is árulta neki. Aztán persze én is. Kicsit elszomorodott.

Majd közölte, hogy akkor a második kérdést tulajdonképpen nem is érdemes feltennie, mert az az lenne, hogy a főiskolán/egyetemen sikerült-e komoly kapcsolatrendszert kiépítenem. Egyetértettem, miszerint erről valóban nem érdemes beszélgetnünk. A harmadik kérdése az volt, hogy a szüleimnek van-e felsőfokú végzettségük, a kérdés alpontja pedig, hogy a kapcsolatrendszerüket tudnám-e használni a munkám során. Ezen a ponton nem igazán láttam át, hogy miért nem különálló kérdésként kezeli, ha már az első és második esetében azt tette – de azt hiszem, ez alapvetően mégsem volt annyira lényeges…

A negyedik kérdése az volt, hogy milyen a kapcsolatom az általános és középiskolai osztálytársaimmal, vannak-e köztük (tömegesen) cégvezetők, döntéshozók.

Azt hiszem, pontosan akkora ámulattal nézhettem rá, ahogy arra egy iskolapadból frissen kipottyant tizennyolc éves egyáltalán képes. Valahogy kinyögtem, hogy tudtommal nem sok osztály- és évfolyamtársam került vezető pozícióba fél évvel az érettségi után.

Ekkor felálltunk, a férfi lekezelő, de végtelenül udvarias modorban kezet nyújtott, és biztatón közölte, hogy ha rajtam kívül csak olyan jelentkezők lesznek, akik a négykérdéses teszten nálam kevesebb pontot érnek el, akkor nagyon jó esélyem van rá, hogy felvegyenek. Miközben zavartan botladoztam kifelé, azon törtem a fejemet, hogy miért érettségizetteknek szólt az álláshirdetés, és hogy amikor telefonáltam, miért nem tették fel ezeket a kérdéseket – akkor még kevésbé raboltuk volna egymás drága idejét és lelkierejét. 

Életem legrövidebb interjúja

A fenti sztori mellett eltörpül az az eset, amikor titkárnői állásra jelentkeztem (feltételek: érettségi, minimális szakmai tapasztalat, gyors- és gépírástudás, Word-, Excel-ismeret), ám az ajtót kinyitó hölgy már a küszöbön sem engedett túl, úgy hadarta el: „Elnézést, a kolléganőm elfelejtette beleírni a hirdetésbe, hogy mérlegképes könyvelői végzettség és gyakorlat is szükséges az állás betöltéséhez. Rendelkezik ezzel?” Nos, ahogy többtucatnyi, döntéshozó pozícióban dolgozó osztálytársam, úgy könyvelői végzettségem sem volt épp, így ahogy érkeztem, fordulhattam is vissza.

Életem legrövidebb interjújának a rám eső része ezért majdnem így nézett ki: „Jó napot. Sajnos nem. Viszontlátásra.”

Az, hogy mégsem így történt, egy autósnak volt „köszönhető”, aki a hosszú kertvárosi utcán folyamatosan mellettem jött (én gyalogoltam a járdán). Amikor lassítottam, vagy megálltam a házszámot ellenőrizni, ő is megállt, amikor folytattam az utat, gurulni kezdett. Nagyon nem éreztem jól magam a helyzettől, ezért aztán a fenti szituáció a valóságban így alakult: „Nem… De megtenné, hogy kikísér az utcára? Egy autós folyamatosan követ.” A nő némán kijött velem, némán körülnézett, és némán állt mellettem egy teljes percig, majd „Szerintem nincs semmi gond!” felkiáltással visszament a házba.

Voltak kilengések pozitív irányba is

Ezek közül az keltette bennem a legnagyobb bűntudatot, amikor egy cég felvett olyan pozícióba, amelyre nyilvánvalóan nem voltam alkalmas. Nem vigasztalt, hogy ezt nem titkoltam el. A munkakört magát alapszinten el tudtam (volna) látni, de a beszélgetésen kiderült, hogy autóvezetési gyakorlat is kellene, valamint pénzügyi végzettség és eltökélt szándék arra, hogy hosszú távon dolgozzam a cégnél.

Én akkoriban kifejezetten rövid távú megoldást kerestem, se vezetési gyakorlatom, sem pénzügyi végzettségem nem volt, ám szükségem volt állásra. Ennek ellenére egyértelműen jeleztem, hogy mindhárom terület erősen problematikus. Mégis engem választottak, mint később a vezető elmondta: magabiztos és meglepően őszinte emberként nagyon jó benyomást tettem rá. Ez nagyon jólesett ugyan, de így még rosszabb érzéssel álltam fel az asztaltól másfél hónap múlva. Az a tudat vigasztalt csak, hogy a „második helyezett” jelentkezőt (akinek valójában az első befutónak kellett volna lennie helyettem) sikerült felvenniük. Vele később személyesen is találkoztam párszor; ő valóban kitűnő jelölt volt, és évekig dolgozott a cégnél, egy remek csapatban, amit én olyan rövid idő után, mégis fájó szívvel hagytam ott.

Negatív, de – mint látható, pozitív értelemben is – meglepő és zavarba ejtő interjúhelyzetekkel, gyanítom, szinte mindenki találkozott már. Ha van kedvetek, osszátok meg velünk a ti tapasztalataitokat, bármelyik oldalán ültetek is az asztalnak!

H. Fekete Bernadett

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/sturti