–

Hajnal volt még, de a Nap úgy gondolta, ha már feljött, akkor illik teljes erőből sütnie, elvégre nyár van. Betűzött az üdülő ablakán, és igyekezett felébreszteni a bent alvó négy fiút, akik a fal mellett álló emeletes ágyakon aludtak.

Három közülük megfordult, a fejére húzta a takarót. Egyikük azonban, aki a bal oldali ágyon feküdt alul, már ébren volt. Elárulom, hogy nem a napsütés keltette fel: már vagy másfél órája kuporgott ébren.

Vajon Miki miért nem aludt? Merthogy Mikinek hívták azt a tízéves fiút, aki a térdét felhúzva tépelődött a takaró alatt. Vajon nem volt már álmos? Nem merítette ki őt annyira a horgásztábor, mint a többi srácot?

Szó sincs erről. Miki nagyon is mélyen aludt: talán túlságosan is mélyen. Nedves volt alatta a lepedő, mert éjszaka véletlenül bepisilt.

Jaj, ne nevessetek ezen, kérlek benneteket! Hallottam, hogy valaki az előbb felnevetett. Sőt, azt is hallottam, hogy valaki más meg elcsodálkozott. Igen, igen, ezt mondta az előbb egy hang:

– Hogyhogy bepisilt, hiszen Miki már nem kisbaba!

Igazatok van, ő már nagyfiú. De most elárulom nektek, hogy nem csak a kisbabákkal fordul elő ilyesmi. Néha a nagyobb gyerekekkel is megesik. Sőt, olykor a felnőttekkel is. Biztos, hogy van köztetek olyan, akinek az anyukájával vagy apukájával már történt ilyen baleset. Bizony!

Szegény Miki mozdulatlanul, összegörnyedve feküdt, és azon töprengett, hogy mit csináljon. Ha a másik ágyon Sanyi szuszogott volna, aki a legjobb barátja, akkor felébreszthette volna őt. Együtt biztosan kitaláltak volna valamit megoldást. Csakhogy Sanyi nem jött el a horgásztáborba, mert a szülei nem tudták kifizetni a felszerelések díját. Inkább a nagymamájához utazott, ahogyan minden nyáron. A másik lenti ágyon most egy szőke, idegen fiú szuszogott, akinek nagyon menő cuccai voltak, és aki talán ki is gúnyolta volna Mikit, ha felfedezi, hogy mi történt.

Ezért nem mert most megmozdulni. Gondosan eltakarta a paplannal az ágyat, nehogy szemet szúrjon az átnedvesedett lepedő. Csakhogy valamikor majd fel kell kelni és levetni a csurompisis pizsamanadrágot. De hogyan?!

A felső ágyon alvó hetedikes fiú megkezdett Seven up-os üdítője az asztalon állt. Miki eljátszott a gondolattal, hogy felrázza az üdítőt, és úgy tesz, mintha az egész ágyára ömlene, aztán sajnálkozva megígéri, hogy vesz majd a büfében egy másikat.

Nem, ez mégsem tűnt jó ötletnek. Benne volt a lebukás veszélye.

Aztán arra gondolt, szép apránként gombócba gyűri a paplan alatt a nedves lepedőt, és kioson vele a zuhanyozóba. Bedobja a zuhanytálcába a pizsamával együtt. Fel is állt, elindult, de az ajtónyitásra valaki megmozdult, ő pedig szívdobogva visszamászott a paplan rejtekébe.

Különben is, hogy tudná megmagyarázni a többieknek, miért mossa ki mindenét? Nagyon megizzadt? És ha ez sikerülne is, még mindig ott van az árulkodó, átázott ágy, amit el kell takarni valamivel. Egyáltalán, el lehet takarni? Tegye rá a sporttáskát, mintha még mindig pakolna? Vagy dobálja szét a ruháit?

Az ő helyében ti se tudtatok volna okosan dönteni.

Miki tudta, hogy a vizelet miféle foltot hagy a matracon. Otthon is előfordult, hogy időnként bepisilt. A balesetek után az anyukája kárpittisztítóval fújta be az ágyát, és amíg száradt, addig Mikinek egy szivacson kellett aludnia. Ilyenkor mindig azon szorongott, nehogy a szivacsot is eláztassa.

Hát ezért nem szeretett volna eljönni ebbe a horgásztáborba. Ezért szerette volna, ha legalább Sanyi is vele tart. Ha most együtt lennének, talán meg se történt volna ez az egész.

Miki azon kapta magát, hogy szipog. Egyre jobban rettegett. Haza akart menni anyához, a kutyájukhoz, szeretett volna otthon lenni a kertjükben, nem itt, ebben az ismeretlen üdülőben, ahol idegen fiúkkal kell aludnia a hármas hálóhelyiségben. Egyáltalán, miért kell megszámozni a szobákat, mint valami kórházban?, tűnődött.

Az ajtó előtt most árnyék suhant el. Zoli bácsi volt az, Miki a recés üvegen át is megismerte. A torkában vert a szíve. Nemsokára ébreszteni fogja őket, közeledik a lebukás pillanata.

Újra feltűnt az árnyék. Zoli bácsi visszafelé ment a konyháról. Észrevette a félig nyitott ajtót, óvatosan benézett. A többiek meg se rezdültek, de Miki farkasszemet nézett vele a takaró alól. Zoli bácsi hangtalanul, a szájával formált egy mondatot:

– Aludhatsz még, korán van.

Miki bólintott, aztán teljesen ösztönösen, hirtelen bizalommal eltelve odaintette magához a tanárt. Zoli bácsi leguggolt hozzá.

– Bepisiltem – suttogta Miki.

Zoli bácsi nem lepődött meg, ahogy várta. Bólintott ő is, hogy érti, aztán a szájára tette az ujját, mint aki csendet kér, és megköszörülte a torkát.

– Jó reggelt, fiúk!

A három másik srác álmosan kukucskált ki a takarók alól, Miki pedig lehunyta a szemét, mint aki kivégzésre vár.

– Fontos bejelentésem van. Az egyik kis társatok bulangós.

A srácok felkönyököltek, dörzsölgették a szemüket. Miki a fal felé fordult, mintha ott se volna.

– A bulangó egy roppant ritka betegség – folytatta Zoli bácsi. – Mikin sajnos kiütköztek a jelei, ezért ne is ébresszétek őt fel. Hadd pihenjen szegény! Villámgyorsan öltözzetek fel és hagyjátok magára! Gyerünk!

A fiúk gyanakvó pillantásokat vetettek az alsó ágyra, és közben ásítozva keresgélték a cuccaikat.

– Az fertőző? – kérdezte a szőke srác.

– A bulangó – magyarázta Zoli bácsi – a holdkórosság egyik agresszív fajtája. A bulangós betegre éjszaka rohamok jönnek rá, ilyenkor szokatlan fizikai tevékenységekbe kezd.

A fiúk annyira megdöbbentek, hogy abbahagyták az öltözködést. A felső ágyról lemászó szeplős hatodikos hunyorogva kérdezte:

– Mi az, hogy szokatlan fizikai tevékenység, tanár úr?

Zoli bácsi sürgetően intett a kezével, hogy igyekezzenek, úgy folytatta:

– Edzeni kezd, kitakarít, például lemossa az ablakokat, de olyan bulangósról is tud a szakirodalom, aki lefutotta a félmaratont.

A fiúk közben felöltöztek, úgyhogy kiterelte őket a folyosóra, ott magyarázott tovább:

– Napközben majd átköltöztök az én szobámba, én pedig átjövök ide Mikihez. De most hagyjuk őt pihenni!

Kiértek a reggelizőasztalhoz, és várták, hogy a konyhás néni kihozza a zsömléket és a felvágottat.

– De Zoli bácsi – akadékoskodott a szeplős fiú –, miért nem Mikit tetszik átköltöztetni, ha egyszer neki van baja?

Zoli bácsi elképedt arcot vágott.

– Egy bulangóst átköltöztetni?! Lehetetlen! A bulangós már egyszeri alkalommal is megtanulja az útvonalat, és ha másik helyen éri a következő roham, akkor átmegy a falon. Még összetörné magát, vagy belefejelne az ajtó üvegébe! Majd én összeszedem a cuccaitokat, amíg reggeliztek, és szépen elrendezkedtek a nyolcas hálóban. Még jobb helyetek is lesz, oda nem tűz be annyira reggel a nap.

Közben megérkezett a reggeli, a fiúk nekiláttak enni. Zoli bácsi magukra hagyta őket, és visszament Mikihez. Az átnedvesedett lepedőt és a pizsamát egy nejlonszatyorba gyűrték, utána Miki fürdőgatyában kicaplatott a zuhanyzóba.

– Magához tért! – suttogták a többiek az ebédlőasztalnál.

A hármas szoba onnantól tanári hálóhelynek minősült, senki sem léphetett be. Miki átköltözött a másik alsó ágyra, Zoli bácsi pedig az egyik emeleti ágyat foglalta el. Éjjel egykor mindennap felébresztette Mikit, és kikísérte a mosdóba. Az elázott ágyat kitisztították, a nyitott ablak mellett már másnapra szépen megszáradt. Semmi nyoma nem maradt a balesetnek.

Zoli bácsi többször is elismételte az aggódva telefonáló szülőknek, hogy a bulangó nem fertőző és nem is veszélyes, minden a legnagyobb rendben zajlik. Egy kötekedő apukának, aki utánanézett a neten, de semmit sem talált a betegségről, elmondta, hogy a tüneteket egy Daniel Bulango nevű pszichiáter azonosította a hetvenes években Johannesburgban, és ő különítette el a betegséget a sima holdkórosságtól.

Egyik délután, amikor mindenki fürdött, csak Miki ült a parton, hogy vigyázzon a többiek holmijára, Zoli bácsi odatelepedett mellé. Elkérte és bevizezte Miki baseballsapkáját, nehogy napszúrást kapjon.

– Kérdezhetek valamit, Zoli bácsi? – nézett a tanárra, miközben a fejére igazgatta a csöpögő sapkát. – Honnan tetszik tudni ennyi sok hülyeséget kitalálni?

Zoli bácsi kihúzta magát.

– Tudod, fiam, valamikor magam is bulangós voltam. Ez a betegség nagyon kreatívvá teszi ám az embert, majd meglátod. Mire felnősz, mindent meg tudsz majd oldani! Egyébként tényleg lefutottam a félmaratont, hála az egykori bulangónak. Tudod, mit? Majd én vigyázok a cuccokra, menj csak fürödni! Még a végén felforr itt nekem az agyad és rohamod lesz az éjszaka – vigyorgott Mikire, aki már nem is bánta annyira, hogy eljött ebbe a táborba.

 Tóth Krisztina