–

Én is unom már a holokausztfilmeket. Vagy jó, legyen inkább úgy, hogy én sajnos unom a holokausztfilmeket. Láttam elég sokat, olvastam is jó pár történetet, és igen, szoktam úgy érezni, hogy annyi más tragédia is megesett az emberiséggel, ehhez mérhető rémtettek is – valaki dolgozza fel azokat is! Tanulni, okulni mindből lehet. (Már, amikor épp van az embernek hozzá lelkiereje.) 

Az ember felfoghatatlan, elképesztő dolgokra képes – pozitív és negatív értelemben is. A világ összes kataklizmája, azok a pillanatok, amikor egy rendszer, egy értékrend összeomlik, és vele együtt az emberség egy időre kiveszik belőlünk, erről mesél. Szóval tulajdonképpen lehet az a hatszázadik holokauszttörténet is, mert valójában nem pusztán nácikról és zsidókról szól, hanem emberekről, akik hagyták, hogy eluralkodjon rajtuk a legalantasabb ösztönviláguk, és más emberekről, akik próbálnak ilyen körülmények között is először is életben maradni, másodsorban pedig mindennek ellenére valamit visszaszerezni a „normalitásból”, mindabból, ami emberré teszi őket.

A Perzsa nyelvleckék is ilyen történet. Akkora képtelenség, hogy ha valaki úgy mesélné el, mint a saját sztoriját, talán el sem hinnénk. És ha nem írnák ki a film elején, hogy „megtörtént eset alapján”, akkor is azt gondolnánk, komolyan vehetetlen. Az egyetlen dolog, amiért átadhatjuk magunkat neki, és bízhatunk benne, hogy csak igaz történet lehet. Hogy kié, azt nem tudni – mindenesetre először 1977-ben jelent meg elbeszélés formájában egy német forgatókönyvíró, Wolfgang Kohlhaas tollából, és negyven év múlva dolgozták csak át filmre.

A sztori alapja, hogy egy fogoly úgy élte túl a koncentrációs tábort, hogy kitalált egy nyelvet, amit egy náci tisztnek megtanított, és ezzel nemcsak a saját életét mentette meg, hanem további több ezer fogoly emlékét is megőrizte. 

Ezt kellett – és tudták a forgatókönyvírók – úgy kiszínezni, hogy hihető, izgalmas, és komplex legyen. Mert a Perzsa nyelvleckék egy klasszikus film, nem akarja megújítani a filmnyelvet, és nem célja, hogy a koncentrációs táborok borzalmát úgy mutassa meg, ahogyan még soha senki (ezt Nemes Jeles László már megtette), hanem akármilyen bizarrul is hangzik, szórakoztatva akarja elmondani, hogy a halál árnyékában mire képes az ember. 

Főhőse tehát már kitalált figura, Gilles, egy belga fiú (egy rabbi fia), aki a halálba vezető úton elcserél egy fél szendvicset egy perzsa könyvre (amivel inkább csak kisegíti egy éhező társát), nem sejtve, hogy ez fogja megmenteni az életét. A láger vezetője, egy SS tiszt ugyanis abba a hitbe ringatja magát, hogy a háború után Teheránban kezd új életet (ahová a bátyja települt), ehhez pedig meg kell tanulnia fársziul, egyetlen fogoly életét tehát meg tudja menteni azzal, hogy maga mellé veszi nyelvtanárnak. Gilles-ből a halálfélelem így hozza elő „Rezát”, a félig perzsa fiút, és mivel valójában egyetlen szót sem tud fársziul, így kényszeríti arra, hogy kreáljon egy nyelvet a semmiből.

A film valójában attól működik, hogy minden olyan kérdésre, ami a nézőnek ezzel az alaphelyzettel kapcsolatban megfordul a fejében, választ ad. Hogyan lehet megtanítani egy nyelvet, amit még meg sem alkottak? Hogyan lehet megjegyezni annyi szót, amennyivel hitelesen hazudik az ember egy másik nyelvet? Hogyhogy senki nem gyanakszik arra, hogy ez az egész csalás? Hogyhogy nem bukik bele? Milyen viszonya lesz ezáltal (ami egy táboron belül mindenképp kiváltságos helyzet) a többi fogollyal? Milyen érzést kelt benne a saját kiváltsága? A náci tiszt hogyan engedheti meg magának ezt a különutas aktivitást? Hogyan alakul a viszonyuk azáltal, hogy lesz egy külön világuk, egy saját nyelvük?  

Minden egyes dilemma és kérdés ki van játszva a Perzsa nyelvleckékben, mindenre kapunk magyarázatot, és mire mindet kipipálhatjuk, egyéb fordulatra már nincs is szükség – épp elég csavart rejt így a történet magában. 

Mert amitől még egy holokausztfilm is „szórakoztatóipari” termékké válhat, az az, hogy megalkotja a maga univerzumát és igazságát annak minden apró részletével és számos aspektusával. Nemcsak a két főhős figuráját, de a körülöttük élőkét is, sőt, mögöttük felsejlik a korszak, amiről már sok mindent tudunk – és mindez összeáll egy koherens egésszé.

A Perzsa nyelvleckék tehát egy nagy műgonddal kidolgozott, míves darab, megadja mindennek a módját és idejét.

Ez pedig egyaránt a forgatókönyvíró Ilja Zofin, és a rendező, Vadim Perelman érdeme.  

De amiért mégis lebilincselő nézni, az nyilván a két főszereplő: a Reza/Gilles-t alakító Nahuel Pérez Biscayart (aki valójában argentin színész, de francia és német filmekben is visszatérő „vendég”), és Lars Eidinger, a németek egyik legnagyobb sztárja.

Eidinger egész biztos nem vállalta volna ezt a szerepet, ha „csak” egy náci tömeggyilkost kellett volna játszani, Klaus Koch figurájában azonban ezernyi színt tudott megmutatni, de mindenekelőtt azt a torz személyiséget, aki a neki alárendelt, sőt kiszolgáltatott embert úgy használja kényére-kedvére, ahogy akarja, miközben azzal áltatja magát, hogy valódi emberi kapcsolatot létesít vele. Egy sérült, torz lélek jelenik meg így a figurában, aki minden kegyetlensége, érzéketlensége és nárcizmusa ellenére is tud időnként esendővé és szánni valóvá válni, de éppen ezért még félelmetesebb. Eidingernek ez a szerep kiváló alkalom arra, hogy a színészi virtuozitását csillogtassa, mi pedig élvezkedjünk rajta.

Partnere pedig épp a kitartó életösztönnel nyűgözi le az embert, a tekintetében megbúvó halálfélelemmel és később bűntudattal, amiből aztán még erőt is tud meríteni. Azokat a szemeket nem lesz könnyű elfelejteni…

Szóval akárhány holokausztfilmet is látott az ember korábban, ez megint beüt rendesen.

Az utolsó jelenet ráadásul előhív más filmélményeket: például A chicagói 7-ek tárgyalásának utolsó jelenetét, mert nincs annál erősebb, mint amikor valós áldozatok neveit halljuk hosszú felsorolásban (végtére is az emlékműveknek is ez adja az erejét: a nevek, amik mögött valódi sorsok és tragédiák húzódnak meg), és Papp Bojána dokumentumfilmjét, a Jules szökését a recski táborról (ajánlom mindenkinek, ITT meg lehet nézni), ami szintén bizonyítja, hogy egy fogoly fejében akár több száz név is megtapadhat, ha az életük, vagy legalább az emlékük a tét.

És mire az ember feláll a székből (nem könnyen), már azt is tudja, miért kell minden egyes történetet elmesélni, és miért nem szabad abbahagyni. Mert mindegy, hogy holokauszt vagy más emberiségellenes tragédia – azok az emberek, akik az áldozataivá váltak, megérdemlik, hogy sose felejtsük el őket. 

Gyárfás Dorka
Képek: Cirko Film