Az író, aki József Attilával töltötte a nászéjszakáját – Fejtő Ferencre emlékezünk

–

Mindig csodálattal adóztam a szinte matuzsálemi kort megélt, de szellemileg aktív embereknek. Egyszer egyikőjük (Ata Kandó) azt mondta, „az nem érdem, hogy valaki 95 éves”. Természetesen ez így van, önmagában nem az. Viszont ha valaki ilyen idősen is meg tudja őrizni frissességét, alkotóerejét, naprakész tájékozottságát, az részben rajta múlik. Fejtő Ferenc pedig közülük is kimagaslott. Igaz, már fiatalként is. 

A kezdetek

Nagykanizsán, értelmiségi családban született, még az Osztrák–Magyar Monarchia idején, 1909. augusztus 31-én. (Csak az anekdota kedvéért: egy kedves közös barátunk mesélte, hogy amikor 2000–2001 táján létrehozta Fejtő első e-mail-címét, kénytelen volt megfiatalítani a regisztrációkor: a francia telefontársaság honlapján a legrégebbi megadható dátum ugyanis 1910 volt.) 

Édesapja, Fischel Lajos könyvkiadó és nyomdatulajdonos, majd hírlapíró volt (1944-ben, egy Auschwitzba tartó vonaton veszítette életét). A kis Feri mindössze ötéves volt, amikor az édesanyja meghalt, ekkor egy időre anyai rokonaihoz került Zágrábba, iskoláit részben itt, részben újra Nagykanizsán végezte. Apja később újranősült, Fejtő jórészt keresztény nevelőanyjának hatására katolizált 18 évesen. Mivel a budapesti egyetemre a numerus clausus miatt nem vették fel, a pécsi egyetem bölcsészkarán kezdte felsőfokú tanulmányait. Itt barátkozott össze Kolozsvári Grandpierre Emillel is, hiszen mindketten lelkes rajongói voltak a francia kultúrának és a szebbik nemnek.

Saját bevallása szerint a munkásosztály iránti empátiáját is egy csinos, bányászcsaládból származó lánynak köszönheti: az ő megdöbbentő otthoni körülményei láttán értette meg igazán a nyomorúság mélységeit. 

Meghatározó évek: politika, József Attila, börtön, Szép Szó

1929-ben végre a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen (később: ELTE) folytathatta tanulmányait. Kapcsolatba került a Bartha Miklós Társasággal, itt barátkozott össze Illyés Gyulával és József Attilával is. Illyés vitte el a harmincas évek derekán először Babitshoz is, aki rögtön az első cikkét megjelentette a Nyugatban. Fejtő szerint a „provinciális ifjú”, aki addig volt, ekkortól nevezhette magát írónak. Noha a költészettel is kacérkodott, amikor egy ismerőse felolvasta neki József Attila Tiszta szívvel című versét, az annyira megrendítette, hogy egyrészt azonnal ellátogattak a költőhöz, akivel életre szóló barátságot kötött, másrészt eldöntötte, hogy többé nem próbálkozik versírással. A harmincas évek kezdetén József Attila hatására rövid időre csatlakozott az illegális kommunista mozgalomhoz. Ennek, illetve több cikkének következményeként 1932-ben menyasszonyával, Hilmayer Rózsával együtt letartóztatták, megverték és börtönbüntetésre ítélték, ahonnan közel 11 hónap után szabadult. Ekkorra már ő is és József Attila is élesen elhatárolódott a kommunizmustól, mert a német kommunisták együttműködtek a nácikkal a porosz szociáldemokrata kormány elkergetésében. Jellemző Fejtőre, hogy a fogságban töltött hónapokról később úgy nyilatkozott: nem érezte magát különösebben rosszul, írhatott, olvashatott, József Attila hetente meglátogatta – egyedül a menyasszonyát (és vele együtt a női nemet) hiányolta. 

Hilmayer Rózsával 1933 végén házasodtak össze, és együtt éltek „Rosie” 2000-ben bekövetkezett haláláig. Többször elmesélte sajátos nászéjszakáját, amely inkább irodalomtörténeti szempontból érdekes, mintsem romantikus: az esküvői vacsorát az ifjú pár József Attila és élettársa, Szántó Judit társaságában tartotta. Mivel késő este a vendégek már nem tudtak volna hazajutni tömegközlekedéssel, Fejtőék szobájában, egy földön elhelyezett matracon töltötték az éjszakát. 

1934-től már szociáldemokrataként definiálta magát, rendszeresen írt lapjukba, a Népszavába. 1935-ben József Attilával és Ignotus Pállal megalapították a Szép Szót, amelynek Fejtő 1938-ig társszerkesztője maradt. Aztán minden egyre borúsabbra fordult. József Attila nem bírt tovább küzdeni a démonjaival, meghalt. 1938-ban egy Népszava-beli cikkében Fejtő kritizálni merészelte a Horthy-rendszert: ezért újabb letartóztatás és börtön várta.

Ezt elkerülendő, még aznap éjszaka – a Népszava megbízólevelével a zsebében – elhagyta Budapestet, és feleségével a francia fővárosba utazott.

Emigráció, háború, ellenállás – és egy kis remény

Évekig dolgozott a lap párizsi tudósítójaként, de publikált más újságokban is. Szoros kapcsolatot ápolt mind az otthon maradtakkal, mind a franciaországi magyarokkal – Faludy György, Arthur Koestler, Károlyi Mihály –, és a francia kulturális elit szereplőivel is. A háború éveit a meg nem szállt területeken töltötte, és részt vett a francia ellenállás akcióiban is.

A háború után rövid ideig úgy tűnt, hogy egy szebb, új világ jöhet el. 1944-ben a Párizs melletti Neuilly-sur-Seine-ben telepedett le (innen csak 1998-ban költözött be Párizs központjába). Ekkortól alkalmazta a francia hírügynökség, az AFP is. Noha két alkalommal is ellátogatott Magyarországra, jobbnak látta, ha egyelőre nem tér haza. Az új párizsi magyar nagykövet, Károlyi Mihály felkérésére 1947-ben a nagykövetség sajtóirodájának vezetője lett, de diplomáciai státuszt nem fogadott el. Sejtése sajnos beigazolódott, az egyre durvábban diktatorikussá váló magyarországi helyzet és régi barátja, Rajk László letartóztatása láttán 1949-ben – Károlyival együtt – felmondott a nagykövetségen. Az elsők között hívta fel a figyelmet a Rajk-per koncepciós voltára, amivel nem aratott osztatlan sikert az akkor még szovjetbarát nyugat-európai baloldaliak körében. Nyilvánosan megszakította kapcsolatát az otthoni rezsimmel, politikai menekültjogot kért, majd 1955-ben a francia állampolgárságot is megkapta. 

Történész, politikai hírmagyarázó, újságíró, író, tanár… – és amit akartok

Innentől Fejtő élete némileg nyugalmasabb mederben folyt, noha nem szűkölködött sem eseményekben, sem alkotásban, sem elismerésben. 1950-től az AFP kelet-európai és kommunista országokra szakosodott hírmagyarázójaként olyan ismertséget szerzett, hogy egy idő után már a saját neve alatt jelentek meg elemzései, ami ellenkezik a hírügynökségek általános gyakorlatával. 1956-ban is az ő kommentálása jelentette a legobjektívebb véleményt a franciaországi értelmiség számára, ez újabb ismerősökkel, barátokkal és lehetőségekkel gazdagította. A kommunista Jean-Paul Sartre is beismerte, hogy tévedett a Szovjetunió megítélésében, felkérte Fejtőt lapja, a Temps moderns (Modern idők) magyar különszámának szerkesztésére, ő pedig előszót írt Fejtő A magyar tragédia 1956 című könyvéhez. Fejtő ekkor barátkozott össze Albert Camus-vel is. 

Innentől Fejtő szerteágazó tevékenységét még felsorolni is hosszadalmas: az AFP mellett számtalan cikket ír francia (Le Monde, Le Figaro, La Croix) és nemzetközi lapoknak, könyvei is sorra jelentek meg. 1972 és 1982 között a rangos Párizsi Politikai Tudományok Intézete (avagy közismert nevén „Sciences Po”) Kelet-Európával és a Szovjetunióval foglalkozó részlegének vezetője volt. 

1988. június 16-án az Emberi Jogok Magyar Ligájának kezdeményezésére – amelynek Fejtő is tagja – a párizsi Père Lachaise temetőben egy jelképes sírhelyet avattak fel Nagy Imre, társai és a forradalom áldozatainak emléke tiszteletére. Talán akkor még ők maguk sem gondolták, hogy egy évvel később, 1989 júniusában Budapesten kerül sor Nagy Imre újratemetésére. Fejtő ekkor tért először vissza szülőhazájába 1947 óta.

Az élő emlékhely és emlékezet

A rendszerváltás utáni évtizedekben Magyarország igyekezett kárpótolni őt a több évtizedes agyonhallgatásért. Könyvei végre magyarul is megjelenhettek, számtalan kitüntetést kapott.

Ő maga is sokszor megfordult Magyarországon. Szinte minden magára valamit adó, Párizsban járó magyar közéleti személyiség vagy értelmiségi elzarándokolt hozzá. Nem csak a „kötelező kör” miatt – tényleg izgalmasak voltak a percek és órák Fejtő – vagy ahogyan kérésére a legtöbben szólították, Feri – társaságában. Nem sorolnám most az elismeréseket. Inkább néhány kedves, személyes élményemet osztanám meg. 

Fejtő Ferenccel először 1999-ben találkoztam egy budapesti látogatásakor. Akkori munkámnak köszönhetően kísérhettem néhány órán át az akkor 90 éves író-történész igen szoros napirendje állomásai között. A taxiban töltött néhány percet felhasználta, hogy engem, a frissen diplomázott, megilletődött lányt a további terveimről faggasson. Amikor kiderült, hogy várhatóan a francia fővárosban folytatom a tanulmányaimat, arra buzdított, hogy keressem fel, ha majd Párizsban leszek. Noha kérésének nem tettem azonnal eleget, mert tolakodásnak éreztem volna, egy évvel később, korábbi munkatársaim társaságában eljutottam hozzá. Legnagyobb meglepetésemre emlékezett rám, és ez a tény nem rólam szól, inkább az ő memóriáját dicséri. 

Akik jártak nála a Párizs szívében, a Pompidou központ közvetlen szomszédságában lévő lakásában, valószínűleg nem felejtik el az élményt. Az örökifjú tekintetű Feri, aki foteljában ücsörögve a múzeum előtti térre néző, hangszigetelt ablakából, felülről nézi a párizsiak és a világ minden tájáról odasereglő turisták forgatagát: „mint a moziban egy némafilmet”, az ő szavaival élve.

Vagy az elképesztő tudatot, amikor velünk szemben üldögélve élete egyik legszebb emlékeként arról mesél, amikor József Attila, Kosztolányi Dezső, Karinthy Frigyes társaságában Thomas Mann-nal és Bartók Bélával vacsorázott. Szédítő belegondolni.

Szinte bármiről érdekesen mesélt, fontosnak tartotta a kritikus gondolkodást, több szempontból való megközelítést. De nem úgy kell elképzelni, hogy a tiszteletre méltó aggastyán monologizál, a publikum pedig áhítattal hallgat. Érdekelte a mások véleménye, meghallgatta és elgondolkodott rajta. Ezzel együtt nem vetette meg az élet érzékibb örömeit sem, legyen szó egy finom falatról, jó borról, társasági eseményről vagy női hajlatokról. 

A kétezres évek elején úgy hozta a sors, hogy néhány hónapig személyi titkárként alkalmam nyílt dolgozni vele. Elképesztő könnyedséggel ugrott angol és magyar nyelvű levelezésről olasz cikkre, majd diktálta tovább franciául az éppen aktuális könyvét, olyan kerek, gyönyörűen formált mondatokban, amelyeket csak ritkán kellett átalakítania. Nem legenda: tényleg mindennap elolvasta az aktuális híreket, több nyelven (francia, magyar, olasz, angol, német – és ezek csak azok a nyelvek, amelyeken írt is).

Közismerten a női nem csodálója volt. Ezen tényleg tiszteletet, csodálatot kell érteni. Előszeretettel tartózkodott – főként fiatalabb – hölgyek társaságában. Míg a kiválasztott nő az ő kitüntető figyelmében fürdőzhetett, addig a nők közelsége egyfajta életelixírként táplálta vitalitását. Toleranciája, empátiája talán az átlagnál jobban közelítette a női lélek megértéséhez, és a nők ezért hálásak voltak. Szenvedélyesen szerette az életet, egyszerre a szórakozást és a magasan szárnyaló gondolatokat is. 

Hogy mi volt a titka? Egy beszélgetésben barátja, Varnus Xavér feltette neki a kérdést: „Ugye, az ember addig él, amíg kíváncsi?” Mire Feri így válaszolt:

„Remélem, mert azt hiszem, akkor én örökké élnék, mert engem örökké a kíváncsiság mozgatna, mert kíváncsi voltam az emberekre, és vagyok is kíváncsi.”

Kíváncsi vagyok, ma mit mondana. 

Kis Zsuzsa

Kiemelt kép: Getty Images/Sophie Bassouls/Sygma/Sygma