„Megtanultam a terepen, hogy soha nem szabad hálát elvárni” – Fügödi naplók

–

Jól ismerem a gombócot a gyomromban, 

amit akkor szoktam érezni, amikor egy olyan családhoz kell kimennem, ahol tudom, hogy az egyik családtag kiabálhat velem vagy azért, mert a közelmúltban volt valamilyen konfliktus közte és az InDaHouse között, vagy azért, mert az illető gyakran kiabál vélt vagy valós sérelmei miatt. Szerencsére sokkal gyakrabban érzem a gombócot, mint ahányszor valóban kiabálásra kerül a sor, mindig elámulok, hogy milyen kevéssé haragtartók az itteni emberek. Legutóbb is, amikor nemet kellett mondanunk egy kérésre és az anyuka azt írta Messengeren, hogy cserben hagytuk őket, eléggé izgultam, amikor kimentem hozzájuk. A nő azonban nagyon kedves volt, és a beszélgetés végén már arról volt szó, hogy mit jelent számunkra az otthon és mikor lesz gyerekem. Az utóbbi idők legmeghittebb és legkedvesebb beszélgetése kerekedett belőle, amit elzártam a szívemben.

Amikor 2014-ben megérkeztem Perére, nem volt túl sok tapasztalatom a felnőttekkel végzett szociális munka területén. Mindig gyerekekkel és kamaszokkal dolgoztam, ide is azért jöttem, hogy nekik segítsek. Nem telt el négy hónap, amikor egy udvaron találtam magam, sötétedés után, ahol a nagymama fejhangon kiabált velem amiatt, mert az egyik unokája kevesebb csokit kapott a halloweeni táborunk záróestjén, mint a többi gyerek. Másnap egy másik nagymama kiabált velem az utca közepén, mert úgy érezte, hogy háttérbe szorul.

Néhány hónappal később, amikor megnyertük az első számottevő pályázatunkat, egy harmadik nő kiabált meggyanúsítva azzal, hogy ellopom a cigány gyerekek pénzét, és azért vagyok itt, mert meg akarok rajtuk gazdagodni. 

Az első év hangosabb eseményei után már csak nagyon ritkán történik hasonló eset, 

és általában két dologhoz köthetően. Az adott szülő vagy azt gondolja, hogy a gyerekével igazságtalanság történt, ami a gyereknek fájdalmat okoz, vagy ő maga érzi úgy, hogy hátrányt szenved, esetleg lenézzük valami miatt. 

Néhány éve például táncpróbára szedtük össze a gyerekeket a kisbuszunkkal. Az egyik kislány már nem fért be, ezért a kolléganőm úgy döntött, majd visszamegy érte. Amikor visszaért, az anyuka nagyon dühösen, kiabálva adta a tudtára, hogy a gyerek nem megy sehova, mert az imént sírva jött vissza az utcáról, ahol futott a kisbusz után, mert nem értette, hogy az miért hagyta ott.

Hosszú évekig dolgoztunk egy anyukával, aki rendszeresen azt fogalmazta meg hol kiabálva, hol halkabban, hogy neki nem segít senki, tőlünk se kap semmit, miközben a folyamatos fejlesztőmunka mellett évente kétszer kapott minden gyereke 10-15 ezer forint értékben tanszer- és karácsonyiajándék-csomagot, ruhaadományt, valamint számtalan tábori lehetőséget. Az alapélménye azonban valóban az volt, hogy magára van hagyva, és senkire nem számíthat, amitől, néhány rövidebb időszaktól eltekintve, soha nem tudott elvonatkoztatni. Végül ki is vette a gyerekeit a programból.

Az elmúlt hét évben mindössze hét olyan szülő volt, aki kiabált velem vagy valamelyik kollégámmal a fentiekhez hasonló szituációban, és egyetlenegyszer fordult elő, hogy valaki megfenyegetett. 

Nagyon fontos, hogy meg tudjuk különböztetni, hogy valaki miért kiabál 

Azért, mert meg akar minket félemlíteni, vagy azért, mert veszélyben érzi magát, esetleg a gyerekét, és bekapcsolnak az önvédelmi reflexei.

A gyerek jólléte, megelégedése, jókedve alapvető érték a családjainkban, és ha csak egy kicsit is sérülni látják, abból azonnal ki tud pattanni egy keményebb konfliktus. 

Segítő szakemberként azonban képesnek kell lennünk kezelni a helyzetet. Nem szabad magunkra venni és megsértődni, hanem reagálnunk kell a kiabálás hátterében álló okra, együtt kell éreznünk a másikkal, és így képesek leszünk megnyugtatni és visszahozni a felnőtt-felnőtt párbeszédbe. Mindezt ráadásul a gyereke érdekében tesszük, mert nem szeretnénk, hogy a konfliktus miatt elveszítsük őt, és ne tudjunk neki segíteni. 

A bevezetőben említett megbeszélésen az egyik kolléganőm anyatigrissé változott amiatt, hogy az egyikünkkel kiabáltak és emiatt nagyon dühös lett. Közben én azon a véleményen voltam, hogy nekünk, mint támogató szakembereknek, kutyakötelességünk megérteni a helyzetet, és nem egóból reagálni. Nyilvánvalóan az elégedetlenségünk kifejezésére nem a legszerencsésebb eszköz a kiabálás, és egyikünknek sem jó érzés, ha kiabálnak vele. Nekünk mégis felül kell ezen emelkednünk, és semmiképp nem belekeverni például a hálát a következő kontextusban: „X. Y. hogy jön ahhoz, hogy kiabáljon velünk, amikor mi olyan sokat segítettünk már neki.” 

A másik dolog, amit megtanultam a terepen, hogy soha nem szabad hálát elvárni

Igen, valóban nagyon sokat teszünk ezekért a gyerekekért, nagyon szeretjük őket, rengeteg időt és energiát feccölünk a fejlesztésükbe. Ezért nagyon fájó tud lenni, amikor egy gyerek elkezd kamaszodni és elmaradozik, vagy amikor egy szülő megsértődik, és ott lebeg a levegőben, hogy esetleg nem engedi többet a gyerekeit a foglalkozásainkra. 

Az e fölött érzett gyászunkat vagy félelmeinket azonban pont ugyanannyira nem szabad belekeverni a segítő kapcsolatba, mint a kiabálás miatt érzett haragunkat. A gyerekek nem azért maradnak benne a programban, mert hálásak az addig kapott dolgokért, és nem is azért, mert mi nagyon sajnálnánk, ha kimaradnának. Hálát elvárni hatalmas öngól. A családjaink élete napról napra változik. Krízisről krízisre bukdácsolnak. Az óvodán és az iskolán kívül gyakorlatilag mi vagyunk az egyetlen tartós, állandó dolog az életükben, ami már önmagában hatalmas nagy szó, hiszen a rengeteg ad hoc helyzet és állandó egzisztenciális aggodalom ellenére a gyerekek éveken át itt vannak és részt vesznek a foglalkozásokon. A szülők számára fontos az a hosszú távú cél, hogy a gyerekeik fejlődjenek és egyre ügyesebbek legyenek, de igazából az itt és mostban élnek, és így könnyen fontosabbá válik, hogy ne érezzék magukat veszélyben, ne érezzék azt, hogy sérül az énképük, a kompetenciáik.

Ezért nagyon fontos az, hogy irántuk elkötelezett segítőkként tisztában legyünk az érzéseikkel, a motivációikkal, és ne legyenek olyan elvárásaink, amelyek a mi szocializációnkból, tapasztalatainkból erednek.

Ne haragudjunk rájuk olyan ösztönös, az életükből egyenesen következő reakciókért, amelyek tulajdonképpen természetesek és tökéletesen érthetők! Hidat kell teremtenünk a hosszú távú célok és a napról napra élés között! Mi akarjuk őket szolgálni, ez a mi döntésünk, ennek a felelőssége is a miénk.

Benkő Fruzsi

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/krblokhin