–

Szünetek

A „klasszikus” érv, a visszatérő gyűlölet forrása: hisz mi „télen, nyáron, de még ősszel és tavasszal is szabadságon vagyunk”.

Kár is lenne ezredszerre elmagyaráznom, hogy a gyerekek szünete nem jelenti automatikusan azt, hogy nekünk is ugyanannyi szünetünk van.

Mi adminisztrálunk, ügyelünk (amikor gyerekekre vigyázunk, hisz van olyan szülő, aki nem tudja megoldani a gyermeke elhelyezését, ezért a diák minden hétköznapot az iskolában tölt a szünet alatt is), napközis tábort tartunk, és az utóbbi pár évben festünk, pakolunk, csiszolunk, fúrunk, faragunk is. Meg még a jó ég tudja, mit nem csinál már egy pedagógus azért, hogy a tanév lezáródjon, majd rendben elkezdődjön.

Amúgy nem tudom, az feltűnt-e a kommentelőknek, hogy a bíróságokon meg színházakban is van nyári szünet. Ezek miatt – szerencsére – senki sem háborog, őket vajon miért nem utálja senki ezért?

Politikai kommunikáció

Igen, a politika is vastagon tehet erről. Mert bármi van, a tanárokat illik „rinyálós, semmirekellő bandának” beállítani. Túlságosan is átveszi ezt a leegyszerűsített véleményt a többség, a politikusok szavai visszaköszönnek a kommentelők „saját” szavaiban. Évekig a „megemelt fizetésünk” volt minden tanári felvetésre a kormányzat válasza. Valóban emeltek, és valóban összesen száz százalékot, csak nem úgy, nem akkor – és legfőképp nem annyit, ahogy ezt ígérték.

A tanárok bármit is mondtak, valahogy mindig belecsempészték a béremelést, erre építették a kommunikációt.

Most már nem lehet ezt elővenni, hiszen itt az új „sláger”: az oltás. Kértük, megkaptuk, kussoljunk. Most ez megy.

Sőt, legyünk tekintettel más, oltás nélkül is dolgozó emberre. Mintha mi március elejéig nem oltás nélkül dolgoztunk volna, meg amúgy az online oktatásban sem dolgoznánk ki a belünket…

Eszközzé váltunk, és belső ellenséggé lettünk

Arra ügyesen rájöttek, hogy most a tanárokkal lehet hergelni a többséget. Hiszen mindenki érzi a bőrén a digitális oktatás nehézségeit, amiről sok esetben nem a tanárok tehetnek.

Ha mindent elmondanánk, ami a háttérben zajlik, amit belülről megélünk, akkor tutira azt gondolná mindenki, hogy hazudunk. Pedig a valóság megdöbbentően fájó és szürreális. Esküszöm, amikor már nem árthatok vele másoknak, akkor megírom ezeket. Tényleg.

A média is hergel

Hogy tudatosan vagy tudattalanul, ez már egy másik kérdés. Többen úgy teszik ez, hogy valójában jót akarnak. De ezzel is hergelik az embereket. Elég csak végignézni a szalagcímeken az elmúlt pár hétben. Hát, én is ki lennék akadva magamra. (Például, ha egy cikk megjelenik velem vagy rólam, akkor a szöveget – ha az újság korrekt – elküldik jóváhagyásra. De a címet nem…) A hangzatos címmel jobban el lehet adni a szöveget, hogy „a tanárok ezt meg azt akarják”. Holott lehet, hogy a szakszervezet mondja ezt – néhány száz tanár megkérdezése után. Mondom ezt egy olyan országban, ahol két pedagógus szakszervezet meg egy Nemzeti Pedagóguskar van, akik sokszor egymással sem értenek egyet, sőt ellentétes dolgokat kérnek, mondanak.

De ez az olvasót – és ami a nagyobbik baj, hogy sokszor a szerzőt magát – nem érdekli, mert ő csak azt látja, hogy „a tanárok egyik nap emiatt hisztiznek, a másik nap meg az ellenkezője miatt”.

Holott lehet, hogy két eltérő politikai színezetű oldalt, vagy éppen két, teljesen más állásponton lévő csoport mondatát emelik ki címként. Igen, óriási a média felelőssége ebben. Próbáltam számolni, hogy egy adott időszakban hány pozitív és hány negatív című cikk jelenik meg iskolai témában, de 1:23-nál feladtam a reményt – és a számolást is.

Mi, magunk

Nem vagyok álszent, soha nem is voltam, így azt sem fogom eltitkolni, hogy mi, magunk, pedagógusok is tehetünk erről. Hisz nincs összefogás. Kérdés, hogy egy 200 ezer fős szakmai társadalomban lehet-e egyáltalán összefogás. Amikor azt látja a szülő, hogy egy poszt alatt pedagógusok támadják egymást, lejáratják a másikat, akkor ne csodálkozzunk, hogy ez az üzenet „átmegy”.

Nyilván azok a szülők sokkal hangosabbak, akiknek a gyerekeit sérelem éri. Tényleg sok olyan kolléga van, aki visszaél a hatalmával, rosszul végzi a munkáját, vagy igazságtalan, kiégett. De hiszem és vallom, hogy sokkal több a jó, lelkes, szuper tanár.

Azt viszont elfelejtjük, hogy ez a belső csatározás – ahogy a tanórák is – most a szülők számára egyértelműen láthatóvá, hallhatóvá váltak.

Engem például sosem érdekelt, fel sem merült bennem, hogy mi van, ha az órámat egy szülő is hallja. Nem teszek semmi olyat, amit máskor se tennék, vagy ami elítélhető lenne. Online is ugyanazt mondom, amit amúgy, ha hallja a szülő, ha nem. És így tesz az is, aki szerint „normális” megalázni a diákot. A szülő vajon melyik pedagógusról fog vehemensebben, hangosabban kommentelni? Hát, persze hogy a negatív tapasztalatokról, méghozzá a lehető legtöbb helyen, amire aztán „ugrik” öt másik. A többi százból meg jó, ha egy odaírja, hogy neki viszont pozitív élménye van. Mert akkor kíméletlenül „szétszedik”. 

„Az óra ketyeg. A tét óriási” – Egy anyuka gondolatai az április 19-i iskolanyitás kapcsán

WMN Ügy – 2021. április 9. – SzAE

 

A helyzet mindenhol rossz, mindenki egyre feszültebb

Sajnos már nemcsak mi vagyunk soron, hanem más is, aki a frontvonalban áll. Hisz „legyilkosozzák” az intenzíven dolgozó terápiás nővért, aki kezeli a lélegeztetőgépet; feljelentik a mentőst, aki megállt hamburgert venni; szétszedik az orvost, aki próbál valahogy oltani és sorrendet felállítani; fenyegetik a bolti eladót, aki kéri, hogy vegyék fel a maszkot; gyűlölik azt, aki kapott oltást, és azt, aki nem akarja beadatni…

Én pedig csak állok döbbentem, és nézem, hová fajul a világ. Mivé lett az emberiség, hová tűnt a megértés, az elfogadás?

Tavaly ilyenkor még hittem abban, hogy fejlődünk, tanulunk, és összességében gazdagabban jöhetünk ki ebből a nehéz helyzetből.

Most már világosan látom, hogy a helyzet csak rosszabb lett. Ennek pedig megvannak a felelősei. Természetesen mindenki egyénileg felelős a saját tetteiért, mondataiért, viselkedéséért, akkor is, ha közben másra mutogat, mást hibáztat mindenért.

  

Végjáték

Erre április 9-én reggel végképp rám ömlött a kommentcunami. „Mert nekem soha semmi sem jó…” Böfögik sokan.

Kiálltam amellett, hogy egyáltalán ne nyissanak a sulik április 19-én, mert a vírushelyzet még egyáltalán nem indokolja a nyitást.

Napokig ment a kommentszekciókban a mantra, hogy „de, de, de!”. Aztán ma reggel: puff! Mégsem. Vagyis de, csak a középiskolák maradnak ki a nyitásból. A többivel meg „próbálkozunk”. Értitek: „próbálkozunk”!

Kiálltam amellett, hogy nem lehet most rendes érettségit tartani. Felvázoltam több opciót. Hónapokig ment a kommentszekciókban a mantra, hogy „de, de, de!”. Aztán ma reggel puff! Mégsem. Vagyis de. Vagyis csak írásbeli, ahogy tavaly, mert azt már kipróbálták. Igaz, hogy én pont ezt nem gondoltam, sőt! De hát a kommentelőt ez sem érdekli, hogy én mit mondtam, hisz „kértem, kaptam, akkor mi a baj?”.

Semmi, tényleg semmi baj.

Csak nem értem, miért nekem kellene magam szarul érezni, amikor felvetek valamit, hetekig megy a lebegtetés, majd történik valami, ami rohadtul nem az, amit reméltem, és ennek hangot merek adni.

Tényleg, „menjek már valahova”. Végül is, ha valaki hetekig kér egy banánt, aztán végül nagy kegyesen kap egy kivit, akkor tapsikoljon, örüljön, és fogja be a száját, mert kapott. Gyümölcs, gyümölcs, nem? De.

Lassan már nem merek cikket leadni, csak az utolsó utáni pillanatban, és akkor is arra készülve, hogy bármelyik pillanatban bármit át kell benne írni, annyira gyorsan változik itt minden. Egyet megtanultam: ami sokáig és erőszakosan „nem”, az hirtelen mégis „igen” lesz…

És akkor ne legyek ideges, ugye?

Mindegy, inkább őrüljünk meg együtt. Így, ni.

Kihívásra fel!

Balatoni József

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Wavebreakmedia