„Egyetlen barátja sincs annak, akinek sok a barátja” – Vagy épp ellenkezőleg: minél több van belőlük, annál gazdagabbak vagyunk?

–

Arisztotelésztől származik a címbéli idézet, aki úgy vélte, „sok emberrel egyszerre nemigen lehetünk baráti viszonyban, aminthogy szerelmet sem érezhetünk sok ember iránt egyszerre”. Nincs egyedül a véleményével, nagy gondolkodók sora, például a filozófus Francis Bacon gondolta úgy, hogy a barátság nem játék, a barátunk (nem az egyik, hanem „a” barátunk) a lelki társunk, ketten alkotunk egy egészet, egymás nélkül csorbák vagyunk.

Sok kérdés merül fel bennem ezzel a nézettel kapcsolatban. De a két legfontosabb: vajon ugyanazt értették-e barátságon a filozófus urak, mint mi, vagy a szó jelentése jelentősen átalakult az idők és a társadalmi változások hatására? Illetve a másik –számomra nagyon – izgalmas kérdés: mitől függ az, hogy valakinek egy vagy több jó barátja van – illetve hogy nincs egy se, mert, ahogy látni fogjuk, ez sem ritka jelenség.

A kutakodást magamban kezdtem. Eszembe jutott, hogy volt olyan korszaka az életemnek, amikor (elég) sok barátom volt. Vagy legalábbis így gondoltam. Ez még azelőtt volt, hogy megházasodtam és gyerekem született. Ha visszagondolok, az összetartó baráti köröm a családot jelentette akkoriban, a leválást a szüleimről, és a felkészülést a saját családalapításra, a felelősségvállalás meg még egy csomó dolog gyakorlását, amik jól jöttek később. Persze ezt akkoriban nem elemeztem, csak éltem.

Évekkel később a szerelmem, amikor azzal hencegtem, hogy szerencsés vagyok, sok jó barátom van, őszinte kíváncsisággal rákérdezett: mit nevezel barátságnak?

Megsértődtem, de aztán elgondolkodtam a kérdésen, tényleg, mit nevezek én annak? És mások vajon hogyan határozzák meg a barátság lényegét?

Barátság-e az, ha két embert millió közös emlék köt össze, de a jelen már nem? Barátság-e, ha negyedévente felhívjuk egymást? Barátság-e az, ha együtt járunk edzeni, közös irodában töltjük a napjainkat, vagy egy osztályba járnak a gyerekeink? Tehát a szerepek hoznak össze minket, vagy a „nagy találkozás”?     

Hány igaz barátja lehet egy embernek, és mi az, hogy igaz barát?

Van, aki nehezen enged közel magához bárkit, mások kevésbé őrzik szigorúan a határaikat.

Azt, hogy valakinek van-e barátja, illetve hány barátja van, egy csomó tényező befolyásolja: a személyiségvonásokon túl például a közeg is, amelyben él, és amely gondolkodik valahogy a barátságokról, és jellegénél fogva kedvez az intimitásnak – vagy épp ellenkezőleg. (Egy diktatorikus államszerkezet például kifejezetten mérgező, gátolja a bizalmi viszonyok kialakulását az emberek között.)

Fontos az is, hogy amikor valaki barátot választ, milyen korábbi tapasztalatokkal rendelkezik, milyenek voltak a korábbi kapcsolatai. De a szociodemográfiai jellemzőink is befolyásolják a barátságaink természetét (meg azt is, mit gondolunk a barátságról): például a nemünk, az iskolai végzettségünk, az életkorunk, az etnikumunk, a lakóhelyünk, a társadalmi státuszunk, az anyagi helyzetünk – mondja a tudomány.

Nincs egyszerű dolga sem társadalomtudósoknak, sem nekünk, amikor a jelenségről gondolkodunk, hiszen a különböző emberek barátságfogalma egészen eltérhet. Ha már a szóval efféle gondok vannak, talán definícióalkotás helyett érdemes arra fókuszálni, milyen szavakat társítunk leggyakrabban a barátsághoz.

Őszinteség, hűség, elérhetőség, támogatás, kölcsönösség, bizalom.

„Azok, akiknek nincs barátjuk, hogy feltárulkozhassanak neki, saját szívük kannibáljai”

Bacontől származik ez az idézet is, és különösen drámaian hat, ha tudjuk, hogy a felnőtt emberek egynegyedének egyetlen barátja sincs! (Ezt a Társadalomtudományi Kutatóközpont izgalmas írásából tudtam meg, és egy 2017-es mérésen alapul az információ.) A legtöbb embernek (65 százalék) azért szerencsére van (egy–négy) barátja, ugyanakkor erősen lecsökkent a nyolcvanas évekhez képest azok száma (négy százalékra), akiknek tíznél is több a barátja. 

Korábban az adatok azt mutatták, hogy a férfiaknak átlagosan több barátja van, mint a nőknek, de ez a különbség napjainkra megszűnni látszik. (Talán mert esetükben többet változott az, hogy mit várnak el egy barátságtól: már nemcsak egyfajta bajtársiasságot, hanem például a problémák megbeszélésének lehetőségét, ami korábban nem volt annyira lényeges szempont, mint a nőknél – mondják a szakemberek.)

A mérés azt is igazolja, amit magunktól is gyaníthatunk: az életkor előrehaladtával a barátok száma csökken. Viszont kiderül belőle az is, ami viszont meglepőbb: a jellemzően legtöbb baráttal rendelkező fiatalok közt is egyre többen magányosak (Covid nélkül is). Különösen az alacsonyabb iskolai végzettségűek közt találni olyan fiatalokat, akiknek nincs egy barátjuk sem. (Az iskolázottság, a magasabb társadalmi státusz, a több jövedelem, a jó munkaerőpiaci helyzet szintén több barátot valószínűsít.)

„Nincs emberi kapcsolat, mely megrendítőbb, mélyebb lenne, mint a barátság”

– írja Márai a Füveskönyvben. „A szerelmesek, igen, még a szülők és gyermekek kapcsolatában is mennyi az önzés és a hiúság! Csak a barát nem önző; máskülönben nem barát. Csak a barát nem hiú, mert minden jót és szépet barátjának akar, nem önmagának. A szerelmes mindig akar valamit; a barát nem akar önmagának semmit. A gyermek mindig kapni akar a szüleitől, túl akarja szárnyalni az atyját; a barát nem akar kapni, sem túlszárnyalni. Nincs titkosabb és nemesebb ajándék az életben, mint a szűkszavú, megértő, türelmes és áldozatkész barátság. S nincs ritkább.”

Létezik ilyen eszményi-éteri barátság?

Vagy valójában leginkább mégis csak érdekek mentén barátkozunk?

Az ovisnak még mindenki a barátja. Öt percre biztosan, amíg együtt játszanak.

A kisiskolás barátságok esetében már belső tulajdonságok is számítanak a választásban, a barátok alkalmazkodnak egymáshoz, de még nem olyan elkötelezettek egymás iránt, hogy komolyabb konfliktusokat túlélne a kapcsolatuk. Nagyjából a felső tagozatos gyerekek esetében beszélhetünk szilárd barátságokról, amelyekben kölcsönös a bizalom.

Fontosak ezek a kapcsolatok, hiszen a kortársak közt próbálgatjuk ki először mindazt élesben, amit odahaza megtanultunk például a kommunikációról, érdekérvényesítésről, összefogásról. Ellentétben a családdal, a barátok közt nincs senki privilegizált helyzetben, mint otthon.

A barát kiválasztása és a barátság fenntartása nagyon fontos fejezete az önismeretnek.

Márai Sándor írta ezt is az ifjúkori barátságokról A gyertyák csonkig égnekben: (…) „mert különböztünk és mégis összetartoztunk, más voltam, mint te, s kiegészítettük egymást, szövetség voltunk, emberi egyezség voltunk, s ez nagyon ritka az életben. (…) Barátok voltunk, tehát nem pajtások, nem komázó suhancok, nem bajtársak. Barátok voltunk, s nincs semmi az életben, ami kárpótolni tudna egy barátságért. S az önemésztő szenvedély sem tudja azt az emberi örömöt nyújtani, amit egy szótlan és tapintatos barátság ad azoknak, akiket megérint erejével.” 

A fiatalkori barátságok már csak azért is rendkívül fontosak az életünkben, mert nincs versenytársuk, nincs még szerelem, hivatás, család a láthatáron, csak a szülők, de velük meg általában sok a konfliktus.

A felnőttek közt lévő barátság más.

A választás nem annyira ösztönös, mint korábban. Mindenféle motívumok alapján választunk, leginkább érdekek mentén. Ez nemcsak azt jelentheti, hogy támaszkodni kívánunk valakire, hanem azt is, hogy ösztönösen preferáljuk a valamilyen szempontból hasznos, minket emelő barátságot.

Gyönyörűek Márai gondolatai, ám az emberi kapcsolatokban – még a legcsodálatosabbakban is – működik a reciprocitás elve, ha rejtetten, ki nem mondva, akkor is. Azaz: ha adunk, várunk érte cserébe valamit. Igaz, nem feltétlenül fifti-fifti alapon. A szülő sem mérlegeli (jó esetben), amikor gondoskodik gyermekéről, hogy mennyit kap vissza a szeretetből, vagy praktikusan majd, ha öreg lesz, és a szerelemben is felkorbácsolhatja a szenvedélyt, ha az egyik visszafogottan ad magából.

Mi a helyzet a barátsággal?

Ha elragadtatja magát az ember, hajlamos egyetérteni a költőkkel, és isteni adományt, a „másik felünkre” ismerést, sorsszerűséget feltételezni a nagy barátságok mögött.

Hamvas Bélát idézve: „Minden barátság azzal a homályos érzéssel kezdődik, hogy valahol már találkoztunk. Mintha régen testvérek lettünk volna. S azért a találkozás csak viszontlátás. Amikor pedig az ember barátjától elszakad, tudja, hogy ez a távozás csak látszat. Valahol együtt marad vele úgy, ahogy együtt volt vele a találkozás előtt.”

A pszichológia ugyanakkor ebben az esetben is rámutat a szép szavak mögötti rációra.

Tanulmányok igazolják, hogy az emberek hajlamosak olyan prózai okok alapján választani barátot, hogy például ki lakik velük egy emeleten. (Ha valakinek a lépcső vagy a levélszekrények környékén van az ajtaja, az jobb eséllyel indul barátért.)

Vagyis: azzal leszünk barátok, akikkel rendszeresen keresztezzük egymás útját. Osztálytárssal, szomszéddal, kollégával, edzőtárssal. 

Oké, de miért vele kezdünk el vele beszélgetni, és nem azzal a másikkal?

Ez sem túlságosan bonyolult. Pozitív visszajelzéseket küld, nevet a vicceinken, figyel, ha beszélünk hozzá, hasonló az érdeklődési köre. Beszélgetünk. A következő lépés: az egyik fél vállalja a kockázatot, és megoszt egy intim információt önmagával kapcsolatban. És lesi, a másik vevő-e rá, nyit-e ő is.

Ha igen, és a felek bizonyítják, hogy nem élnek vissza a bizalommal, egy idő után kialakul az intimitás.

Érdekes kérdés az is, mitől marad fenn egy barátság. Sokan úgy gondolják, egy barát legyen mindig őszinte, mondja meg, amit mások nem mernek a szemünkbe vágni, vagy a hátunk mögött intrikálnak.

Nos, ez jól hangzik, de valójában a kritikát a hozzánk legközelebb állóktól is csak mértékkel viseljük. Ha valaki túl sokat „véleményez”, képtelen a tapintatos csöndben maradásra, nem lesz hosszú ideig mellettünk a szövetséges szerepében.

(Mert bizony – tetszik, nem tetszik – sokszor épp arra van szükségünk, hogy valaki bólogasson, meghallgassa, amit mondunk, és ne vitatkozzon, csak, mondjuk, öleljen át, és szeressen – akkor is, ha nincs igazunk.)

Az is érdekes szempont, hogy minden barátság értéke nő a szemünkben annak függvényében, mennyi munkát fektettünk bele. „Hajlamosabb szívességet tenni nekünk valaki, aki már egyszer megtette, mint az, akinek mi segítettünk” – mondta (szabadfordításban) Benjamin Franklin, az államférfi.

Azaz előfordulhat: jobban fogjuk szeretni azt, aki kért tőlünk valamit, mint azt, aki adott. (Hiszen, ha teljesítettük a kívánságát, akkor biztos megérdemelte, nem lehetünk olyan hülyék, hogy érdemtelenekre pazaroljuk az energiáinkat!) 

És van a tarsolyomban még egy pszichológiai leleplezése romantikus elképzeléseinknek:

A legjobb barátunkat nem azért szeretjük, amilyen, hanem amilyenné tesz minket

Bizony, bizony.

Egy barát nemcsak praktikusan tud támogatni minket, de azzal is, ahogyan ránk tekint. Ahhoz kötődünk ugyanis erősen, aki erősíti a vágyott társadalmi identitásunkat. Igen, azok a barátságok maradnak fenn hosszú távon, amelyek biztosítanak minket afelől, hogy egy (vagy több) vágyott csoport teljes jogú tagjai vagyunk, és erre büszkék lehetünk. („Jó anya vagy”, „nagyon büszke vagyok rád a munkád, sikered miatt”, „menjünk el négyesben, »boldog házaspárok« moziba” vagy „nem csak a húszéveseké a világ, gyere bulizni!”).

A szociológiai vizsgálatok alapján kimondható, hogy azok a barátságok várhatóan előbb-utóbb véget érnek, amelyek aktuális szerepeinkben nem támogatnak minket. Ezért van az, hogy életünk nagy eseményeit gyakran követik barátságváltások. Válás, családalapítás, betegség („túlélők barátsága”), haláleset, munkahelyváltás: olykor egészen kicserélik körülöttünk az embereket, mert aktuális helyzetünkben már mások közelsége jelent hajtóerőt számunkra, míg esetleg a régi kapcsolatok kiüresednek, visszahúznak.  

Persze biztosan hallott már mindenki legendás, mindent átvészelő barátságokról, talán ismer is olyan barátokat, akiket nem tudott szétválasztani sem tér, sem idő, sem intrika, sem nehézség, sem a megváltozott életkörülmények, de hogy mi a titka e kapcsolatok sikerének, azt senki sem tudja biztosan.

Ahogy Kemény István írja: „Hogy mi a kulcsa egy barátságnak, nem tudom. Ez éppen olyan titokzatos (sőt, talán titokzatosabb), mint a szerelem.”

(Összevetni a barátságot a szerelemmel nagyon is érdemes és érdekes. A híres sternbergi szerelemelmélet azt mondja, a barátságban az elköteleződés és az intimitás ugyanúgy jelen van, mint a szerelemben, csak a szenvedély hiányzik – mondjuk, ebbe bele lehet kötni azért sok szempontból. Veszekedéseink, összeborulásaink lehetnek olyor meglehetősen szenvedélyesek is, ha van erre hajlam bennünk… Ha belegondolunk, ugyanúgy van a szerelemnek is lángoló ismerkedési szakasza, mint a barátságnak. Időszakok, amikor sülve-főve együtt akarunk lenni a másikkal. Hasonlóképp ellensége barátságnak és szerelemnek a megszokás, az unalom, a cserbenhagyás, a féltékenység. Sőt még a játszmák is azonosak lehetnek: uralkodni a másikon, kisajátítani, behódolni neki, féltékennyé tenni, stb.)

No de mi a helyzet az egybarát vs. több barát kérdéssel?

A Bibliában az áll: „Az ember, a kinek sok barátja van, széttöretik; de van barát, a ki ragaszkodóbb a testvérnél.”

Vajon igaz ez?

Sebastian Ocklenburg agykutató idéz a Psychology Today oldalán található írásában egy friss kutatást, amely rávilágít: az emberek leginkább ketten – azaz párban szeretnek lenni. Ha válogathattak a résztvevők (négyezren voltak), kikkel menjenek moziba, vacsorázni, sportolni, kikkel dolgoznának együtt egy feladaton, vagy kikkel csevegnének szívesen, jobbára egy embert neveztek meg, nem pedig többet. A válaszok kétharmada egyetlen név volt. (Férfiak gyakrabban neveztek meg több személyt, mint a nők.)    

Mi az oka annak, hogy jobban szeretünk ketten lenni, mint csoportban?

Ocklenburg azt írja, ennek több oka is van, az egyik, hogy kölcsönösen védelmet biztosítunk egymásnak a közösségben. Aztán párban lenni azt jelenti, csak egymásra figyelünk. Nem kell osztozni másokkal, könnyebb kontroll alatt tartani a helyzetet, komfortosabb így nekünk, hisz kevesebb energiabefektetést kíván a kommunikáció, mintha sokan vagyunk. Például akkor, ha meg kell győznünk a társunkat valamiről. Két ember egyszerűbben jut közös nevezőre, mint több.

Bármilyen alkotási folyamatban ideális résztvevőszám a kettő, összedolgoznak, kiegészítik egymást. Igaz ez akkor is, amikor családalapításról van szó vagy gyereknevelésről. A hármas barátságok (sőt szerelmek) veszte sokszor az, hogy egyvalaki kiszorul, a másik kettő tömörül frakcióba bizonyos kérdésekben.       

Hogy egy vagy több igaz baráttal boldogabb az ember, azt döntse el mindenki maga, igazságot tenni ebben képtelenség és szükségtelen is. De abban talán egyetérthetünk, hogy miként Elif Safak író fogalmaz: „Az életben két áldás létezik: a könyvek és a barátok.”

(Igaz, ő hozzáteszi az is, hogy: „fordított arányban kell őket birtokolni: sok könyvet és kevés barátot”.)

Kurucz Adrienn

Források: ITT, ITT, ITT, ITT és ITT 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Lucy Lambriex