A meddőségbe valaki (vagy valami) belepusztul – Megnéztük a Fűzfa című filmet

–

Bevallom, nem jöttem rá, miről akart szólni a Fűzfa. De talán nem is baj ez. Mi van, ha nem is akart kimondani, megoldani semmit? Egyszerűen elmélkedni akart azon a kérdésen, miért nem adatik meg bizonyos szerelmespároknak a gyermekáldás. És mit jelentett ez háromszáz évvel ezelőtt, egy falusi, archaikus társadalomban, és mit jelent ma, egy városi embernek. Három nőt ismerünk meg, egyiknek sincs sima útja az anyaságig, és mind másképp dolgozza ezt fel – de végül mindhárman anyák lesznek.

I. 

Az első, Donka, egy fiatal lány az 1700-as évek környékén – bár hogy mikor, az szinte mindegy, mert ez a falusi kultúra fennmaradt egészen sokáig. Épp nemrég láttam a Honeyland című macedón dokumentumfilmet, ami ugyanitt játszódott (csak a valóságot rögzítette), de már a kihalás végső fázisában, az egyik utolsó túlélővel. Most tehát láthatjuk, milyen lehetett ez a világ azelőtt, amikor még virágzott, és emberek, szokások és rítusok népesítették be.

Donka beleszeret Milanba, a juhpásztorba, és viszont. Házasság előtt persze tilos a szex. A kamaszokban meg tombol a vágy meg a hormonok – ebből tehát nem várt terhesség és kiátkozás lesz.

A két fiatal elvándorol a pusztába, és új életet kezd, elszigetelve a civilizációtól. De a gyerek nem születik meg, sőt a szerelmüknek még évek múlva sincs gyümölcse. Úgyhogy felkerekednek és elzarándokolnak egy javasasszonyhoz, aki azt ígéri, feloldja a rajtuk ülő átkot, egy hatalmas áldozatért cserébe. A pár igent mond, csakhogy, amikor évek múltán az áldozatot be is kellene nyújtani, már nincs ínyükre az egyeszség. Donka és Milan története így hagyományok és ígéretek megszegését mondja el, amikért mindig súlyos árat kell fizetni.

II.

A második történetben Rodna és Branko szeretnek egymásba egy fatális véletlen következtében, a mai Skopjéban. Nem tűnnek olyan párnak, amelynek tagjait „Isten is egymásnak teremtette”, de a köztük lévő szerelem mindent felülírni látszik. De itt sem jön össze a baba, ennek következtében Rodna végigjárja a mai meddőségi kezelések grádicsait, amibe kishíján beleőrül. Jó pár évvel ezelőtt Almási Tamás Sejtjeink című dokumentumfilmjében nézhettük végig, milyen megpróbáltatás ez egy párnak – de azóta valószínűleg nincs olyan ember, aki a saját környezetében ne lett volna tanúja hasonló küzdelemnek. 

Rodna megfogan végül, ám ez újabb próbatétel elé állítja őket, és ezúttal elbuknak. Emberileg és párként – a néző meg morfondírozhat rajta, vajon miért ez a sors jutott nekik, miért kellett így lennie.

Nincs válasz.

III. 

Az utolsó epizódban a kamera átfordul Rodna nővérére, Katerinára, akinek a férjét viszont csak egy rövid villanásra ismerjük meg. Ők már túl vannak a „próbálkozáson”, beletörődtek a terméketlenségbe. Az örökbefogadás nehézségeit ismerjük meg általuk, pontosabban azt a folyamatot, amíg egy négy-öt éves gyerek elfogadja, hogy új szülei lettek, és egy meddő nőből anya válik, aki képes a feltétel nélküli szeretetre. 

Mindeközben – a háttérben – Rodna élete is megoldódik, ha nem is pont úgy, ahogy képzelte. Így mindkét nővér rátalál arra, amire a legjobban vágyakozott, de a férfiak valahogy elmaradnak mellőlük. Ők is meghozták hát a maguk áldozatát.

Vajon miért nem jöhet a szerelemmel a gyerek is ezekben a történetekben? Miért vagy-vagy? A meddőség a szerelem gyilkosa volna?

A fogantatáshoz pedig valaminek vagy valakinek meg kell halnia?

A fűzfa (az anyaság szimbóluma) pedig csak szomorúan bólogat, és végignézi azt a sok küzdelmet, ami a tövében lejátszódik. 

Ez a film nem akar állítani semmit, és nem pszichologizál – ez manapság elég szokatlan. Csak felfesti ezt a három élethelyzetet, hogy keressünk rá válaszokat mi. Univerzális kérdéseket feszeget, mégis nagyon balkáni hangulatot áraszt (miközben a stáb jelentős része magyar volt). A mi kultúránkhoz képest minden egy picivel több, teátrálisabb, nyersebb benne – „sűrű anyag”, amitől elnehezedik a légzés, pedig a cselekmény sebesen halad. Csak merre, hová? Ez nem válik egyértelművé.

Ha engem kérdeztek, a rendezőnek, Milcho Manchevskinek nem sikerült megismételnie azt, amit huszonöt évvel ezelőtt az Eső előtt című filmjével elért: elemi hatást kiváltani, a zsigereinkig hatolni. A már említett Honeyland – számomra – sokkal mélyebben megragadta azt, ami speciálisan balkáni, és egyben örök emberi kérdés, ami összeköti, és ami elválasztja a múltat és a jelent – egy teljesen másik történetben, persze. Itt mintha megálltunk volna félúton. Mint a gyerek, aki nem akar megszületni. 

Gyárfás Dorka

A Fűzfa című macadón–magyar koprodukciót a Távmozi műsorában lehet megnézni.

Képek: Budapest Film