Barabás Éva: A legboldogabb ember akkor voltam, amikor gyerekeket tanítottam úszni – Elviszlek magammal

Meggyőződésem, hogy a kimagasló felnőttkori empátia- és érzelmiintelligencia-szint alapjait gyerekkorban lehet a leghatékonyabban lerakni. Van, hogy tudatos építkezés ez a szülők részéről, van, hogy a gyerek, az otthoni körülmények miatt, kényszerből fejleszt maga köré alkalmazkodásburkot, és van, hogy e kettő együtt építi a személyiséget. Az utóbbit érzem Barabás Évi műsorvezető-riporter esetében is. A bonyhádi, Kazinczy-verseny-győztes úszólány alapvetően szép, de feladatokkal és szorongással teli gyerekkor után került Budapestre, a Magyar Televízióba, ahová a szó szoros értelmében a kapanyél mellől hívták. Kétkezi munkás szülők gyerekeként korán sokat megtanult az életről, ahogy fogalmazott: „Nem egyszerű tudomány úgy felnőni, hogy állandóan azt figyeled, hol lesz valami zűr.” De mégsem panaszkodik, sőt telis-tele van szeretettel a szülei és az otthona iránt. És a mérhetetlen szereteten túl még valamit hoz otthonról: mára igazán szívós ember lett, fát lehet vágni a hátán. Régóta érett már bennem, hogy beszélgessek vele egy hosszabbat – és a lelkesedéséből úgy tűnik, ő is hasonlóan érzett. Érdemes a legeslegvégéig meghallgatni, amit mond (és nem csak azért, mert irtó helyesen elmeséli, ahogy Pataki Zita összehozta a mostani társával). Elviszlek magammal: Barabás Éva.