„A cicik szabadsága prioritás!” – De csak annak, aki megteheti – A nagy melltartó-vita

–

„Nagyon könnyű nemet mondani a melltartóra, kivéve, ha akkora melled van, hogy lesodorsz vele dolgokat az asztalról, és a karodnak folyton útban van. Tudom, miről beszélek…” – kezdi Anett, és persze meg kell hajolnom előtte. A melltartómentesség szabadsága nem mindenkinek adatik meg… sajnos. Akinek lehetősége lenne rá, az sem él vele mindig. Krisztina helyesen mondja, hogy „sajnos sok kislány már akkor elkezd melltartót hordani, amikor semmi sem indokolja. Úgy gondolom, hogy a kisebb mérettel rendelkező hölgyeknek egyáltalán nem kellene hordani, hacsak nem egy olyan ruhát vesznek fel, amihez feltétlenül szükséges. (Persze sportoláshoz kell a sportmelltartó.)”

Csakhogy én élénken emlékszem arra, hogy kamaszkorom hajnalán, amikor még éppen csak elkezdett valami dudorodni a póló alatt, akkor tényleg az jelentette számomra a „nagylányságot”, ha már melltartót húzhattam. Nyilván semmi nem indokolta, de ez az érési folyamat része volt. Ugyanakkor Dalmának is igaza van, amikor arra emlékeztet, hogy később, amikor már kifejlődnek a cicik, van, aki szeret direkt dicsekedni vele (ez is az érési folyamat része, és szintén természetes), és azért nem húz rá semmit, hogy megmutassa: nő lett belőle. Ezáltal persze bizonyos reakciókkal számolnia kell, aminek kezelése ugyancsak egy tanulási folyamat kezdete.  

Mondjuk, nem épp arra gondolok, amit Dalma beidéz: „Nagyjából egy éve Amerikában megjelent egy cikk arról, hogy egy lányt hazaküldtek az iskolából azért, mert nem viselt melltartót. A tanár szerint ez kimerítette a közszeméremsértés fogalmát, pedig még olyan kis kör alakú, ragadós tappancsok is voltak a megfelelő helyeken, hogy takarják, ami esetleg kilátszódna. Itt tartunk!” Mire Andrea közli:

„Naponta látok egy hölgyet az utcán melltartó nélkül. Ez nálam is közszeméremsértés.

Hatalmas mellei a köldökét verik, és minden lépésnél jobbra-balra ugrálnak. Nő létemre riaszt ez a látvány. Én neki kötelezővé tenném a melltartó viselését!” 

Nyilván nem ő az egyetlen – a nők között –, aki szívesen megmondaná másnak, hogy mit tegyen, vagy ne tegyen. Anikó meséli: „Én 15 éves korom óta nem hordok melltarót. Nyáron sem. Egyszerűen leszakad a hátam, ha fel kell vennem. Örök téma, mert mindig rákérdez valaki, hogyan lehet megoldani e ruhadarab elkerülését. Manapság már könnyű, mert odatapadó szilikonos cicifixek is vannak, de én azt is csak átlátszó, vékonyabb felsők alá teszem fel. Korábban mindenféle elkendőzési praktikákkal éltem. 

Szemérmetlenebb időszakomban viszont egyáltalán nem érdekelt, hogy ki mit szól. 

A nők megvetettek, mert a férfiak megnéztek. Nekem viszont fontosabb volt, hogy jól érezzem magam, és ne »fáradjak el« egy ruhaneműtől.

Gondolom, hogy fiatalon hozzászokik a gerinc ahhoz, ha máshogy esik rá a súly (ha a mellet tartja valami), és ezért nem fáj másnak a háta tőle. Nálam pont fordítva van. Egyébként félelemből nem kezdtem el már gyerekként a hordását. Az akkoriban várandós nővérem megijesztett, hogy a tejtől a mellek nehezebbek lesznek, majd megereszkednek, és ha a melltartóval tartom fenn a súlyukat, akkor a tartóizmok nem erősödnek meg, lógni fognak. Ez annyira elrettentett, hogy már akkor leszámoltam vele. Tudatos döntés volt, és a mai napig nem bántam meg. 

Szépek, kerekek a melleim, sokan dicsérik őket. Kényelem és szabadság jut nekik! 

De azért mondanom se kell, hogy a párkapcsolatok elején tisztáznom kell, hogy sosem fogok melltartót hordani. Örülök, ha tetszik az illetőnek, de állja azt is, ha esetleg másnak is! Attól még persze az »övék«, és nem jut belőle másnak!”

Naná, hogy tetszik másnak is. Ahogy György írja: „Tisztelt hölgyeim! A hetvenes-nyolcvanas évek természetes stílusa, azaz a melltartó nélküliség állapota számomra feledhetetlen! Azok viseltek csak melltartót, akiknek valóban segített, mert a kebleik túl nehezek voltak. Egyébként nem. A rendszerváltással beköszöntött a prűd, egyenlősítő, szemérmes korszak. Persze ezen a gyártók baromi jól keresnek a mai napig. Igen, igaz, hogy a férfiak a hölgyek keblét látják először, de ez szerintem teljesen természetes, így vagyunk kódolva az anyaság-szerelmeskedés-lehetséges partner keresése tárgyában. Csak aztán jött a kapitalizmus a mindenféle hülye mintáival, és a prüdéria hihetetlen gyorsan teret nyert. 

Férfiként én sajnálom magunkat, és sajnálom nőtársaimat is. Szerintem a melltartóviselés természetellenes helyzet. Az önök dolga tenni a hülyeség ellen! Mindkét fél csak nyerhet rajta. 

Üdvözletem!”

Erre válaszol Kinga, hogy máris rendet tegyen: „Szerintem a férfiaknak nem lenne semmi közük ahhoz, hogy a nők viselnek-e melltartót, vagy sem. Hogy milyen elfogadott esztétikai vagy társadalmi elvárások alakulnak ki ekörül, az a mi döntésünk is.” Ehhez kapcsolódik Andi felvetése is: „Azon gondolkoztatok már, hogy a próbababákon, de még a divatbemutatókon szereplő modelleken sincs soha melltartó, miközben társadalmi elvárás, hogy mindezeket a ruhákat melltartóval hordd? A fehérneműket árusító üzleteken kívül milyen kirakatban látni melltartót a babákon? Sehol.” 

  

Dianának is van pár szava a divatvilág döntéshozóihoz: „Mondanám, hogy irigylem azokat, akik felvehetnek egy ruhát melltartó nélkül, de én már megbarátkoztam a nagy mérettel, bár a szoptatás okozott új meglepetéseket... Amúgy meg tényleg elmehet a francba a sok tervező, akik valahogy leragadtak a 90-60-90-es méreteknél!” Meg akik – teszem hozzá halkan – nem gondolnak a szoptatáson átesett anyákra: 

„»Anya, a te cicikéid miért lógnak olyan szomorúan?« – kérdezte az akkor hároméves gyerekem. Aznap ugyan nem őt neveztem a kedvencemnek, de az is igaz, hogy melltartó nélkül többé a szeme elé nem kerülök! 

Egyébként büszke vagyok rájuk, ha kicsik, ha ráncosak, ha lógnak, akkor is… Három gyönyörű kislány nevelkedett rajtuk! Bár lehet, hogy be kéne neveznem még egyre, mert akkor újra kikerekednének a becses cicikék!”

– kommentelt Szilvia.  

Mert ezt is jegyezzük meg: a mellek sem egyformák egy életen át – az egyik korszakban még nem kell nekik „támogatás”, a másikban már igen, és közben bizony a társadalmi megítélés is változik. Úgy tűnik, ebben a kérdésben nem lesz konszenzus, és nem is kell, hogy legyen. Van, aki kis mellel örül a melltartó nélküli élet szabadságának, más a nagyobb méreteivel együtt is, megint mások apró mellel is hordanak melltartót, vagy telt keblekkel elengedhetetlennek érzik. A lényeg ebben is, hogy fogadjuk el egymást a döntéseinkkel együtt. 

Én pedig a magam részéről beállok Mónika mögé: „Én a mindennapi melltartómentesség mellett teszem le a voksom, lassan egy éve! Kivétel persze akad – ha blúzt vagy olyan pólót veszek fel, ami áttetsző –, de ha csak tehetem, a cicik szabadsága a prioritás. Meg a kényelem. Hadd lehessek otthon a saját testemben – melltartó nélkül! 

Épp elég nekem, hogy egyéb társadalmi konvencióknak meg kell felelni.”

Gyárfás Dorka

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Unsplash/Annie Spratt