A hely, ahol nem tudod kikerülni a volt férjedet: a gyereketek esküvője (Novella)

–

Az asszony végignézett a dottó lármás utasain. A násznép fergeteges jókedve visszhangzott az emlékeiben mindig árnyas, mindig csendes kis utcában. Épp egy testes, idős hölgyet szuszakoltak a kisvonat gyerekekre szabott kocsijába, amikor megpillantotta az első kocsiban feszengő férfit. Megkönnyebbült mosollyal beült az utolsóba. A dottó eszeveszett csörömpöléssel, dudálással elindult a templomtól a gyerekgyárnak csúfolt lakótelepen át, a városon kívüli étteremhez. 

Megigazította combján az erre az alkalomra varratott, ekrüszínű kosztümöt. Elszokott a ruháktól. Évtizedek óta farmerok és lezser vászonnadrágok a ruhatára alapdarabjai. Igyekezett kihúzni magát, hiszen egy elegáns jelmezt tudni kell viselni, felöltötte szerephez illő, tartózkodóan kedves, cseppet leereszkedő mosolyát, amikor érezte, ahogy az alakformáló harisnyanadrág rolnit vet a derekán, és megállíthatatlanul tekeredik a pocakja felé. Hasa előtt keresztbe font kézzel, próbálta észrevétlenül visszapiszkálni a derekára. Amikor felöltözött, legalább tíz percig rángatta, húzgálta, mire belepréselte magát.

Meglepődött saját naivitásán: most két ujjal, suttyomban szeretné elintézni azt, amibe egy órával ezelőtt teste, lelke belefeszült.

Szinte látta a volt férje önelégült arcát, a lenéző pillantást, amivel egykor a középkorú nehézbombázókat illette: „guarda, la signoraccia!”, vagy még gúnyosabb verzióban, „signora cia cia”, amely kifejezésnek sem etimológiáját, sem magyar megfelelőjét nem sikerült soha megfejtenie, de hogy nem szeretne azzá válni, abban biztos volt. 

Homlokán gyöngyözött a veríték. Ölébe vette ápol és eltakar méretű fehér táskáját, zsebkendő után matatott benne. Egyre idegesebben túrt arrébb egy telefont, egy merevlemezt, aminek kábelébe beleakadt a gyűrűje, néhány pendrive-ot, táblafilcet, és egyéb, pillanatnyilag teljesen felesleges kacatot, mire papír zsebkendőből is talált egy agyongyötört darabot a táska legalján. Végigsimított a homlokán, a halántékáról is letörölte a lecsurgó izzadságot. Szórakozott pillantást vetett a púderrel maszatolt zsebkendőre, és gyors mozdulattal eltüntette a táska mélyébe.

Közben hangos dudálással, lépésben haladt a felduzzadt konvoj a forró betonrengetegben. A nászmenet végére a járatos busz is csatlakozott. A dottó elegáns utasai jókedvűen nevetgéltek, integettek a járókelőknek. A flaszteren gyerekek szaladtak a járművek mellett. Egy nyolcévesforma fiúcska berohant a kisvonat mögé, és megpróbált leszakítani egy sörösdobozt a járműre kötött madzagról. A mögötte vánszorgó fényesre vikszolt, fekete Audi sofőrje fékezett. Riadt arca elvörösödött, szájáról egy „hülye vagy, öcsi?” volt leolvasható, hátranézett az utasaira, a konvojra, „oké, nincs baj”, konstatálta, majd ugyanolyan gyorsan, ahogy a káromkodás kicsúszott a száján, mosolyogva indult is tovább, kétszer akkora távolságot tartva. 

 A járda melletti padon egy férfi feküdt megállapíthatatlan színű pulóverben. Helló, csövi bácsi! – kiáltott egy fekete inges srác. A körülötte ülő fiatalok jót nevettek rajta. A padon fekvő férfi kopott farmerjának csak foltos ülepe látszott. Tudomást sem vett róluk.

Él még egyáltalán?– futott át a nő agyán. Tekintetével hiába pásztázott a pad körül, nem látta a műanyag flakont.

Megigazította selyemkabátkája gallérját, visszafordította gyöngyberakásos nyakláncának medálját, és diszkrét mosollyal integetett a túloldali bevásárlóközpont kijáratánál beszélgető asszonyok felé, akik szintúgy ügyet sem vetettek rá. 

Az asszony arcizmai már sajogtak, egyre jobban fárasztotta ez a vigyorgás boldog-boldogtalanra. A lakótelep utolsó tízemeletese mellett egy harmincas pár sétált, feléjük is küldött egy mosolyt, egy integetést. A pár férfi tagja visszaintett, mire a mellette haladó nő rámordult: ezt meg honnan ismered? Sehonnan, válaszolt a férfi, s a többit már nem értette, pedig a nő még tovább morgott a férfinak. 

Az asszony tudta, hogy az étteremben már nem úszhatja meg a társalgást. Az örömapa elégedetten nézett a körülötte ülő három felnőtt gyerekére.

– Legalább egyvalamit jól csináltunk.

– Hármat – válaszolt foghegyről a nő.

– Hány éve is, hogy utoljára beszéltünk? Tizenöt?

– Úgy valahogy.

– A barátod nem jött el?

– Kiről beszélsz? 

– Hát, arról a… hogy is hívják? Arról a rendőrről.

– Azt már elfújta a szél.

– Akkor most nincs barátod?

Az asszony úgy tett, mint aki nem hallja a kérdést, felállt a férfi mellől, elsétált a mosdóba, és visszatornázta magát a harisnyájába. 

Salka Zsuzsa

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images