–

Megértem azokat a gyerekeket, akik nem szeretnek olvasni

Ez kissé meredek kijelentés részemről, mivel több mint tíz éve foglalkozom hivatásosan is olvasóvá neveléssel.

Annyira szerettem olvasni gyerekkoromban, hogy eltiltottak tőle a szüleim, mert semmi más nem érdekelt a könyveken kívül. Miután klasszikus „humán” gyerek voltam, és felnőttként is így maradtam, az úgynevezett reáltárgyakkal sírba lehetett vinni engem. (Most is amúgy.)

Egyszerűen nem fért a fejembe semmi olyasmi, amiben számok szerepeltek. Matematikából mindig kegyelemkettest kaptam, a fizika meg a kémia picit jobb volt, ott a szabályokat, képleteket bemagoltam, de amikor számolni kellett, csődöt mondtam.

Ha az iskolában azt a feladatot kaptam volna, hogy oldjak meg egy egész tankönyvet – tele bonyolult és átláthatatlan matekpéldákkal –, minden bizonnyal feladtam volna a tanulást. Na, hát szerintem kábé így érezheti magát egy „reálos” ötödikes, akinek kötelező elolvasnia a felező tizenkettesekben íródott Petőfi-művet, a János vitézt.

Varázsszó: a humor

Szabó Bori tényleg az egyik leghumorosabb kortárs szerző és dramaturg. Négy gyereke van, tehát pontosan tudja, mivel lehet elvarázsolni a gyerekeket, ehhez párosul a mesterségbeli tudás, és a hatalmas írói gyakorlat. Nagy fába vágta a fejszéjét, amikor Petőfi Sándor „örökké” kötelező művét felhasználva megírta A János vitéz-kódot – azzal a nem titkolt céllal, hogy felkeltse az eredeti mű iránt is az érdeklődést. Ráadásul a „reálos” gyerekekre fókuszált, és állítom, hogy elérte a célját. Ez a fa kidőlt. 

Matekosok előnyben!

Egy ötödikes osztály, a Petőfi Sándor Általános Iskola és Óvoda tanulói Bolyai-matekversenyre készülnek. A Négy Einstein nevű csapat (Maja, Berti, Leó és Domonkos) megszállottan szereti a matekot, viszont ki lehet kergetni őket a világból a kötelező olvasmányokkal, pláne az olvasónaplóval, amit szintén kötelezően meg kell írni a műről, ami természetesen nem más, mint a János vitéz. 

A főszereplő kisfiú, bizonyos Turchányi Albert, Berti a megnyert matekverseny után arra kényszerül, hogy a könyvtárban ücsörögjön, és – az olvasónapló elkészülése érdekében – elolvassa Petőfi elbeszélő költeményét. Ám Berti halálosan unja, nem is érti a szavak többségét, ezért lefordítja a felező tizenketteseket arra a titkos kódra, „számnyelvre”, amit az Einstein-csoportban találtak ki társaival. Ám a számok és a versek még titkosabb, kibogozhatatlan találkozása nyomán

hirtelen belezuhan a műbe (a szó szoros értelmében a patakban köt ki Jancsi és Iluska mellett), és olyannyira belefolyik a történetbe, hogy a világon az összes János vitéz-példányban megjelenik szereplőként, így természetesen abszolút átírja az eredeti művet. 

A szerző már kétévesen kívülről fújta a János vitézt

Az online könyvbemutatóból kiderült, hogy Szabó Borbála olyan sokszor végighallgatta édesapja előadásában Petőfi művét, hogy az úgy ült be a fejébe, mint egy zene. Mondhatni, a zsigereiben hordozta ezt a hosszú elbeszélő költeményt, és kétévesen kívülről fújta, ezzel elkápráztatva a közönséget. (Az én legnagyobb gyerekem is hozta ugyanezt néhány másik művel, igaz, ő már majdnem hároméves volt, amikor a Falu végén kurta kocsmát szavalta elképesztő átéléssel. A másik pedig Weöres Sándor Rongyszőnyeg című – igen tekintélyes – versciklusa volt, amit szintén az édesapjának köszönhetően hallgatott végig vagy ezerszer. Azt nem állítom, hogy az egészet tudta kívülről, de nagyon sok részletet mormolt magában és fennhangon egészen addig, míg iskolás nem lett, és el nem ment a kedve az egésztől.)

Részlet az online könyvbemutatóról – Forrás: Facebook/Pagony

Mit tud a János vitéz-kód?

Nagyjából mindent, amit egy érdekes regény adhat a gyerekeknek. Sodró és izgalmas történetet, rengeteg eredeti versrészletet a János vitézből, újabb – Berti szereplése miatt átíródott – strófákat, számtalan helyzetkomikumot, elrajzolt, de elég jól felismerhető, tipikus figurákat, vagyis egy igazán hiteles, önreflexiókkal teli korrajzot magunkról, a nevelési elveinkről, az iskolai oktatásról, a parlamenti életről, a meséről, a matematikáról és az irodalomról.

Ez a szatirikus hangnem sok-sok realista szállal kiegészülve teljesen beszippantja a gyerekeket és a felnőtteket is. Lehet izgulni Bertiért, akit ki kell szabadítani a könyvből, lehet drukkolni az Einstein-csapatnak, hogy sikerüljön megfejteniük a kódot, el lehet merülni a hazai közélet mocsarában, meg lehet ismerni a kereskedelmi televíziók szenzációhajhász világát, bele lehet látni egy kívülről tökéletesnek tűnő család szétzuhanó életébe, lehet szembesülni azzal, hogy mindannyian esendők vagyunk.

És ami a legfontosabb, élvezettel, nagyokat nyerítve lehet röhögni a hihetetlenül szellemes verssorokon, párbeszédeken, és azt is lehet látni olvasás közben, hogy Petőfi műve egyáltalán nem áll olyan távol a mai gyerekektől, mint ahogy az az unalmas magyarórákon tűnik.

Mit ad a pedagógusoknak ez a könyv?

Elsősorban bátorságot. Eszközöket ahhoz, hogy másképp is lehet tálalni a kötelezőket a gyerekeknek. Érdekessé lehet tenni, be lehet vinni a kortárs közegbe, lehet vele JÁTSZANI, nem kell olyan halálosan komolyan venni. Szegény Berti is ezt kérdezi János vitéztől: „Hogy fog alakulni jellemfejlődésed? / Mely öt fő motívum határoz meg téged?” Jó kis fricska ez… Ha a pedagógusok  is másképp állnak hozzá, biztosan kiderül, hogy a János vitéz nem csupán száraz, uncsi és érthetetlen tananyag, hanem élő történet, ami igazán fontos jelenségeket mutat a gyerekeknek. Például azt, hogy egy szimplának tűnő juhászbojtár is lehet szuperhős.

Néhány kedvenc idézetem a kötetből

A kötetben szereplő verseken sem lehet csak úgy átszaladni, mert elképesztően szellemesek, és a történetet is csak így követhetjük végig. Nagyon sok ismert sort „kódolt át” Szabó Bori, ezeket Varró Dániel lektorálta, készüljetek hát hatalmas humorbombákra:

„Megcsókolta száját nem egyszer sem százszor, / Ki mindeneket tud: az tudja csak, hányszor. / (Harmicegyszer amúgy, Berti megszámlálta: / Minek kell ezt, basszus, felhazudni 100-ra…?” 

Rengeteget tudnék idézni belőle, de visszafogom magam, mert azt szeretném, ha ti és a gyerekeitek is elolvasnák a könyvet, így tényleg csak pár kedvencet mutatok: 

„Hú, de nagy becsület! Szerintem ez ocsmány. / És magyarból ez kötelező olvasmány? / Erre van szükségünk tízévesen tényleg? / De a Harry Pottert nem nézhetem még meg…”

„Szent isten, de hát neki vízfóbiája van! – süvöltötte az anyuka. – Egy irodalmi műben lehet mentőt hívni? Milyen számon?”

„Gyerekek, ilyet soha többé nem szabad csinálni! Nem mehettek bele a kötelező olvasmányokba, megértettétek? Szépen el kell azokat olvasni az első betűtől az utolsóig, nem pedig belemászkálni.”

„Számok és betűk. Nem áll ám olyan távol a kettő egymástól, mint gondoljátok!”

És végezetül a tizenharmadik fejezet címét ajánlom figyelmetekbe:

„Ha ilyen lenne a magyar, többet olvasnék!”

Both Gabi