–

Ez így rettentő morbid, és túlzásnak tűnhet, pedig egy naponta előkerülő vitáról van szó, amit (ahogy nagyjából minden hasonló társadalmi jelenséget) jelentősen felerősített a járványhelyzet.

Visszagondolok az elmúlt hónapok tragédiáira, és eszembe jut, mennyiszer gondolkodtam ugyanezen a reakciók kapcsán. Nyomozni kezdek, híreket nézegetek, persze nem mindegyiket, csak amelyikre emlékszem, amiből megmaradt a felháborodás. Egy gyorshajtás. Egy túladagolás. Egy hároméves anyjáéból kisikló keze. Egy félresikerült bunyó. A kommentek tanulsága szerint ezekért a vétkekért mind reális árat fizetett az elkövetőjük. Mindegyik végén ott van egy halott, és egy csomó gyászoló ember, akik a közvélemény szerint megérdemelték ezt a sanyarú végkifejletet.

Én meg arra szeretnék rájönni, miért van az, hogy e sok szörnyűség láttán nem az elborzadás, a szomorúság az első gondolatunk, hanem a hibás keresése, és az, hogy a „bűnös áldozat” morális karakteréről lamentáljunk. 

Valószínűleg nem vagyok egyedül vele, de mindig is érthetetlennek és elkeserítőnek találtam ezeket a reakciókat. Nem fogom fel, hogyan lehet egy ember halála kapcsán az az első gondolatunk, hogy vajon megérdemelte-e. De nagyon szeretném megérteni. 

Az vitathatatlan tény, hogy az emberek szeretnek mintákat keresni, értelmet abban, ami véletlennek tűnik

Szeretjük azt hinni, hogy létezik valami karmikus igazságtétel, és azok, akikkel rossz dolgok történnek, csak azt kapják, amit megérdemeltek. Hogy mindig tisztán elválasztható a jó és a rossz ember, vannak, akik a társadalom szabálykövető tagjai, és azok, akik a peremén élnek. Elhisszük, hogy mindenki, aki drogokkal él, száguldozik, vagy bármilyen más módon veszélybe sodorja magát, az magának kereste a bajt, és ezáltal megérdemli a büntetést. Ezek szerint akkor is, ha az a halál. 

Ez persze nem több egy elméletnél, éppen ezért nem is elemezhetem milliók gondolkodását, és a témával kapcsolatos tudásomat sem érzem elégnek ahhoz, hogy erre alapozzam ezt az írást. Ezért úgy döntöttem, pár mondat erejéig megkérdezek valakit, akinek nemcsak a tájékozottsága, de a diplomája is megvan hozzá, hogy megmagyarázza mások érzelmeit.

Borbáth Katalin pszichológus segített nekem ebben, és a teóriámból kiindulva mesélt egy kicsit arról, milyen gondolatmenet áll az ilyen megjegyzések mögött. 

„A pszichológia több választ is kínál a miértre, és meglepő módon nem elsősorban a kommentelő személyisége, hanem a gondolkodásának a milyenségében kereshető magyarázat a kérdésre” – mondja Kati. 

„Amit te mondasz, az úgynevezett igazságos világba vetett hit jelensége. Elhisszük hogy létezik egy olyan felsőbb hatalom, (isteni vagy sem) ami/aki mindent irányít, és ha ez a hatalom jóváhagyja a tragédiát, akkor így kellett lennie. A »mindenki azt kapja, amit megérdemel« típusú gondolkodás is ebből ered, de adódik a jelenségre sok más megközelítés is, mint a sémákat alkalmazó gondolkodás, amikor sztereotípiákkal egészítjük ki a képet, hogy könnyebben ítéletet alkothassunk egy helyzetről.

A reagáló aktuális érzelmi állapota is nagyon sokat számít, minél magasabb a frusztráció és az ebből következő agressziószintje valakinek, amikor épp hozzászólást ír, annál inkább befolyásolja ez az érzelmi állapot a véleményét.

Valamint azt sem szabad elfelejteni, hogy a csordaszellem is dolgozik bennünk, amikor sok ember adja ugyanazt a reakciót valamire, mások óhatatlanul becsatlakoznak.”

Bár ezek mind nagyon különböző helyről érkező indokok, azért vannak közös pontok a kommentelők logikájában. Egy biztos: külső szemlélőként nem nehéz azt mondani, hogy te jobban csináltad volna. Nemet mondtál volna. Nem vagánykodtál volna. A saját pillanatnyi hibáinkat könnyen elfelejtjük, igaz, hülyék már mind voltunk, de nem ennyire. Biztosan oka van annak, hogy ő meghalt, miután beszállt abba a kocsiba, Te meg túlélted, amikor kicsit becsípve hazavezettél pár utcát. Te vigyáztál, ő meg nem. Lehet, hogy a te kislányod is kitépte a kezét a tiedből az utcán, de meg tudtad fogni, mielőtt kirohant az úttestre. Sőt, az is lehet, hogy tényleg sosem csináltad meg azt a konkrét dolgot, mindig a szabályokat követve élted az életedet, és úgy érzed, ez feljogosít arra, hogy az ő döntéseik felett ítélkezz.

Ez az elválasztás van mindig ott, hogy „vagytok ti, és vannak ők”, és egyszerűen nem egy kategóriába tartoztok.

Azt nem akarom mondani, hogy ez a reakció teljesen parttalan és rosszindulatú lenne, (és Katitól is megtudhattuk, hogy nem így van), látok jogos érveket is a felelős elítélése mellett. Ilyenkor gyakran felmerülnek az ilyen tettek más emberekre gyakorolt következményei, mint például a veszélyes vezetés lehetséges áldozatai, vagy a szenvedés, amit egy drogfüggő a családjára mér. Sőt, ez esetben a sofőr mellett valóban ült egy másik fiatal, szinte még gyerek, aki megsérült a balesetben (bár az internet szerint ő is hibás, mivel ennyi idősen kint volt az utcán éjszaka). Ezek valóban szörnyű és nem elengedhető részletek, és ha ez a srác ne adj' isten tényleg elgázolt volna valakit (ahogy a kommentekben sokan jósolták, alaptalanul vagy sem), akkor még nagyobb tragédiával néznénk szembe. De egyszerűen nem látom, hogy az ő halála hogyan váltotta fel vagy előzte meg valaki másét. Mit nyertünk azzal, hogy nem él? Az tény, hogy hatalmas hibát követett el, amikor jogosítvány nélkül beszállt abba az autóba, és rátaposott a gázpedálra. Igen, még borzalmasabb lett volna, ha ebbe a szörnyű hibába mások is belehalnak. 

De akkor sem az a megoldás, hogy örülünk: „inkább ő halt meg”, mert ez így nagyon nincs rendben. Ez a srác nem azért halt meg, mert különben elütött volna egy családot. Ez nem mérleg. Senkinek sem kellett volna meghalnia aznap este. El kellett volna kapnia egy rendőrnek, évekre eltiltani a vezetéstől, és kapnia egy jó hosszú szobafogságot, meg egy még hosszabb lebaszást, hogy elgondolkodhasson a tettein.

Egy tizenéves fiú ezekből tanul. A halálból nem tanul semmit.

Már sokszor elmondtam itt, hogy nagy híve vagyok a felelősségvállalásnak, így nem is teljesen a bűnhődés koncepciójába akarnék belekötni. Egyetértek, hogy vállalnunk kell a tetteink következményeit, hogy ha valami „rosszat” csinálunk, azt be kell ismernünk, és aktívan dolgoznunk kell azért, hogy jóvá tegyük. Amennyiben ennek más áldozatai is vannak, akkor is maradjon csak életben az elkövető, és mutassuk meg rajta keresztül a világnak, mit jelent az igazságszolgáltatás. De az én szememben egy ember nem tud akkorát hibázni, hogy megérdemelje érte a halált. (Nyilván a szándékos másoknak ártás, megfontolt, súlyos bűncselekmények kivételt képeznek ez alól, az nem szimpla botlás, hanem tudatos döntés.) 

Ne szurkoljunk annak, hogy valaki a lehető legnagyobb árat fizesse a hibáiért!

Mert van visszaút belőlük. Létezik olyan befejezése ezeknek a sztoriknak, ahol senki sem hal meg, és a károkat is helyrehozzuk. Ha én is beledöglöm abba a sok hülyeségbe, amit tiniként csináltam, ha mind belehalunk ezekbe, nem lehetnénk azok az emberek, akik most eleget tudnak ahhoz, hogy elítéljék ezeket a tetteket.

Mi már tudunk jobbat, és ezt a jobbat fogjuk tanítani a gyerekeinknek.

Szerintem minden esetben elveszít valami értékeset a világ, amikor valaki örökre elesik ettől a lehetőségtől. Sokak szemében „csak” egy drogost, egy gyorshajtót vagy egy felelőtlen tinit veszítettünk el, de nem szabad elfelejtenünk, hogy nem csak ennyiből álltak. Hogy nem csak ennyik lehettek volna. Megvolt bennük a potenciál a jobbra, de nem maradt idejük élni vele.

Én ezt mindig, minden körülmények között szörnyű dolognak fogom tartani. 

Nyáry Luca

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images