–

Ne versenyezzünk abban, kinek volt nehezebb a karantén, mert úgysincs semmi értelme, rendben?

Fókuszáljunk most csak egyetlen csoportra: a szeretőkre. Nekik aztán szívás volt. „Jaj, nehogy már a szeretőket sajnáljuk!” – hallom a fejemben. De hát nem kell sajnálnunk – hazugsággal, elrejtett érzelmekkel – őket. Csak egy pillanatra bekukucskálni az élethelyzetükbe. Abba, hogy vajon miért vannak benne egyáltalán. Miért mennek bele ebbe a kicsit sem könnyű játszmába, ami tele van titkolózással és meghasonulással. És mi van, ha mindez még egy fokkal nehezítettebb pályán zajlik, mert világjárvány és karantén van? Ultraszívás. Vagyis: ideális alapanyag egy filmhez!

Az a vicc, hogy mindez két házaspár fejéből pattant ki, akiket a karantén megfosztott a munkájuktól: Gryllus Dorka és Simon Kornél színészek fejéből, és az Oláh Kata-Csukás Sándor operatőr-rendező-vágó páros fejéből. De ami errefelé, a mi vidékünkön még szokatlan: Dorka kezdeményezte az egészet, ő hívta fel a barátnőjét, Katát, hogy ha már így alakult, csináljanak valamit. Használják a kreatív energiájukat és alkossanak, ha már itt van ez a kiszakított idő. Színészektől ritka kezdeményezőkészség, de remélhetőleg egyre kevésbé az, végtére is alkotó emberek ők, nem csak bábok, akiket jól lehet mozgatni. A csapathoz aztán csatlakozott az Angyalosy Eszter-Baráthy György alkotópáros is forgatókönyvíróként, és ezzel felállt a stáb. Nem voltak többen. 

A végeredményt látva pedig azonnal felvetődik a kérdés: miért lett mára olyan drága és bonyolult dolog a filmezés? Miért kell hozzá mindig egy egész hadsereg? Bizonyos esetekben nyilván elengedhetetlen, de miért ne működhetne mellette ez a spontán, Mókus-őrs típusú partizánfilmezés is, amit az egyetemi vizsgafilmek után mindenki szeretne kinőni? Hajdú Szabolcséknak is bejött ez az Ernelláék Farkaséknál és a Békeidők során, még ha ez sok szívességet és nehezebb körülményeket jelent is. De ezzel együtt szabadságot is – ami minden alkotásnak jót tesz.

A „Zuniverzum” pont ugyanolyan profi munka, mintha hónapokig tervezgették volna, csiszolják az ötletet és készítik elő, ahogy „normális” esetben mindent filmet.  

Amikor megismerjük a két főhőst, még nem tudjuk, milyen viszonyban vannak, zavaros az egész. A nő (Alíz) láthatóan felszabadultabb, a férfi (Máté) mintha végig szorongana valamin, amit nem enged felszínre törni. Egészen addig, míg aztán mégis kitör belőle… 

Négy légyott és egy véletlen találkozás történetét követjük végig, és ennyi pont elég ahhoz, hogy mindent mögéjük tudjunk képzelni: komplett életeket, múltat, és kilátást a jövőre nézve. 

A dialógok sokkal valósághűbbek (ha lehet ezt a szót fokozni), mint amit megszokhattunk (szerencsére), így könnyű azonosulni ezzel a két vergődő emberrel, aki – mint oly sokan – végül is választás elé került a karanténban. Kénytelenek eggyel távolabbról ránézni az életükre és az egymáshoz fűződő kapcsolatukra, és kimondani rá a verdiktet: akarják-e folytatni, lehet-e ezt egyáltalán folytatni, vagy sem. Eljött az idő arra, hogy kimondassanak dolgok, utána pedig már nem lehet többé szórakozni, mismásolni, felelőtlenül élvezni az életet. 

Fél óra az egész film, de minden benne van, nem kell több. Vajon miért tekintjük igazán komoly munkáknak azokat, amik minimum két órán keresztül mesélnek el egy történetet? Az meg külön agyrém, hogy egyre többen fárasztanak minket háromórás filmeposzokkal, miközben a mondanivaló nem lett több, a mesék ugyanazok maradtak. Ez a fél óra sűrű, de nem húz le, nem nyomaszt agyon – viszont hagy maga után gondolatot, érzelmet. Sem a rövidsége, sem a szűkösebb készítési körülményei nem vonnak le az értékéből. 

Gryllus Dorka és Simon Kornél pedig már többször bizonyították, hogy jó párost alkotnak a vásznon: a Víkend és az Ízig-vérig sorozat után is tudnak valami teljesen mást hozni. Azt viszont nagyon bírom, hogy Simon Kornél arcáról sosem lehet letörölni a jellegzetes kelet-európai elégedetlenséget és szenvedést. Kell egy ilyen színész, aki akkor is értelmet sugároz, amikor csak szerelmes, és nincs közege, mert nem látunk mögötte semmilyen országot, társadalmat. Gryllus Dorkának pedig még mindig van számomra egy megfejthetetlen nézése, ami ellenállhatatlanná teszi – amellett, hogy egy ideje az egyik legprofibb, leglazább, legmagabiztosabb filmszínészünk lett. 

Szóval a Zuniverzum hiába tágul, mégis belefér egy kapszulába. A karantén pedig úgy szűkíti be az életünket, hogy az érzelmeinket felszakítja. Az meg, hogy mi lesz a szeretőkkel közben, igenis nem mindegy. 

Gyárfás Dorka

Képek: HBO