„Amíg volt testvérem, sosem éreztem magányosnak magam!” – Elvesztett fivérek, gyászoló nővérek

–

Mielőtt átadnám a szót beszélgetőtársaimnak, szeretném elmondani, miért foglalkoztat annyira a gyász, ezen belül is a testvérek elvesztése.

Én vagyok a nagyobbik gyerek a családban, de nem az első, mert az a bátyám volt, akinek ugyanaz a monogramja, mint nekem.

Nem ismertem őt. Igazából senki sem ismerte jól, mert egy orvosi műhiba miatt kisbaba korában meghalt.

Mire én megszülettem, a család úgy-ahogy feldolgozta a traumát, amit igazából, tudjuk, feldolgozni nem lehet, legfeljebb együtt élni vele. De biztosan tudom, hogy a sorsom, a személyiségem, sőt a körülményeim alakulását, a választásaimat millió módon befolyásolta a fivérem léte, vagyis hűlt helye.

Ötvenéves lenne jövőre, sokat gondolok rá, vagyis inkább gondolkodom róla mostanában.

Meg arról, vajon mi mindent adnak lányoknak a fiútestvérek.

És mit vesz el tőlük a sors a halálukkal?

Három barát-, közeli ismerős nőt kértem meg, hogy osszák meg velem, velünk életük egyik legfontosabb kapcsolatának történetét.

Bölcsőtől a koporsóig.

Megtiszteltek a bizalmukkal.

„Számomra ő volt az igazodási pont” – Marossy Kriszta és Tomi

„Mindössze tizennyolc hónap volt közöttünk a bátyámmal. És össze voltunk nőve. Az emlékeimben mindig és mindenhol együtt voltunk, még az iskolában is minden szünetben jött hozzám, vagy találkoztunk egy megszokott helyen. Ugyanakkor rengeteget harcoltunk is, de soha nem volt megkérdőjelezhető köztünk a szövetség, a sorsközösség, a bajtársiasság.

A húgunk (nálam) hét évvel később született egy másik házasságból, de nagyon sokat foglalkoztunk vele, szerettük, ám valószínűleg a korkülönbség miatt közel sem lett olyan szimbiotikus a kapcsolatunk, mint nekünk kettőnknek a fivéremmel.

Számomra Tomi az édesapa-nélküliségben mérce volt, az igazodási pont, a »férfi agy«, a másik nézőpont és a dolgok legmélyén a feltétlen szeretet egy ellenkező nemű embertől. Védett, szeretett, és bántott is, mert elmondta őszintén a véleményét, néha kegyetlenül őszintén, minden hazugság és szépítés nélkül.

A legszebb közös emlékem vele?

A mátrai »síelés«, a téli esték, amikor a nagy paplan alatt összebújva egy cserépkályha melegénél hallgattuk anyukám meséit, és hárman veszekedtünk egy Barbie babán modellezve, hogy merre hajlítja a lábát a gólya. Azóta legalább erre van jó válaszom…

Tomit tizenkilenc évesen vesztettem el, öngyilkos lett.

Nem először próbálta, de akkor biztosra ment, nem adott jelzéseket igazából. Sőt, azt mutatta nagyon profin, hogy jól van. Felkészült alaposan, sajnos.... Elvileg mondhatnám, hogy volt időm a kezelése, a korábbi próbálkozások miatt felkészülni az elvesztésére, de hazudnék. Azt hittem, hogy minden rendbe jön, jó úton haladunk.

Azon az éjszakán, amikor meghalt, hirtelen felnőtt lettem, és közben pedig örökké az a 19 éves lány maradok, aki akkor voltam. Egy kicsi felnőtt, aki sokszor eltéved még mindig.

Már rég túl vagyok az »ez olyan igazságtalan« vagy az »én vagyok az élet nagy vesztese« fázison, de igen, ilyen is volt. Elsősorban arra tanított meg a gyász, hogy mondd ki, ha szeretsz valakit, akkor és abban a pillanatban, amikor ezt érzed, mert utólag már hiába nyöszörgöd saját magadnak.”

„A halála más emberré változtatott” – Szigeti Csilla és Gyuri

„1970-ben a családunkat édesapám munkája miatt kihelyezték Madridba, az ottani magyar konzulátusra. Én akkor ötéves voltam. Rettenetesen szerettem volna egy testvért. Addig könyörögtem a szüleimnek, amíg beleegyeztek. Anyukám mindig azt mondta, hogy testvérekre szükség van, amikor már nincsenek a szülők, ők lesznek majd ott egymásnak.

1971 márciusában nem is egy testvért kaptam végül, hanem rögtön kettőt! Kétpetéjű ikreket: egy kreol bőrű, barna hajú, mélykék szemű húgot, és egy hófehér bőrű, szőke, világoskék szemű öcsöt.

Egyértelmű volt, hogy anyukámnak szüksége van segítségre, és ez a segítség én lettem. Amikor 1974-ben hazajöttünk, és anyu is visszament dolgozni, én a magam kilenc évével sokszor vigyáztam a testvéreimre. Nagyon szerettem őket.

Az ikerterhesség miatt a húgomnak a szemével voltak gondok, az öcsémnek pedig csak kamaszkorára derült ki, hogy nem ép a hallása. Mi akkoriban csak annyit tapasztaltunk ebből, hogy szeret otthon lenni, és komputeren játszani. Tizenhat éves korában megműtötték a fülét. Új világ nyílt meg számára. Megtanult gitározni, angolul, spanyolul. Bár soha nem beszélte jól ezeket a nyelveket, remekül fordított belőlük. Emellett buddhista tanító lett. Erről nekünk nem nagyon beszélt, nem tukmált ránk semmit, egyszerűen tette a dolgát, aszerint élt, amiben hitt. Otthon sok kritika érte a választott életmódja miatt. Én mindig mellé álltam, támogattam mindenben. Egy idő után hátat fordított a hivatalos egyháznak, azt mondta, ott is ugyanaz az álszent harc zajlik, mint máshol. Ő tiszta lelkű ember volt. Bezárkózott a 33 négyzetméteres garzonjába, koreai és angol nyelvről fordított zen könyveket, majd ő maga is írni kezdett. Ebből természetesen nem nagyon lehetett megélni. De elvolt abból a kis segítségből, amit a családtól kapott. Anyu főztje kitartott neki egy hétig, nem fűtött, mert a szomszédok fala melegítette a kis lakását. Én néha bevásároltam neki, turkáltam neki ruhákat, és ami nagy örömforrása volt, az a szivar, mindig hoztam neki, hol Kubából, hol Madridból. Ő is segített, vigyázott a két gyerekemre, rendbe tette a számítógépemet.

Minden vasárnap a szüleimnél ebédeltünk egy órakor.

Én mentem az öcsémért kocsival, együtt mentünk ki hozzájuk. Ha kérdeztem, hogy telt a hete, csak annyit mondott »űrhajóztam«, ami azt jelentette, hogy meditált. Néha napokig. A halála után elképesztő írásokat találtam a látomásairól, a meditációja alatti vízióiról. Kiadtam egy könyvben ezeket, Felébredés az örökkévalóságba címmel. Foglalkozott horoszkópkészítéssel is, de csak nekünk mesélt erről. Utolsó éveiben festett, farmernadrágokból letépett darabokkal készített festményeket. Mintha valaki vezette volna a kezét. Gyönyörűek.

Csendes, halk szavú, derűs ember volt.

Negyvenéves volt, amikor azt mondta, hogy azt látja a »képletében«, hogy nagy betegség jön. Nem vettem komolyan. Fél év múlva anyuéknál egy ebéd közben kérte, hogy adjam már meg a bőrgyógyászom számát, mert a hátán egy anyajegye fáj fürdéskor. A doktornő azonnal a Kék Golyó utcába küldte. Melanóma volt. Levették. Én mentem érte, mert megkért rá. Amikor kijött onnan, soha nem látott feldúltságot láttam rajta. Azt mondta: nem tudod elképzelni, mi van ott bent.

Életem végéig bántani fog, hogy nem vettem komolyan a betegségét.

Nem panaszkodott, bár kellett terápiára járnia, maga adta be az injekciókat…

December 1-jén, vasárnap meleg idő volt, előző nap mondta, hogy ő kibringázik anyuékhoz. Akkor láttam utoljára élő emberként. Sápadt volt, pedig bringa után mindig piros volt az arca… de nem figyeltem, mert épp nagy gondok voltak a forgatáson. Csütörtökön anyu hívott, hogy Gyuri nem ment ki hozzá segíteni a vásárlásban, pedig mindig segített neki, ezért bejött hozzá. Fel kellett törni az ajtót. Ájultan feküdt. Soha nem tudjuk meg, mióta. A melanóma agydaganatot okozott. Kioperálták, de kómában volt onnantól két hónapig.

Mindennap ott álltam mellette, többször is egy nap. Az első hónap a reményé volt. Mindenki várta a csodát. A második hónap már gyötrelmes volt, az orvosok közölték, hogy reménytelen a felépülése. Láttam a szüleimet tönkremenni. Az ikertestvére nem volt magánál. Azóta is felmerül benne olykor, ő miért él még… Elkezdtük olvasni az általa publikált könyveket. Mintha onnan, a lapok közül üzent volna nekünk. Ez sokat segített.

Gyuri átkerült egy hospice-osztályra, és apu kimondta a húgomnak, amit már csak ő nem tudott kimondani. Ha nem lesz már ember, akkor menjen… és aznap el is ment. A kínai újhold éjjelén. Én akkor már tudtam, jó helyre került, talán ezt akarta ő maga is. Az ágya mellett állva láttam, milyen angyali nyugodtságú az arca, sokszor mondtam is neki, basszus, mi itt szétaggódjuk magunkat, te pedig valami csodás meditációban vagy.

Hatalmas veszteségként éltem meg az elvesztését.

Soha nem merült fel bennem, hogy a nálam fiatalabb testvéreim közül bármelyikük előbb elmehet, mint én. A temetés másnapján elmentem egy bőrgyógyászhoz a tenyeremen lévő ekcéma miatt. Mondtam, nézze már át a testemet. A hátamon – ugyanott, ahol Gyurinak! – talált egy melanómagyanús anyajegyet. Majdnem elájultam. Azt mondta, ja, ez genetika… másnap levette. Három hétig nem jött meg a (szerencsére negatív) eredmény. Sem a szüleimnek, sem a gyerekeimnek nem szóltam.

A testvérem két hónap kómája és ez a három hét engem más emberré változtatott. Kirúgtam azt a pasit, akivel tíz évig csak szenvedtem. Elindultam Madridba – régi vágyamat beteljesíteni. A lakásomat elvette a bank. Vegye, gondoltam. Az csak egy lakás. Hol van az az élethez képest?

Megnyugodtam. A testvérem bölcsességéből, azt hiszem, átszállt belém is egy adag.

Most az ő kis garzonjában élek. A fotója a hűtőszekrényen (Madridban is), mindennap a szemébe nézek. Szeretek itt lakni. Nem fájdalmas, inkább boldogság az általa lakott falak között élni. A hálómban az ő festményei.

A madridi két rendező, akikkel együtt dolgozunk, sokszor megkérdezi: láttad a madaradat? Tudják, az egy jel. Több alkalommal, amikor szükségem volt valamiféle válaszra, megjelent egy barázdabillegető. Első alkalommal, amikor a teraszomon ülve kértem Gyurit, adjon jelet nekem.

Másnap reggel egy kismadár ült az erkélyajtómon, ami befelé nyílt. Többször körberepült a hálómban, nyugodtan. Semmi pánik. Majd kiszállt. Ez a madár többször felbukkant életem jelentős eseményeinél. A belső karomra tetováltattam, hogy mindig velem legyen. Az egyetlen tetoválásom, mert azt gondolom, hogy minden változik, biztos megunnám vagy megutálnám őket. Ezt nem fogom.

Hogy mi a legkedvesebb emlékem vele? Amikor Kubában ülünk a konyhában, Carmen egyéves, anyu lángost süt, Gyuri szivarozik, és én tudom, ez egy boldog pillanat.”

„Te most mit tennél, Sanyika?” – Judit és Sándor

„Két és fél évvel volt idősebb nálam a bátyám. Ő igazi szerelemgyerek volt, a nászúton fogant, én már viharosabb időszakban érkeztem, a nagyszülők szerint már akkoriban el kellett volna válniuk anyuéknak, de ez csak tizennyolc évvel később történt meg.

A bátyám csendes, megfontolt, nyugodt gyerek volt, hirtelen jövő nagy haraggal, ha igazságtalanság érte. Én nagydumás, aktív, fiús lány voltam, apu büszkesége: neki a bátyám túl lányos volt, anyunak meg én túl fiús. Jó kis helyzet, mi?

A szüleim házassága nagyon megromlott, mi, gyerekek tartottuk őket össze. És mi is összetartottunk. Jó tesók voltunk, bajban is, békében is. Persze sokat veszekedtünk, de jókat is játszottunk. Sokat segített nekem tanulásban, házimunkában. Igazi nagytesó volt. Tizennégy évesen lett kollégista, onnantól csak hétvégéken volt otthon, és a szünetek egy részében.

Nekem ő mindig támasz volt, és fordítva is igaz ez. Biztonságot adott, hogy bajban, örömben ott leszünk mindig egymásnak. Az esküvőinken nem barátokat kértünk fel, hanem egymás tanúi voltunk.

Amíg élt, sosem éreztem magányosnak magam, mert ő ott volt, mindig, bármikor, és én is neki.

A bátyám áldott jó ember volt. Okos, figyelmes, kedves, szorgalmas és alapos. Igazi csodabogár, hatalmas teherbírással. Fiatalon voltak balhéi, azért nem volt szent ember: bulik, csajok, pénzszórás… lázadt egy ideig, aztán visszatalált önmagához. Példa volt előttem. Kicsit »bezzeg« figura, jobban tanult, jobban sportolt. De felnőttként összeértünk, sokat dolgoztunk, hasonló értékrendünk volt. Így sokat tudtuk egymást támogatni, emberileg, szakmailag és ötletek terén is. Kritikát igazából csak tőle fogadtam el az életben, ha ő leszúrt, vagy rendre utasított, azt nagyon komolyan vettem kicsi koromtól.

Ő 43 múlt, én 41 voltam, amikor elment, három és fél éve. Tüdőmirigyrák. Nyolc hónap alatt elvitte. Azóta sem értem.

Egy éven belül két gyász. A férjem lecserélt egy tizenegy évvel fiatalabb nőre, abból alig másztam ki, kezdtem visszahízni épp, amit leadtam a bánat miatt, amikor jött a bátyám halála. Másféle gyász, de gyász mind a kettő. Az egyik maró fájdalom, heves érzelmekkel, amiket uralni kell a gyerek miatt, de a világ azért forgott velem, rosszul voltam, zúgott a fejem, kótyagos voltam. A másik egy mélyről jövő érzelem, nem is fájdalom, inkább egy tiszta, őszinte szeretet, ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor megszületik egy gyerek, csak más az előjel, de ugyanolyan nemes, tiszta érzés.

Családon belül mindenki máshogy vette az akadályokat. Sokat olvastam a gyászról, hogy tudjam érteni anyuék állapotát. Apu benne ragadt a tagadás fázisában. Félelmetes volt. A gyászév lejártakor még ugyanott tartottunk. Azóta hullámzóan tör ránk a fájdalom, mikor kire erősebben. Érdekes, hogy pont most kerestél meg, annyit sírtam mostanság, mint már régen…

Egyedül maradtam anyuéknak, mindennap hívom őket. Ha megbetegszem, sokkal több figyelmet, aggódást kapok a családtól. Ez egy pluszteher.

Sokszor hiányzik.

»Beszélgetek« vele: te most mit tennél, Sanyika?

Egyszer egy buliban beszélgettem egy gyászterapeutával, ő mondta, miután kiderült, hogy fogtam a bátyám kezét, amikor kilehelte a lelkét, hogy nincs annál szebb dolog, ha életet adsz egy gyermeknek vagy egy szerettedet a haláláig tudod kísérni.

Az élet itt nyer értelmet.

Van a kezdet és van a vég, ami közte van, az az élet, ami csak rajtam múlik. Azóta nem mondom semmire, lehetetlen.

A pszichológusom a »miért?« kérdésről leszoktatott, azt mondta, abba beleőrül az ember, nincs értelme válaszokat keresni, mert nem fogunk találni, és csak benne ragadunk a helyzetben.

A legszebb emlékünk?

Gyerekkorunkban mentünk a nagyiékhoz, ez körülbelül tizenöt percnyi sétát jelentett. Két helyen át kellett menni a kocsiúton, és anyu mindig ráparancsolt a bátyámra, hogy: »Fogd a kicsi kezét!«

Hát már nem fogja.

Na tessék, ettől még mindig sírok, most is.”

Kurucz Adrienn

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images