–

Látványos jele is van annak, hogy ez a tanév valahogy más

Szépen lassan tűnnek a gyerekek az iskolából, sőt, most már a kollégák is. Van, aki Covid-tünetekkel, van, aki egyéb, arra utaló panaszok miatt nem jöhet be az iskolába. Zajlik a „telemedicina”, az orvosok serényen gyártják az igazolásokat, gépelik a „szülő elmondása alapján 72 órája tünetmentes” sablonszöveget. Mert enélkül a gyerek be sem léphet a suliba. Ők pedig a legkisebb tünet miatt is tíz napnyi otthonlétre ítéltetnek, természetesen teszt nélkül.

Hisz ha lenne tesztelés, akkor elkerülhető volna ez a sok hiányzás. De nincs – vagy csak valóban súlyos esetekben. Pedig ezzel tényleg szűrhető lenne a koronavírus, mondjuk, az is igaz, hogy ezzel a statisztika is egészen más képet mutatna.

És hogy mi a helyzet velünk, tanárokkal?

Tesszük a dolgunkat, küzdünk az elemekkel, és hallgatjuk a híreket, hogy „minden mehet úgy, ahogy van”. Hát, azért ez nem teljesen igaz. Egy ideje cseng a fülemben a szóösszetétel: „alacsony kockázatú személy vagyok”. Igen, ezt több hivatalos helyről is megkaptam.

Egy kicsit azért feláldozhatónak érzem magam, amikor azon gondolkodom, hogy ez mit is jelent valójában.

Tudom, a gazdaság nem állhat le, ezért az iskolákat elég nagy áron is nyitva kell tartani. Hogy a benne lévőkkel mi fog történni, azért meg csak imádkozni lehet, vagy bízni a jószerencsében. Néha azt érzem, hogy minden egyes nap valami furcsa orosz rulett, aminél a tárba vírusok vannak töltve. Aztán… aki rosszat húz, az így járt.

Egészen addig próbáltam optimista lenni, amíg nem kezdtem érezni, hogy valami nem stimmel

Kicsit fájt a torkom, de ez lehetett attól is, hogy kiszáradt, mert reggelre el is múlt. Egész nap furcsán éreztem magam: megmagyarázhatatlan gyengeség tört rám, erőtlen voltam. Jó hipochonder módjára tudtam, hogy baj van. Estére már rázott a hideg, ment fel a testhőmérsékletem, nagyon gyenge voltam. Éjszaka és reggelre még rosszabb lett a helyzet, így nem mentem be dolgozni.

Aztán azonnal beindult az agyam: biztos Covid

Jöttek a vádló gondolatok, az önmarcangolás: vajon kitől kaphattam el, de ami még rosszabb, kinek adhattam át?

Aztán azonnal belém hasított, hogy két nappal azelőtt megölelt egy diák, mert arra volt szüksége, én pedig nem zavartam el, hanem engedtem neki. Mi van, ha megfertőztem?

Ettem közösen a kollégáimmal, játszottunk az osztályommal, körben ülve beszélgettünk gyerekekkel. Mi van, ha én mindnek átadtam a vírust? Vádoltam magam.

Az állami rendszerre hiába is várnék, magamnak nem kérhetek tesztet, az orvos meg úgysem tesztel, mert nem annyira durvák a tüneteim.

Közben pedig egyre jobban pánikoltam: szagolgattam erős szagú dolgokat, nyalogattam, amit tudtam, hogy meggyőzzem magam, érzek illatokat és ízeket. Minimálisan éreztem is. Vagy csak elhitettem magammal.

A feleségem felhívott egy magánkórházat, van-e lehetőség tesztre menni?

Volt. Úgy gondoltam, inkább fizetek, csak ne kelljen még napokig azon kattognom, kinek adtam át, és mikor halok bele. Onnantól kezdve már nem is annyira a Covidtól paráztam, hanem inkább a mintavétel miatt. Hisz egy újfajta antigén tesztet kértem, ahhoz mindenképpen orrból kell venni mintát. Annyi rémtörténetet olvastam a borzasztó fájdalomról, hogy onnantól tényleg csak ezen pörögtem: mennyire fog fájni. A feleségem szerint hisztiztem, de azért egyetért velem abban, hogy hősként – falfehéren, remegve – egyedül mentem be a mintavételre.

Szerencsére nagyon jófej, hozzáértő szakápolóhoz kerültem, aki poénokkal próbálta oldani a hangulatot. Sikerült is neki. De ennél sokkal nagyobb érdem, hogy egy furcsa, csikiző érzésen kívül nem éreztem semmit, fájdalmat meg végképp nem. Az utána lévő tíz perc óráknak tűnt, mígnem meglett a negatív eredmény.

Valóságos lavina omlott le a szívemről, és felszabadultam. Csak a szokásos őszi megfázás.

Egy hétig voltam még utána otthon, mert amíg megmaradtak a tünetek, nem mentem dolgozni, a magam és mások védelme érdekében. Életemben nem voltam ennyit táppénzen, és nem feküdtem ki még felnőttként ennyire egy betegséget. Tudom, eddig is így kellett volna. Csak hát… a kötelességtudat mindig erősebb volt, mint a betegségtudat, de ez most egész más helyzet.

Sajnos egyre több tanár kerül táppénzre

Eddig bizony azt a tapasztaltam, hogy hiába az ígért százszázalékos táppénz, annak csak híre van, nyoma nincs.

Covid-fertőzéssel többen vannak kórházban, sőt, néhány tanárkolléga bele is halt a vírus okozta szövődményekbe. Borzasztó helyzet ez, és óriási a para mindenkiben. Én szerencsére egyelőre úgy tűnik, megúsztam. Ahogy azt is, hogy „alacsony kockázatú személyként” annak a közel 200 embernek átadjam, akinek tanárként potenciálisan átadhattam volna…

Mindenki vigyázzon magára, figyeljünk oda a szabályokra, egymásra!

Most sokkal fontosabb ez, mint tavasszal, hisz akkor mindenki otthon volt. Most viszont sokan a frontvonalban vagyunk, méghozzá erős sortűz közepette. Csak abban bízhatunk, hogy nem lesz hatalmas katasztrófa ebből…

Balatoni József

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images