–

Szabó Anna Eszter/WMN: Hogyan fogalmaznád meg, mi is az a pozitív fegyelmezés?

Kepes-Végh Júlia: A pozitív fegyelmezésnek az a célja hogy, hogy megtanítsuk a gyerekeinknek azokat a szociális készségeket, képességeket, amiktől ők felnőttként szerető, szerethető, felelősségteljes, hasznos tagjai lehetnek a társadalomnak. A pozitív fegyelmezés fontos pontja, hogy a hibák nem elvesznek az értékünkből, sőt, a legjobb alkalmak a tanulásra. A mi kultúránkban a hibáid számával fordítottan arányos az értéked. Sajnos jellemzően otthonról is ezt kaptuk, ahogyan a szüleink és az ő szüleik is. Ezért sokaknak megmászhatatlan hegynek tűnik beépíteni a hétköznapokba ezt a fajta kommunikációt. Viszont a változás tőlünk indul, és ha számunkra küzdelmes is adaptálódni, a gyerekeinknek már sokkal könnyebb lesz. Nem szabad elmerülni az önvádban, ha nem megy könnyen, mert erős hátrányból indulunk.

SZ. A. E./WMN: Amikor inspiráltan kelek fel, jó a csillagállás, akkor a módszer csont nélkül megy. De azért ez elég ritkán van így. Ha te is rossz passzban vagy, sőt, még a gyerek is, akkor hogy a nyavalyába tudod alkalmazni ezt a módszert?

K. V. J.: Segít, ha letisztázzuk, hogy ez nehéz helyzet mindenkinek, amiben mindannyian benne vagyunk.

Ne vegyen az anya minden terhet a saját vállára, nem az ő felelőssége mindenki jólléte.

El kell hinni és fogadni, hogy a hullámzás teljesen normális, és a gyerekkel is kommunikálni kell erről, hogy segíthessük egymást. Senkinek nem kötelessége extrém helyzetben mindig flottul reagálni.

SZ. A. E./WMN: A korábbi cikkemben nem kampányoltam a módszer mellett, pusztán megírtam a tapasztalataimat, de rögtön jöttek a kommentek, hogy „hát ez liberális nevelés”, meg hogy ”így kell szörnyetegeket nevelni”.

K. V. J.: Igen, ez általános félreértés, hiszen olyan módszer, hogy liberális nevelés, nem létezik. Egyszerűen nincs olyan gyereknevelési szemlélet, szakember, de még szülő sem, aki szándékosan és tartósan azt mondja, hogy az a jó, ha a gyereknek mindent szabad és mindenről ő dönt. A pozitív fegyelmezés arról szól, hogy a korlátok, határok hogyan legyenek lefektetve, kommunikálva. Lehet nagyon szigorúan pozitív fegyelmezni, ha a gyerek mozgásterét nézzük, és lehet elég liberálisan is – de soha nem arról szól, hogy a gyerek bármit megtehet. Hogy mi számít megfelelő viselkedésnek, hogy mik a keretek, ezekre más a válaszod neked és nekem is, ez teljesen rendben is van így. De a kereteket kedvesen, gyengéden, ugyanakkor határozottan jelöljük ki.

SZ. A. E./WMN: Mi van akkor, ha egy adott helyzetben elfog a tehetetlenség? Ha nem sikerül észnél lenni, és már nyúlnánk is a reflexekhez? A karantén, a bezártság, a digitális oktatás, a speciális nevelési igényű gyerekek, az egymást gyilkoló tesók azért kemény próbára teszik a pozitív módszereket…

K. V. J.: Sok helyzetre, ha most alaposan kibeszélnénk, biztos találnánk megoldást. De ott, helyben nem elvárható senkitől, hogy mindig jól oldjon meg mindent. Nekünk is jogunk van az aktuális érzéseinkhez. Két dolog segít: egyrészt a visszatérő, ismétlődő helyzetek a fontosak, azokkal kell megtanulni kezdeni valamit. Másrészt ezeket is érdemes nem az adott pillanatban megoldani. Persze van, hogy fontos rögtön reagálni valamit, és olyankor is jó, ha igyekszünk minél jobban, de a konfliktusmegoldásnak a fő terepe nem a konfliktus, hanem a megelőzés. Amikor nem sikerült megelőzni, akkor valahogy reagálok, de főleg utólag kezelem, viszont az utólagos kezelésnek is valójában már a megelőzés lesz a célja. El kell fogadni, hogy lesznek olyan helyzetek, amiket nem tudunk megfelelően megoldani.

SZ. A. E./WMN: Mindez itthon kakukktojásnak számít. Ezzel az ellenszéllel hogy lehet megbirkózni?

K. V. J.: A kutatások azt mutatják, hogy amíg nem bántalmazó vagy mérgező a többi „input”, addig kifejezetten hasznos lehet a gyerek számára, hogy többféle impulzus éri, és megtanulja, hogy bizony megférnek egymás mellett különböző álláspontok, módszerek is. Attól még az ő hátországa stabil, biztonságos marad, sőt. Valójában a születéstől egész életünkben csak hasonló kommunikációs eszközökkel tudunk igazán hatékonyak lenni. Amerikában a pozitív fegyelmezésnek már vannak párkapcsolati és céges kommunikációs tréningjei is, mert az egész abból indul ki, hogy az emberek alapvetően szociális lények, akiket a megfelelési vágy hajt és az, hogy szeretnék tudni, hogy fontosak, szeretve vannak, hogy elég jók, hogy összetartoznak a körülöttük lévővel.

SZ. A. E./WMN: Tehát ha az ember úgy érzi, megértik, nem ítélik el, szeretik, akkor biztonságban érzi magát és máris nyitottabb a kommunikációra…

K. V. J.: A pozitív fegyelmezés ezt az eszközt úgy hívja, hogy „először kapcsolódj”. Az elkövető, legyen a bűne bármilyen kicsi vagy nagy, sokkal nagyobb eséllyel fogja meghallani, amit mondunk, és vállalja a felelősséget. Minél inkább támadva érzi magát az ember, annál jobban hárít, menekül. 

SZ. A. E./WMN: Nincs szerinted néha „túldumálva” a gyereknevelés?

K. V. J.: Dehogyem. Nagyon gyakran, nevelési elvtől függetlenül, túl sok mindent terhelünk a gyerekekre, a lényeg meg, amire szüksége lenne, elvész. Az viszont félreértés, hogy a pozitív fegyelmezés sokkal több dumával jár. Inkább a beszédmódja különbözik. A gyerek úgy van vele, hogy amíg anya dumál, addig ráérünk. Akkor kell figyelni, amikor anya csinál valamit.

Nem kell minden alkalommal elmondani, hogy miért nem ütjük meg a tesóját. Tudja. Más oka van annak, hogy mégis csinálja. Ötször rákiabálni a kanapén ugráló gyerekre sokkal tovább tart, és több feszültséggel jár, mint odamenni és levenni a kanapéról. Nem kell szónokolni, elég egyszer alaposan átbeszélni a megfelelő helyzetben a dolgot, aztán legközelebb cselekedni, megelőzni. Vagy lehet kérdezni! Például, hogy hol szabad ugrálni, vagy mi történhet, ha a kanapén ugrálsz. És a pozitív fegyelmezésben is vannak következmények.

SZ. A. E./WMN: Például?

K. V. J.: 

Például nem mindig mentjük meg a gyereket. Hogy saját maga tapasztalhassa meg, mivel járnak a döntései. Érdemes előre szólni, hogy ha egy liter narancslére megiszol egy liter tejet, annak hasfájás lehet a vége. De nem biztos, hogy ettől meg kell menteni, mert a hasfájás olyasmi, amit ki lehet bírni. Nagyon lehet sajnálni utána, de „én megmondtam” nélkül.

És vannak logikus következmények is, például ha a játszótéren tobozzal dobálod a gyerekeket, akkor haza fogunk menni. Ha csupán kiabálok, amikor dobálózik, akkor azt tanulja meg, hogy lehet tobozt dobálni másokra, de akkor anya kiabál. Tanulni abból fog, hogy kimozdítom a helyzetből.

SZ. A. E./WMN: Ez lassú, kitartó munkát igényel, sokaknak megmászhatatlan hegynek tűnhet…

K. V. J.: Hát hogyne! De nem az a feladatunk, hogy tökéletes szülők legyünk és tökéletes gyerekeket neveljünk, ráadásul most azonnal. Minden pici lépés, minden, amivel mi megküzdöttünk, azzal a gyerekeink már automatikusan és könnyebben küzdenek meg. Minden bennünk történő belső változással és belső munkával többet tudunk adni a gyereknek, ő is több lesz általuk. Nem könnyű út, persze, de melyik az?

SZ. A. E./WMN: Mi a helyzet a következeteséggel?

K. V. J.: Már maga a szó is picit nehezen meghatározható: leegyszerűsítve a következetesség az, ha például valamit nem szabad, akkor azt sosem szabad. De hát a világ nem ilyen! A különböző helyzetek különböző válaszokat igényelnek. Nyilván vannak tabuk. De azokon túl nehéz mindig ugyanazt képviselni.

A kemény vonalakat – amik remélhetőleg mindenkinek vannak – azzal tudom betartatni, hogy ezekre mindig időt szánok. És persze beszélgetni is érdemes róla, lehet, hogy akkor nem beszéltünk még róla eleget. De a beszélgetés nem „ejnye-bejnye” és nem „hegyibeszéd”, hanem valóban érdemes odafigyelve meghallgatni a gyereket is.

A gyerekek akkor hallgatnak ránk, ha mi is meghallgatjuk őket. Hozzuk helyre! Azzal például felelősségvállalást tanítok. Ha eldobtál valamit, akkor menjünk vissza, és szedjük össze. Nyilván frusztráló, ha nem tudjuk helyrehozni. Az egyik, amit ilyenkor be lehet vetni, hogy ez most nem sikerült, csináljuk meg újra. Például, ha a gyerek leszalad az úttestre, akkor visszamegyünk, és megcsináljuk még egyszer, jól. Körülnézünk, nem rohanunk.

De akár tőlük is meg lehet kérdezni, hogy szerintük hogyan lehetne helyrehozni, amit csináltak és sokszor tök jó ötleteik vannak. Szóval vagy az újrajátszás, vagy a helyrehozás a két irány, ha valami nem jól sült el akármelyik oldalról. A bocsánatkérés is helyrehozási lehetőség, de nem az egyetlen, nem muszáj ehhez ragaszkodni.

Gyakran mondják, hogy simogassa meg a bántott felet, bár ez szerintem nem olyan jó irány. Az áldozat szempontja fontosabb kell, hogy legyen, mint az elkövetőé, és egyáltalán nem biztos, hogy akit megütnek, fellöknek, az a támadójától simit szeretne kapni. Az a cél, hogy ne a bűnhődésen legyen a hangsúly, hanem a felelősségvállaláson.

A kevésbé fajsúlyos kérdésekben a következetesség inkább arról szól, hogy tartom-e magam a szavamhoz, hogy hiteles vagyok-e, hogy ha valamit mondok, akkor ahhoz a gyerek tarthassa magát. Például ha azt mondom, két perc múlva hazamegyünk, akkor vagy menjünk haza két perc múlva, vagy beszéljünk arról, mi változott. 

SZ. A. E./WMN: És ha beindul a balhé, amiért nem érvényesül az akarata?

K. V. J.: Nagyon együttérzek a fájdalmával, a csalódottságával, mert joga van az érzéseihez. Nem dolga nem hisztizni. Szabad pocsékul éreznie magát, együttérzek vele, de a döntést fenntartom. Ha nagyon kivan, akkor igyekszem támogatni, ott vagyok mellette. Vagy ha egyedül szeretne lenni, akkor biztosítom róla, hogy amikor megnyugodott, várom kint egy öleléssel, limonádéval. De van, hogy nem lehet mondani neki semmit, mert úgysem hallja meg, vagy én vagyok olyan ideges, hogy nem tudok jót és jól reagálni. Meg lehet beszélni valami jelet, kézjelzést, akármit, ami azt jelenti, hogy szeretlek, és kint várlak, ha megnyugodtál. Ez nagyon jól tud esni a gyereknek, mert megerősítést kap, hogy még mindig egy csapat vagyunk, csak most van egy kis döccenőnk.

SZ. A. E./WMN: Tehát nem igaz, hogy a pozitív fegyelmezés egyet jelent a non-stop rendelkezésre állással.

K. V. J.: Ez is teljes félreértés. Simán lehet, hogy anya kimegy a szobából, mert neki épp sok az adott helyzet, és kell egy kis idő, tér, hogy újra összeszedje magát.

Egy konfliktusban is nyugodtan mondhatjuk, hogy „én nagyon szeretlek, de nem tudok kedves lenni veled, ha úgy ordítasz velem, mint a sakál. Utána találkozunk”.

Ez már a kötődő nevelésnek is óriási félreértése, és ez átöröklődött a pozitív fegyelmezésbe. Pedig ott is, ha az igény szerinti szoptatást nézzük, az elv valójában az, hogy a baba és a mama igényei is egyformán fontosak. Nem kell alárendelődni semmiképp, pláne nem mindenáron.

SZ. A. E./ WMN: Nem sokkolja a gyereket, amikor kikerül ebből a pozitív burokból, és szembesül azzal, hogy a világ sajnos nem mindig ilyen empatikus, meleg és elfogadó?

K. V. J.: Ez gyakori ellenérv szokott lenni. Egyrészt nem létezik olyan család, ahol sosincs hangos szó, és mindig minden nyugodt és pozitív. Ha egy gyerek úgy nőne föl, hogy tökéletes szülei vannak, az óriási teher lenne neki. Ha úgy nőne fel, hogy rá soha nem haragudnak a szülei, akkor azt gondolhatná, hogy haragudni „a világ vége”. Ha velem otthon anyám mindennap kiabál, akkor a tanár ordibálása kevésbé fog sokkolni, hiszen számítok rá. De az nem valós védelem, hogy megszoktam. Ez olyan, mintha síelés előtt eltörném a gyerek kezét, hogy nehogy eltörjön, amikor síel. Valójában ezek a burkok nem sérülékenyebbé tesznek, hanem megvédenek. A stabil háttér felvértezhet olyan magabiztossággal, ami véd a negatív ingerekkel szemben, tudom, hogy lesz, aki segít majd feldolgozni. Ha a gyerek nehezen viselte, hogy a tanár kiabált, akkor meg lehet bele beszélni, hogy talán azért kiabált, mert ideges volt, vagy lehet, hogy fájt a feje, nem jó módszert használt, nem jó kiabálni, de veled is, velem is előfordul, hogy nem jól döntünk, nem jól reagálunk. Jó lenne, ha az intézmények, és mi, a szülők együtt építhetnénk a gyerek biztonságos kis világát.

SZ. A. E./WMN: Mi a helyzet a kis- és nagykamaszokkal?

K. V. J.: Más helyzetek adódnak, több a felelősség, súlyosabb döntéseket kell adott esetben szülőként meghozni. Alapvetően egyre inkább kísérőként veszünk részt az életében, támogató bázisként.

Egy kamasznál a tiltás már más hatást ér el, mint egy ovisnál, már-már nyílt provokáció. Épp ezért tud a pozitív kommunikáció sokkal hatékonyabb lenni. A kulcs, hogy egy kamasz mindig meghallgatva és megértve érezze magát.

Mert ellenkező esetben nem fordul hozzánk, aminek már súlyos következményei lehetnek. Kérdezni hatékonyabb, mint beszélni, ha pedig elmesél valamit, ne ítélkezzünk túl könnyen. Iszonyú fontos, hogy azt érezze, bármit elmondhat, nem ítélik el, nem nézik hülyének, nem kicsinylik le a problémáját, nem cseszik le rögtön.

SZ. A. E./WMN: A korábbi generációk által megszokottakhoz képest ez a módszer nemhogy nem ad pontról pontra konkrét szabályrendszert, hanem egyenesen azt mondja, hogy minden gyerek, minden szülő, minden család más és tessék, itt vannak az alapelvek, de innentől magadra vagy utalva.

K. V. J.: Igen, mi arra vagyunk kondicionálva, hogy valaki megmondja, mit csináljak – legyek szülő, vagy gyerek – és én vagy szót fogadok, vagy ellenállok, ennyi. Nehéz ezt a felelősséget megtanulni kezelni, igen. De azért nem vagy magadra utalva, hiszen az elven kívül van egy hatalmas eszköztár, ami rendelkezésedre áll. És egyre inkább így vannak ezzel a nevelőközösségek is. Nehéz azt is hallgatni, hogy „én anno ezért akkora pofont kaptam, hogy nem is dumáltam vissza!”, mert ha a szívére teszi mindenki a kezét, pofon ide, pofon oda, kizárt, hogy semmilyen hülyeséget nem csinált. A mi gyerekeink is ugyanúgy csinálnak hülyeségeket, csak mi nagyobb eséllyel fogunk tudni ezekről, és lesz sanszunk beszélni velük, vagy segíteni nekik.

Ráadásul most már nem is kell elhagyniuk a házat ahhoz, hogy bajba keveredhessenek. A bizalom, az egészséges önismeret fontosabb, mint valaha, így az egészséges, bizalmi viszony, szülő és gyerek között sokkal hangsúlyosabb.

Érdekes, hogy mindig úgy teszünk, mintha egy kilengés, egy hiba maga a probléma lenne, pedig – legyen szó drogról, a közösségi médiáról, vagy a feleselésről – ezek nem kiváltó okok, hanem mindig tünetek. Akkor lesz belőlük nagyobb probléma, ha nincs védőhálójuk, háttérországuk. Még ez sem jelenti azt, hogy ha van védőháló, akkor nem indulnak el egy ingoványos, neccesebb úton. De ha tud hozzám fordulni, ha tudja, hogy meghallom, akkor jóval nagyobb eséllyel tudok neki segíteni.

SZ. A. E./WMN: A honlapodon ott a szlogen: „Legyél olyan szülő, amilyen lenni szeretnél”. Te olyan szülő vagy?

K. V. J.: Sokszor igen, sokszor nem. De mindennap igyekszem. 

Szabó Anna Eszter 

Képek: Chripkó Lili/WMN