–

Mi a legátlagosabb módon kezdtünk bele ebbe az egészbe

Nem voltak spéci elveink, szót fogadtunk a védőnőnek, a gyerekorvosnak, a szomszédnak, a rokonságnak, mindenkinek, aki elvileg „jobban tudja”.

Kellett hozzá néhány hónapnyi kínszenvedés és egy szülés utáni depresszió, hogy rájöjjek: igenis szélesebb a paletta, a mi gyerekünk egy és megismételhetetlen, így nem csoda, hogy nem feltétlenül működhet nála az, ami más gyereknél igen.

A beérkező tanácsok és infók ráadásul mind nagyon beváltak valakinek és mind merőben ellentmondott más „tuti befutó” tippjének.

A kiságyas, babakocsis, cumisüveges, tápszeres, napirendhez ragaszkodó, „jó babát” nevelni akaró kínlódásunkból három hónap után jött a hordozás, együtt alvás, igény szerint szoptatás, válaszkészség. 

Olyan nagyon megörültem, hogy rátaláltunk egy útra, ami nekünk jó, hogy én is beleestem a hibába, hogy elhittem: ez az irány a követendő, a világ összes gondja megoldódna, ha mindenki így csinálná.

A gyerek cuki volt, boldog és mindenki elolvadt tőle, a két lábon járó, „kötődő nevelés”-reklámarctól. Aztán kinyílt a csipája, jöttek a hisztik. Üljünk mellette és hagyjuk, hogy kiadja magából? Tereljük el a figyelmét? Az biztos, hogy nem adhatjuk meg magunkat, bármi is a hiszti tárgya.

Mennyi játéka legyen?

Milyen játéka legyen? Képernyőt mennyit nézhet? Mit nézhet? Egyáltalán, szabad-e képernyőznie? És az édességgel ugyanez… Volt, hogy minden rezdülésre reagáltam, a türelmem végtelennek tűnt.

És volt, hogy elszakadt a cérna és ordibáltam, ajtófélfába rúgtam, majdnem lábam törtem. Esküdöztem, hogy én ugyan soha de soha nem bántom egy ujjal sem a gyereket, és csattant el pofon úgy, hogy utána napokig gyomorgörcsöm volt a bűntudattól.
Na, és mi van akkor, ha a gyerek speciális nevelési igényű?



Szóval kérdés jön kérdés után, dilemma dilemma után

Arra jutottam, hogy egy baba esetében tényleg semmi más nem kell, csak a közelség, a szeretet, az ösztönök, az összekapcsolódás.

Egy kisbaba nem tud manipulálni, hisztizni, a baba sírásának mindig oka van. (Könnyű lett volna hisztinek hívni, amit a lányom csinált pár hetesen, aztán rájöttem, hogy nem szeret pelusba kakilni, és onnantól kezdve a sírást mintha elvágták volna.)

A babákkal könnyen van sikerélményem, valahogy jobban értem őket. Na de a nagyobbak… velük már igenis taktikázni kell.

Mint egy aknamezőn, úgy kell szarrá stratégiázni magunkat, ha az a cél, hogy szeretni képes, szerethető és boldog felnőtt váljon a gyerekből. Legalábbis ezt érzem. Ami egyik nap beválik, másnap ellenünk fordul. Hát hogy a viharba legyen így következetes az ember?!

Aztán egyszer csak szembejött velem a „pozitív fegyelmezés” fogalma  

Óriási irodalma van, de a lényege az, hogy büntetés, fenyegetés, meg úgy egyáltalán, balhézás helyett a megértés és az empátia legyen a fegyelmezés kiindulópontja. Alapvetően ezt nem is tartom hülyeségnek, hiszen mindig, amikor megpróbáltam beleképzelni magam a gyerek helyébe, és az ő fejével szemlélni egy adott helyzetet, azonnal sikerült olyan megoldást találnom, ami békés volt, mégis hatékony.

Eleinte nem éreztem valódi hívást a módszer felé. Néha láttam róla pár cikket, említést, de mindig igyekeztem a „megmondó” könyveket kerülni, pont azért, mert lehet egy elv bármilyen csodás, senki sem ismeri a családunkat, a gyerekeinket úgy, mint mi.

Egyedül dr. Máté Gábor Szétszórt elmék című könyvénél éreztem azt, hogy elképzelhető, hogy túlságosan belátni az ablakunkon, és talán a falaink is túl vékonyak, mert a fickó tuti, hogy jól ismer minket. Ő nem kínált megoldást, csak mankókat, hogy jobban megértsük a nagyobbik gyerekünket.

Innentől megint ugyanoda jutottam, hogy a megoldás kulcsa a megértésben keresendő. Ha megértjük a gyereket, akkor megtaláljuk a hozzá vezető utat. Azt az utat, amelyiken eljut hozzá az üzenet.

Hiszen hiába volt már ordibálás, hiába került a kedvenc játék a szekrény tetejére, hiába volt szobába bezavarás, csattant el ezerszer is megbánt és értelmetlen pofon, valahogy semmi sem tűnt önazonosnak.

Egyik nap viszont egy titokzatos erő becsalogatott egy könyvesboltba

Hirtelen megérzéstől vezérelve levettem a polcról a Beszélj úgy, hogy érdekelje, hallgasd úgy, hogy elmesélje című könyvet, megvettem és beleástam magam. Ugyanezen a héten küldtek nekem ajándékba egy Pozitív fegyelmezés 5 percben nevű kártyacsomagot, és találtam meg a telefonomon a sok lementett e-book között a Pozitív fegyelmezés című könyv szövegét.

Na, én nem vagyok egy „ezospiri” alkat, de határozottan azt éreztem, hogy az univerzum valamit üzenni kíván, és érdemes lenne talán figyelmet szentelni a dolognak.

Amit eddig (pár hónap alatt) megtudtam és tapasztaltam:

  • A pozitív kommunikáció tanulást és gyakorlást igényel. Nem ebben nőttünk fel, a társadalmunk egyáltalán nem ilyen. Így azon túl, hogy számunkra is nehéz lehet a berögzült mintákat elengedni, úgy az is külön kihívás, hogy az otthonon túl a gyerek hogy boldogul a külvilággal. Nyilván erre is fel kell készíteni, erről is írnak sokat, de oda még nem jutottam el. Mindenesetre a jövő alapjait most fektetjük le. Megpróbálhatnánk ezúttal szeretetteljesebb alapokat lerakni, mondjuk, a hecc kedvéért, hátha.
  • Tévhit, hogy a pozitív kommunikáció azt jelenti, hogy mindent szabad. (Ahogy egyébként a liberális nevelés sem a laissez faire ((nem beavatkozás– a szerk.))-elvekről szól.) Szentül hiszek abban, hogy korlátokra szükség van, a gyerekek azokon belül érzik biztonságban magukat és azért feszegetik őket, hogy kiderüljön, vannak-e egyáltalán és azokon túl szeretve vannak-e még...
  • Szóval nem, nem szabad mindent, itt az a lényeg, hogy a mód, ahogyan a korlátokat felállítjuk, békés legyen. Mankókat ad, hogy úgy adjuk át az üzenetet, hogy közben nem olyanok vagyunk, mint egy hétfejű sárkány, és a rémálmaimban is visszatérő régi földrajztanárom.
  • A pozitív fegyelmezés csapatmunka. Nem azt jelenti, hogy a gyereket mindenki meg kell értse, minden körülöttük forogjon, hiszen akkor hogy tanul a gyerek empátiát? Nem, nem szabad állandóan a gyerek érzései körül pattogni, ugyanúgy meg kell mutatni nekik azt is, hogy rájuk ugyanúgy érvényes az, hogy tiszteletben és figyelemben kell tartsák a környezetük érzéseit, határait.
  • Példamutatás. Tulajdonképpen leegyszerűsítve annyiról van szó, hogy legyünk empatikusabbak. A tetteink kiindulópontja ne indulat legyen, hanem törekedjünk minden esetben a megoldásra. Ami nem feltétlenül azonnal születik meg. Mutassunk példát a saját viselkedésünkkel, azzal, ahogy mi intézünk el szituációkat. Nem várhatjuk el, hogy a gyerek ne hisztériázzon, ha mi is ugyanazt tesszük a magunk „felnőtt” eszközeivel.

Eddig itt tartok, vagyis tartunk…

Folyamatos a tanulás, és nem kizárt, hogy egy hét múlva az egészet sutba dobom. De az tény, hogy eddig akárhányszor kísérleteztem a könyvek vagy a kártyapakli által kínált megoldási javaslatokkal, mind bevált. Így, ahogy mondom.

A problémám az, hogy ehhez észnél kell lenni, mert a módszer (egyelőre) tanult, nem természetes. Nem mindig sikerül az elméletet átültetni a gyakorlatba. 

A puding próbája ez esetben egy szeles nap, amikor minden és mindenki az idegeimen táncol, éjjel segítettem fogakat növeszteni a kicsinek, legalább egy tagja a családnak beteg, és nekem leadási határidőm van.

Na, olyankor szeretném, ha inkább engem értenének meg, és nem nekem kellene mások helyébe képzelnem magam.

De vajon szükséges-e minden esetben megértőnek lennem?

Arra jutottam, hogy nem, nem szükséges. A fejemben ez az egész úgy tűnik működőképesnek, hogy alapjáraton próbáljunk mindig a pozitív elv szerint cselekedni, de ha nem sikerül, annak jelentősége, súlya van. Nehogy azt gondolja bárki, hogy én most osztom az észt, hisz láthatjátok, szinte hangosan gondolkodom, és csak megosztom a tapasztalataimat.  

De abban szerintem egyetérthetünk, hogy az idősebb generáció által átörökített módszerek nem tűnnek kiváló referenciának.

A világ megváltozott. A kilátások megváltoztak. A gyerekeink világa, jövőképe merőben más, mint amilyen a miénk volt. Ezt meg kell értsük. Meg kell értsük őket is, úgy igazán, hogy ők is érezzék. Hogy tudják: nincsenek az érzéseikkel, frusztrációikkal egyedül.

Nem tudjuk, mi vár rájuk ezekben a zavaros időkben, hát kutya kötelességünk olyan csomaggal útnak indítani őket, ami nem lehúzza őket, hanem ami szárnyakat adhat nekik, hogy azok átrepíthessék őket a szakadékokon.

Széljegyzet 3 nappal a cikk megírása után

Íme, eljött a puding próbája. Én és az egyik gyerek lebetegedtünk, több leadandó munkám is van és sajnos egy idő után ledobtam az ékszíjat és a hétfejű sárkány füstölögve bugyborékolt ki a számon üvöltés és szitkozódás formájában. A jelenet minden volt, csak nem pozitív. Utólag visszagondolva tudom, mit hogy lehetett volna másképp a módszer alapján, de hát az élet ilyen. Nem lehet csak pozitív.

Szabó Anna Eszter

A képek a szerező tulajdonában vannak