A szerelem is krízis, mert kiforgatja a világot a sarkaiból

–

Kristóffal egy szülinapi buliban találkoztunk. Nem egyedül volt, hanem a feleségével és a féléves kisbabájukkal, akit még szoptatni kellett, ezért hozták magukkal. Pár perc alatt szóba elegyedtünk, és kiderült, hogy Kristóf tulajdonképpen még kicsit „új” itthon, majdnem húsz évet élt külföldön (különböző országokban). Ha nincs Anna, ma egy egész másik életet élne, valószínűleg Koppenhágában találnánk egy lakóhajón, miközben az észt származású barátnőjével thai vacsorát készítenének. De egy másik szülinapi buliban itt, Budapesten egy csapásra megváltozott minden. 

„Egy szakmai partnerem – egy civil szervezet – fennállásának tizedik évfordulójára voltam hivatalos egy Duna-parti hajóra. Igazából Olaszországba készültem nyaralásra, de előtte még elvállaltam egy prezentációt egy budapesti konferencián, emiatt pár napra hazaugrottam.

A buliban pedig összefutottam egy magyar kollégával, aki bemutatott a húgának. The rest is history… ahogy az angol mondja.” 

Na jó, de azon kívül, hogy Anna egy különösen vonzó nő vibráló temperamentummal, mitől tudta Kristóf rögtön, hogy ő az „igazi”? „Annában ötvöződött az az értékrend, amit kora gyerekkoromból hozok magammal egy olyan nyelvi közelséggel, ami az évek során egyre jobban hiányzott nekem – mondja. – Rengeteg közös volt bennünk: még földrajzilag is közel nőttünk fel egymáshoz, ugyanakkor ő is világot látott ember volt. Nem tudtam volna elképzelni az életem olyasvalakivel, aki nem széles látókörű. Úgyhogy sok minden ötvöződött benne.”

Ez valamiféle identitásmegerősítő találkozás volt? – merül fel bennem a kérdés. Kristófban azonban akkor még csak ennyi: „Ha belegondolok, a korábbi kapcsolataimban csupa olyan lánnyal voltam együtt, akik szintén bevándorlók voltak, de egy csomó mindenben mások, mint én. Mert hiába hasonló kulturális értelemben egy Torontóban felnőtt lengyel, attól még nem tudja, ki az a Gálvölgyi János, vagy milyen volt Magyarország a kilencvenes években. És annak ellenére, hogy évekig alig beszéltem magyarul – és ezáltal egyre jobban törtem –, egyre többet foglalkoztam gondolatban az anyanyelvemmel és egyre több szépséget fedeztem fel benne, amikkel aztán traktáltam a környezetem, hogy ezt is milyen szépen fejezi ki a magyar, meg azt is.”

A buliban még csak beszélgettek Annával. Két nappal később, aznap, amikor Kristóf továbbutazott, véletlenül összefutottak a városban, megint a Duna-parton – még egy romantikus élmény. De a köztes idő sem telt tétlenül: Kristóf Anna után kutatott, mert kiderült, hogy egy osztályba járt a húgával.

Amikor visszament Koppenhágába, megfogalmazódott benne a gondolat, hogy ez így nem jó, az eddigi élete „nem jó”.

Szakított a barátnőjével, és mivel tudta, hogy Anna egy hét múlva Svájcba utazik egy munka miatt, vett egy repülőjegyet, és meglátogatta Zürichben. Ott jöttek csak össze. Amikor pedig mindketten hazautaztak, írt egy levelet Annának arról, hogyan tudnák összehangolni az életüket.

Ezen a ponton kapcsolódik be Anna is a beszélgetésbe, és kacagva fűzi hozzá: „Olyan gyorsan szervezni kezdte a közös életünket, hogy már megijedtem, nehogy valami narcisztikus pszichopata legyen.” De nem, a gyors és totális elköteleződésnek ezúttal nem személyiségzavar állt a hátterében – épp ellenkezőleg, egy érett döntés. A felismerés, hogy eljött az idő, és itt az alkalom egy új életszakasz elkezdésére. És persze ami a legfőbb: a tökéletes partner hozzá. Két hónap múlva Kristóf hazaköltözött. 

Bóta Tímea tanácsadó szakpszichológus szerint „teljesen egyéni, hogy kinél mikor csenget be az identitás kérdése, de gyakran krízisekkel kapcsolódik össze. A krízis ugyanis olyan alapvető kérdésekkel szembesíti az embert, mint hogy »ki vagyok én?«, »mit akarok az élettől?», »milyen életet akarok élni?« – ez előjöhet szakításkor, munkahelyváltáskor, egy közeli hozzátartozó elvesztésekor, és akár a szerelemmel is.

Mert a szerelem is egyfajta krízis abban az értelemben, hogy kiforgatja a világot a sarkaiból, és kockázatot jelent: felemel vagy nagyon mélyre ejt. És mivel a feje tetejére áll tőle a világunk, ezért megmozgat bennünk olyan dolgokat is, amikről eddig nem gondolkodtunk. Egyik téma hozza a másikat, mert szerencsére ezek össze vannak gyúrva bennünk.”

Az sem véletlen, hogy Kristóf – akár csak a film főhőse, Vizy Márta – csaknem húsz év külföldi lét után került szembe ezekkel a dilemmákkal. „Amikor az ember tartósan külföldön él, akkor sok olyan kérdés parkolópályára kerül, ami azzal függ össze, hogy mit hagyott maga mögött. Különösen akkor, ha érzelmi okból távozott, és nem racionális megfontolás alapján, mert akkor az elfojtások egyszer csak benyújtják a számlát, és az identitáskrízis még nagyobb erővel üt vissza.”

Kristófnál ez szakaszokban történt. „Harmincéves koromig a pénzt hajtottam: a londoni Cityben dolgoztam egy befektetési alapnál. Mi itt, Kelet-Európában azt gondoljuk, a jólét elérése a cél, ezért teszünk meg mindent. De amikor már ott vagy, akkor ér a megvilágosodás, hogy az anyagi biztonság önmagában nem elég, nincs benne semmilyen érték. Akkor tudatosan váltottam a számomra fontos társadalmi és környezeti értékek felé, amik miatt elvégeztem egy újabb egyetemet, és áttértem egy bohémabb életformára. Az ebben eltöltött pár év ébresztett rá, hogy valahol a kettő között van az igazság: kell az anyagi biztonság, de egyensúlyban kell maradni a környezetünkkel és a társadalommal, tehát nem szabad pazarolni.”

Annak pedig, hogy ezt az integrálást épp itthon valósítja meg, számára nincs akkora jelentősége, mint azoknak, akik kívülről látják az életét: „Voltak periódusok az életemben, amikor úgy éreztem, jó lenne hazatérni, de aztán voltak olyanok is, amikor azt gondoltam: semmiképp nem mennék haza. Sokan csodálkoznak, hogy miért épp ebben az időszakban jöttem vissza, amikor mindenki elmegy, de én már nem így tekintek erre.

Azt gondolom, most épp itt élünk, de lehet, hogy három év múlva máshol fogunk lakni. Manapság az embernek nem kell ebben végletesen gondolkodnia.”

Egyébként is, Tímea szerint ezeket a döntéseket nem lehet kívülről megítélni. „Ami a kívülálló számára irracionális döntésnek vagy meggondolatlan cselekedetnek tűnik, az belül, az illetőben simán lehet egy teljesen józan mérlegelés eredménye. Hányan mondják, amikor számunkra váratlanul kiugranak egy kapcsolatból, hogy már évek óta rosszul érezték magukat. Vagy az ember a karriernek lehet akár a rabszolgája is, és választhatja helyette a szabadságot. Egészen más dolog megfigyelőnek lenni egy történetben, mint közvetlen érintettnek. És sosem az a kérdés, hogy valakinek az anyja, apja, barátai értik-e, mit miért tesz, hanem hogy ő önazonos tud-e maradni.”

Kristóf is látszólag visszalépett a karrierjében, mert a szakterülete (amit a kérésére nem fedünk fel) itthon még gyerekcipőben jár, Nyugat-Európában meg nagyon fejlett. De ő ebben is inkább a lehetőséget látja: itt még bőven van mit tenni, van esély érdemi munkát végezni, folyamatosan edukálja az embereket. El kell magyaráznia ugyan, mit csinál, és az miért lenne jó mindenkinek, ugyanakkor a külföldi megbízását sem veszítette el, továbbra is sokat utazik. Semmilyen veszteséget nem élt meg.

„Iszonyú ereje van annak, amikor valaki mindent el mer engedni

– fűzi hozzá Tímea. – És ez nem azt jelenti, hogy amit addig csinált, az megy a levesbe – hiszen azok az eredmények már integrálódtak a személyiségébe, nem lehet tőle elvenni. A társadalmi normáink általában egy lineáris életútra kényszerítenek minket: érettségi, egyetem, elindulni a szamárlétrán egy szakmában, aztán családot alapítani, házat venni stb. Hányszor halljuk, hogy »most már ne engedd el, mennyi munkát tettél bele«, de vannak emberek, akik ettől szabaddá akarnak – és tudnak – válni. Nem mindenkinek van erre szüksége, de akinek igen, az akkor válik önazonossá, ha ezt meglépi.”

Úgy tűnik, ez teljesen érvényes Kristófra, aki már több ilyen váltást megélt. „Annával megbeszéltük, hogy volt olyan időszak az életünkben, amikor épp egy európai városban éltünk, és ugyanazon a környéken mozgolódtunk, mégsem futottunk össze. De ha véletlenül találkoztunk volna, akkor sem valószínű, hogy összejövünk, mert annyira máshol tartottunk még, teljesen más értékrendet vallottunk akkor.” Erre mondja Tímea, hogy Kristóf életútja egy mesére hasonlít: különböző kihívásokat teljesített, és mindig tovább tudott lépni egy következő szintre, de amit elért, azt sem veszítette el. „Teljesen más az életem, mint korábban volt, ez igaz, de annak is voltak nehézségei, és ennek is, ahogy annak is volt jó oldala, meg ennek is – véli ő, miközben a féléves kislánya felsír a háta mögött. – Most csak másban vagyok, de jobb helyen vagyok, mint azelőtt, mármint, főleg családilag. Ez abból is fakad, hogy közben egy másik életszakaszba értem.”

Kérdés persze – főleg a Felkészülés határozatlan ideig tartó együttlétre után –, hogy mi van, ha a szerelem, ami az embert a változás útján elindítja, mégsem teljesedik be, vagy hamar kifúj. Akkor is megéri, hogy az ember mindent felrúgott érte? Tímea szerint igen.

„Tulajdonképpen nem lényeges, hogy ami kiváltja a változást, tartós lesz-e, vagy sem – a lényeg, hogy az illető általa találta meg magában az erőt ahhoz, hogy fordítson az életén. Ilyen szempontból a másik fél igazából csak projekciós felület.

Az életben nem mindig jár jutalom a történet végén, de önmagában hatalmas dolog, ha az ember képes változtatni az életén, mert ehhez folyamatos párbeszédben kell lennie magával, vagyis működnie kell az önreflexiónak. Csak egy stabil személyiség tudja a sarkaiból kiforgatni a világot és elvetni a külső kereteket. Mert nem attól függ az önképe, hogy épp a csúcson van-e a szakmájában, vagy a nulláról kezdi egy másik helyen. Ha integrált személyiség, és azt látjuk, hogy jól van az új életében – legyen az akár kívülről egy nehezebb élet –, akkor helyes volt a döntése. Ezeket a folyamatokat csak belülről lehet hitelesíteni, kívülről nem.”