Ha az osztrákok a sógorék, Szlovénia a legjobb barátod – 6 nap a déli szomszédoknál

–

Kezdjük azzal, ami mindenkit a legjobban érdekel: nem, nincs ellenőrzés a határnál, jóformán észre sem veszed, hogy átjutottál. Szlovéniában jóval enyhébb mértékben van (volt) jelen a vírus – már május közepén elkezdhettek „élni”, az egész ország. Most pedig mindenütt jobban figyelnek a fertőtlenítésre és a távolságtartásra, mint nálunk (a személyes tapasztalatom szerint), így tulajdonképpen Szlovéniába utazni biztonságosabb, mint itthon maradni. Tényleg. Amikor hazajöttem, alig tudtam hozzászokni ahhoz, hogy itthon nincs kitéve mindenütt a kézfertőtlenítő, és nálunk nem visel mindenki maszkot, ahogy belép egy zárt (vagy félig zárt) helyiségbe. Ott mindez természetessé vált.

Bor és szalámi

Ha az ember kocsival érkezik (márpedig többnyire így, bár lehet vonattal és busszal is, vannak közvetlen járatok), akkor Maribor az első állomás, ahol érdemes szétnézni. Nemcsak a városban, ami egy helyes, az egykori Monarchiát idéző provinciális hely (de olyan világszínvonalú éttermekkel, mint például EZ), hanem a környékén is. Mindjárt belecsöppenhetünk Szlovénia egyik nagy büszkeségébe: a szőlőibe. Ez a vidék ugyanis nagyjából olyan lankás, mint Toscana, és tele van bortermelőkkel – évszázadokra, sőt akár a római időkig visszamenőleg.

A legeslegrégebbi szőlőtőkét Maribor szívében tartják nagy becsben, ugyanis ez a szőlőfa bizonyítottan ötszáz éve áll itt, és még mindig nem halt el: hatalmas szőlőfürtöket terem. 

Ezen a ponton tehát érdemes a kocsit letenni, és pár napot elidőzni nélküle, mert annyiféle, és olyan minőségű bort lehet végigkóstolni a környéken (például Big Guy idegenvezetésével), ami külön élmény lehet. A vagányabbak befizethetnek egy olyan bortúrára is, amit elektromos biciklivel abszolválnak a különféle biodinamikus szőlészetek és pincészetek között. (Ám vigyázat! Az e-bike nem önvezető, csak könnyebb vele feljutni a hegyre.) Dejan Cizl vigyáz közben az ember biztonságára, ő egy tündéri figura, és a környék nagy ismerője. Családokat is szívesen elvisz, ilyenkor bor helyett esetleg a helyi szalámikat és sajtokat lehet megkóstolni. 

Mi összekötöttük a kettőt, és miután a 31 fokos déli napsütésben bejártuk a dombokat és leizzadtuk magunkról a ruháinkat, behúzódtunk az egyik dombocska gyomrába, ahol a természet homokbarlangot, a falu lakói pedig ebből homokpincerendszert alakítottak ki. A kellemes 15 fokos hűvösben aztán elmajszoltuk a vendéglátónk, Aljoska saját készítésű kenyerét, hozzá az édesapja által készített szalámit és helyi sajtokat, a családi boraikat kóstolgattuk (amik közül még az édes is finom volt), és pajzán vicceket sütögettünk, míg egy balkáni filmben nem éreztük magunkat. Ennél jobb entrée nem is kellett a szlovén kultúrába! (By the way, Szlovéniában még a kis falvak vendéglátói is úgy tudnak angolul, hogy elámulsz.)

Több mint piknik

Innen délnek vettük az irányt, az ország belseje felé, és bárhová néztünk, az ablakból gondosan megművelt mezőgazdasági tájakat, rendezett falvakat, golfpályákat és wellnessközpontokat láttunk, és csodás természetet. Erre mondják, hogy kis-Ausztria, csak némi kelet-európai bájjal. Szlovénia egyébként olyan szerencsés adottságú, hogy a területének hatvan százalékát erdő borítja, aminél több Európában csak Svédországnak és Finnországnak van. Még ma is nagyszámú barna medve él bennük, de akadnak bőven hiúzok és farkasok is – szóval nem veszélytelen bárhol kirándulni. 

Mégis, Szlovéniát elsősorban a természeti csodáiért ajánlanám: vigyetek túracipőt, hátizsákot, és kiránduljatok, amennyit csak lehet.

Aztán élvezzétek a gasztronómiáját – a borokat és az éttermeket –, amire nagyon ráfeküdtek az utóbbi években. Az ország júniusban öt Michelin-csillaggal lett ékesebb, de ez nem azt jelenti, hogy csak drága éttermekbe érdemes járni, csupán azt, hogy ahol a legjobb minőségre odafigyelnek, ott az átlagszínvonal is megemelkedik. A kisvárostól a legtipikusabb turisztikai célpontig mindenütt ettünk emlékezetes, kifogástalan ételeket (például ITT, a bledi vár panorámás teraszán is). Olyan szinten kihasználtuk Szlovéniának ezt az adottságát, hogy hazaérve szinte már egy kis junk foodra vágytam…

Sötét, hideg menedékek

És aztán ott van még a kultúra, például a rengeteg középkori vár és város. A legkülönlegesebb, ahol valaha jártam, a Bledi-tótól mindössze húsz percre fekvő Predjamski Grad, ami egy barlangba épült vár a XIII. századból (tele titkos, sziklába vájt járatokkal), ami a fekvéséből kifolyólag a létező legbiztonságosabb, bevehetetlen hely volt. (Kivéve a mellékhelyiségét, ami az egyik várúr halálának színhelye lett, miután a szolgája elárulta az ellenségnek, hogy ez a vár leggyengébb pontja.) A látványosságot nemcsak a lovagmesék világában elmerülő kisfiúknak ajánlom (bár nekik különösen), hanem bárkinek, aki egy mélyet szippantana a múlt levegőjéből, vagy belehelyezkedne egy távoli kor és szellemiség miliőjébe. A magyar nyelvű audioguide-ból rengeteg érdekességet megtudhatunk róla, miközben a barlangba vájt termekben, szobákban és vájatokban barangolunk.

Innen csak tizenöt perc Európa legnagyobb cseppkőbarlangja, a Postojna, ahol egy másfél órás vezetett túrán gyönyörködhetünk az ezerszínű cseppkőképződményekben, amiknek a szépségével nem lehet betelni… Feltéve, ha az ember elég meleg ruhával készült a túrára (és a télen-nyáron 10-12 fokos hőmérsékletre), és nem azzal kénytelen foglalkozni, hogy a fogai ne koccanjanak túl hangosan a vacogástól. Mintha egy elvarázsolt birodalomba érkezne az ember…

És ha már az ország középső részén csatangolunk, ne hagyjuk ki Radovljicát sem – egy-két órát feltétlenül megér „a méz és a csokoládé városa”. Hát kell ennél csalogatóbb szlogen? Itt található az ország leghíresebb csokigyára, ami még a fasizmust és a kommunizmust is túlélte, és innen származik a méhészet tudománya, amit Mária Terézia annak idején radovljicei mintára terjesztett ki az egész birodalmára. Ezen kívül egy régizene-fesztivállal hívogatják a vendégeket, ami tökéletesen passzol az ódon, barokk épületekhez, de mivel épp a mai nappal ér véget, erre már csak jövőre nevezhettek be.

Egy perc áhítat

És még mindig nem érdemes délebbre vándorolni, mert a Bledi- és a Bohinji-tó is a közelben van, amik nemcsak strandolásra alkalmasak, hanem a környékük megint csak kirándulásra is. Itt kezdődik ugyanis a Triglav Nemzeti Park, ami olyan csodákat rejt, mint például a Vintgar-szurdok, aminek a szépségét szavakkal nem is tudom körülírni. Szerencsére (vagy sajnos) már elég sokan hallottak róla – kb. kétszázezer látogatója volt a múlt évben –, így mostanra egyirányúsították a forgalmát: a szurdok mellett csak odafelé lehet haladni (ami a vírusbiztonságot is szolgálja), és két másik útvonalon vissza. 

Bár a tavak nyáron a leglátogatottabbak (hiszen a vizük tiszta és kellemes hőmérsékletű), de a tél is mesés a környéken, sőt a közelben sípályák is vannak.

(Ahogy Maribor mellett is.) A Bledi-tó közepén található sziget templomában pedig különös szertartást ejthetünk meg: a harangzsinórt háromszor megrángatva arra kell gondolni, mi az, aminek az elengedésével megkaphatjuk, amire a legjobban vágyunk. Az utazás felfokozott hangulatában beálló áhítatot pedig érdemes utána „leöblíteni” a templom melletti kávézóban egy helyi specialitással: a poticével, ami egy átlagos kuglófnak néz ki ugyan, de létezik belőle (és ez az igazán autentikus változat) tárkonnyal ízesített verzió is!

Mérsékeltből mediterránba

Na, de ne tévesszünk célt: délnek vettük az irányt, és bár közben még útba ejthetnénk Otočec várát is, ami szintén lélegzetelállítóan szép, vagy kicsit nyugatabbra Szlovénia legkisebb városát, és mellette a legnagyobb kortárs múzeumát (és művészeti központját), amit egy ciszterci monostorban alakítottak ki (Kostanjevica na Krki), egyszer végre csak el kell érkeznünk Piranba, aminek partjait a tenger nyaldossa, és mellette Portorožba vagy Kopekbe. Ha ugyanis az ember már elérte az ország déli csücskét, semmiből nem áll az egész környéket bejárni, és belekóstolni a só ízébe – nemcsak a tenger vizében, hanem a helyi sóföldek terméseként is.

Mivel a szlovénok nagy részének a horvát tengerparton van nyaralója (több mint százezer lakosuknak), ezért Piran egyáltalán nem volt zsúfolt, még úgy sem, hogy a megcsappant turizmust élénkítendő a szlovén kormány kétszázeurós kupont bocsátott ki, amit csak a belföldi szállásokon lehet érvényesíteni (miközben persze a politikusok nagy része is Horvátországban nyaralt). Így a szlovén tengerparton egyáltalán nem volt tömeg, a víz pedig úgy simogatott, mint a bársony.

Piran pedig egy olasz kisvárosra hajazó gyöngyszem, ahol a tenger gyümölcseiből is lakmározhatunk – a már megszokott, kiváló színvonalon. A környék egyébként is őrzi még az olasz kisebbség kultúráját, ha a nagy részük a Tito-rezsim alatt átköltözött is a határ túloldalára. 

Kelet–nyugat legszebb frigye

Az egész országról elmondható, hogy a keleti és nyugati világ ideális találkozása, mert valahogy mindkettőből sikerült a legjobbat átvenniük és ötvözniük.

A nyugati tisztaság, precizitás és profizmus jellemző rájuk – abban, ahogyan a természeti kincseikkel bánnak, vagy ahogyan a turisztikai látványosságokat gondozzák és tálalják –, de kelet-európai szívvel és lélekkel. 

A főváros, Ljubljana is tökéletes példája ennek: az alig 280 ezres lakosú város egy kis ékszerdoboz, aminek a belvárosát egy 1895-ben megesett tűzvész után alakították ki, főképp a szecesszió jegyében. Budapesthez nyilván nem hasonlítható sem léptékben, sem kulturális sokszínűségében, de másrészről rendezettségében, békés hangulatában sem, és itt is a jólét sugárzik mindenből. Az egyetemük pedig olyan színvonalas, hogy a fiatalok nem is szívesen mennek külföldre tanulni. 

Az utolsó napunkon aztán egy olyan kulináris élményben volt részünk itt, ami az egész étkezési kultúrát más megvilágításba helyezte. Nem is elsősorban az Atelje nevű Michelin-csillagos bisztróra gondolok (ahol a legfinomabb halat ettem), hanem nagy büszkeségükre, a JB étteremre, ami Michelin-csillag nélkül is megkoronázta az addigi gasztronómiai kalandozásunkat – ez volt az abszolút top. És hogy a a nyugati profizmusról és a keleti barátságosságról tett tételemet bizonyítsa, a helyi celebritásnak számító séf, Janez Bratovž maga szolgálta fel a vacsorát (nemcsak nekünk, hanem az összes vendégének), és az étkezés végeztével közénk ült beszélgetni, hogy a mi hévízi szállodánk konyháját dicsérje. 

Szlovéniában persze nem nehéz úgy érezni, hogy bárki a barátunk lehetne (akivel csak találkoztunk, ezt a benyomást keltette), de érdemes is lenne meglátogatni minden évben! Amint a lehetőségek engedik…