–

Lehet, hogy már az előzetes is okot adhatott volna némi gyanakvásra, de én ahhoz tartom magam, hogy a trailer alapján nem szabad ítélni. Meg hát hinni is akartam benne, hogy felbukkan a horizonton egy számomra ismeretlen alkotó, aki bebizonyítja, hogy lehet magyar környezetben, magyar költségvetésből, hollywoodi mintára korrekt műfaji filmet forgatni. Van ugyan némi fenntartásom ezzel kapcsolatban – mert úgy gondolom, sokkal nehezebb egy olyan pályán versenyezni, ahol a viszonyítási pontnak nagyságrendekkel több szakmai tudás, rutin és pénz áll a rendelkezésére, és talán egyszerűbb lenne a saját, egyébként létező vígjátéki hagyományainkból meríteni –, de oké, értem, a mai néző mindenütt a világon hollywoodi vígjátékhoz szokott. 

Szóval elkezdjük nézni, ahogy Mészáros Béla benyúl valamiért egy szekrénybe neoprén búvárruhában, aztán máris snitt, vissza a gyerekkorba, a kilencvenes évek elejére. Feszes a tempó, kicsit talán túl gyors is, pedig amúgy tényleg jó, ha egy film lendületesen kezdődik – kapjon csak el azonnal, különösen, ha vígjáték. De a gyerekszínészek – na, az egy kényes téma. Itt máris könnyen el lehet csúszni, és egyelőre kötéltáncot járunk: még nem merném azt mondani, hogy máris el van cseszve, de be kell látnom, hogy nem sikerült a Super 8 csodálatos retrofílingjét megidézni. (Na, tessék, máris a legjobbakhoz hasonlítom.) 

Hosszúra nyúlik az előjáték, közben megjelenik két jókora női mell a vásznon – ilyenkor elgondolkodik az ember (ha nő), hogy ezt meg vajon miért.

Már megint a férfi közönségnek kedveznek-e, vagy feltétlenül indokolt a csupasz bimbók jelenléte, és az venné ki rosszul magát, ha takargatnák? Aztán történik egy olyan fordulat a cselekményben, amit egyszerűen nem lehet úgy elnyesni és félbehagyni, ahogy itt teszik, hogy rávágják a főcímet és tessék továbblépni. Nem sokkal később meg egy másik tragikus esemény, hasonlóan eltussolva, nem megfelelően kibontva és a helyi értékén kezelve. Ezek már olyan súlyos hibák, amelyeket nem lehet mentegetni. És még mindig a film elején járunk, a sztori csak most indul be. 

Próbálnám megragadni azt a belső folyamatot, amikor az ember nyitott kíváncsiságába némi ijedség kúszik be, amit a kezdeti bakik, ügyetlenségek mentegetésével próbál orvosolni. Onnan az egyre komolyabb hibák, kínos ízléstelenség és következetlenségek felismerése tör rá, ami egy rideg megfigyelői státuszba kényszeríti, hogy legalább ragadja meg pontosan, mi fosztja meg az élvezettől. 

Az érzelemmentes elemzést azonban hamar felváltja a viszketegség, hiszen az egészet nem jó nézni, kínunkban jobbra-balra tekergünk, és hamar eljutunk oda, hogy legszívesebben elsüllyednénk a szekunder szégyentől. Az utolsó stádiumban a kritikus csak a színészeket sajnálja, aztán már őket sem, mert nem lehet, hogy a forgatókönyv valaha is jobbat ígért nekik, vagy hogy a forgatáson sem vették észre, mibe keveredtek (persze akkor már késő volt).

A vége sóhajjal kísért szabadulás, de kifacsarva, megnyúzva, letörten. Mert nem így kellett volna lennie. Nem ezt akartuk. Nem ezt ígérték.

Azt állították, hogy egy helyes kis akcióvígjáték lesz, egy fordított Ocean’s Twelve, amiben nem ellopnak egy képet, hanem belopnak egy aukcióra. Ahol nem a legprofibbak csapata verbuválódik össze, hanem vicces amatőröké. Amiben lesz humor és szív, és egy százszor átgondolt, megrajzolt filmes terv, ami működik. Hozzá még lelkesedés és bizonyítási vágy, ami plusz gondosságot, odafigyelést kölcsönöz neki. Nem így lett. 

Fájt nézni. Rossz volt hallgatni. Agyon volt zenélve – már azon gondolkodtam, hogy mi maradna a jelenetekből, ha a zene nem rágná a szánkba, hogy hogyan kell éreznünk. Rettenetes volt az utószinkron, mintha egy külföldi filmet néznénk magyar hangokkal. Külön bántott a jelmezek stílustalansága, átgondolatlansága. Hát melyik környezetvédő jár ilyen műanyag cuccokban, csiricsáré hacukában, agyonsmukkozva? Mutassátok meg. És ki megy tenyérnyi fehér logóval a melegítőjén éjszakai besurranásra (még ha a szponzor ragaszkodott is hozzá)?

Mit akart jelenteni, hogy a film állítólag orvos (vagy állatorvos, mintha ez majdnem mindegy lenne) karaktere nonstop részeg, és a legkomolytalanabb figura?

Miért kell minden csapattagnak olyan szélsőségesen különbözőnek lennie, hogy már semmi közöset ne lássunk bennük? Mitől barátok? – ez nem derül ki.

Ki hiszi el arról a mázolmányról, amit Picasso-képnek akarnak eladni a filmben, hogy az eredeti? Hogy nem találtak egy ennél eredetibb festőt minimális művészi vénával, akinek a képeit felhasználhatták volna a történethez? Á, csak kapkodok, de akárhová nyúlhatnék, mert hemzseg a film a hiteltelen részletektől.

Méltatlan volt, és elkeserítő. Felértékelődött mellette a Pappa Pia, de még a Kölcsönlakás is. Mindig van lejjebb. Akkor is, ha csupa-csupa jó szándék van a tehetségtelenség mögött. 

Csalódott vagyok, és végtelenül szomorú, főleg, mert egyetértek Lóth Balázs rendezővel, aki ebben az interjúban mondta: „A könnyű műfaj nem attól az, hogy könnyű csinálni, hanem mert könnyű nézni.” Nem tudok vitatkozni vele. Csak nekem ezt nagyon nehéz volt nézni. És ha nem lennék megszállott, képes lett volna elvenni a kedvem a magyar vígjátékoktól. 

Senki nem akar bántani fiatal, lelkes magyar filmeseket, esküszöm. De az első szárnypróbálgatáshoz ez túl sokba került, és túl nagy a tétje. Könnyű lenne elintézni annyival, hogy ez túl nagy falat volt, nem is lehet elsőfilmesként megugrani. Olyan komplex írói, technikai és művészi-emberi feladat, amivel nem szabad indítani egy pályát. Nem lehet rögtön az Éjjeli őrjáratot megfesteni, előbb meg kell tanulni vonalat húzni, aztán kockát rajzolni, később már portrét, majd megtanulni árnyékolni – de még csak szénnel –, aztán jóval később színeket használni, ecsetet kezelni, kompozíciót teremteni, stb.

Lóth Balázs nem volt felkészülve arra, amibe belevágott. Ebben a szakmában nem szabad mély vízben kezdeni.

Csak a ritka kivételeknek sikerülhet – de többnyire nekik sem a műfaji filmek mezőnyében, ahol a szakmai felkészültség MINDEN. És ha az nincs meg, akkor szerződtetheted a legtehetségesebb operatőrt, a már bevált, tuti befutónak (és önjárónak) hitt színészeket (akik közül többen elhasaltak, de ez akkor sem az ő hibájuk), a legprofibb zeneszerzőt, vágót, a legjobb stábot, akárkit. Nem számít, ha a karmester még nincs ott, hogy rendesen kottát tudjon olvasni, nemhogy egy együttest összehangolni, irányítani, koncepciót adni nekik és ízlést diktálni.

Mi pedig, nézők már nem tesztközönség vagyunk. Fizetünk a jegyért, elvárunk érte valamit. Azt remélem (kívánom), hogy az egész legalább arra jó legyen, hogy sok-sok tanulságot le lehessen belőle vonni. 

Gyárfás Dorka
Képek: InterCom