Fiala Borcsa: „Én már nem itt akarok tartani, érted?!” (Novella)

–

A városon úgy csusszantak keresztül, mint kés a puha vajban, az autópályára is szélsebesen száguldva kanyarodtak rá, ám rögtön utána meg kellett torpanniuk. A Balaton felé tartó hosszú, tömött kocsisor lassan araszolva haladt csak előre, a rekkenő nyári hőségben a felforrósodott levegő villódzva hullámzott a fényes karosszériák felett.

– Biztosan baleset van valahol. Összekoccanhattak vagy ilyesmi… – pillantott a férfi kissé szorongva az anyósülés felé. – Hamar le fog menni, ne aggódj – tette még hozzá magabiztosságot erőltetve a hangjára, hátha így sikerül megnyugtatnia a menyasszonyát.

E reménye azonban hiábavalónak bizonyult. A lány kikerekedett szeme vádlón nézett vissza rá, a szája pengeélesre húzódott. Gábor nem igazán lepődött meg, a szíve mélyén sejtette, hogy gond lesz, de ennél többet egész egyszerűen nem tehetett. Muszáj volt bent maradnia az irodában majdnem négyig, leadás előtt három nappal képtelenség lett volna lelépnie hamarabb. Hiába nyüstölte Vera, hogy induljanak el minél előbb Siófokra, a barátai már várják, Insta-storyban látta, hogy Nikiék már reggel a teraszon koktéloztak, tiszta ciki ilyen későn odaérni, ha meg sokáig szöszmög, akkor talán egyáltalán nem is lesz érdemes.

Gábor igyekezett azért a kedvében járni, inkább kihagyta az ebédszünetet is, így délután háromnegyed négykor már az autóban ülhettek. De úgy tűnik, áldozata mit sem ért. Persze, valahol sejthető volt, hogy ilyenkor, a nyár közepén, aki csak teheti, lehúz a tó mellé hűsölni, kikapcsolódni. 

Lassan csorogtak előre. Egy reményteljes pillanatban Gábornak sikerült hármasba is felváltania, de aztán megint befékeztek előtte, figyelmeztetőleg villogtak a féklámpák, ő pedig kénytelen volt visszaváltani kettesbe. Megkordult a gyomra.

– Nem hoztál nekem véletlenül egy szendvicset? Farkaséhes vagyok, nem volt időm ebédelni.

Vera azonban rá se hederített. Elmélyülten nyomkodta a telefonját, hol az Instagramot pörgette, hogy lássa, miről marad le épp, hol az utazástervező applikációt frissítette, hátha kiderül, merrefelé történt a baleset, és előreláthatólag mikor érnek Siófokra. Nem kaphatott túl jó híreket, az arca egyre komorabbá vált, a kocsiban szinte vágni lehetett a feszültséget. Gábor kikapcsolta a légkondit és lehúzta az ablakot, hogy egy kis friss levegőt eresszen be. Tudta, hogy ilyenkor a legokosabban teszi, ha nem szól Verához, akkor hamarabb kipufogja magát. Ha csitítani, nyugtatni igyekszik, az rendszerint csak olaj a tűzre. 

Eszébe jutott, talán a legelső összeveszésük is gyorsabban lefolyt volna, ha hagyja, hogy Vera kimérgelődje magát, és nem próbálja észérvekkel meggyőzni a saját igazáról. Innen visszanézve, talán valóban felesleges volt annak idején akadékoskodnia. Csak hát akkor még nagyon a kapcsolat elején jártak, nem is igazán ismerték egymást, ezért tartotta túlságosan korainak azt is, hogy Vera bemutassa a szüleinek.

Két hét együttjárás után úgy érezte, erre még nem állnak készen, először egymást kellene jobban megismerniük. Ráadásul egy vasárnapi nagy családi ebédről volt szó – amire persze végül elmentek, bár Vera végigdurcáskodta az odautat, vádaskodott, hogy Gábor talán nem is szereti igazán, és csak akkor derült fel a kedve, amikor az édesanyja kinyitotta nekik az ajtót. Az ebéd egyébként kifejezetten kellemesen sikerült, Vera apja igazán meleg szívvel fogadta, többször is fiamnak szólította Gábort, kedélyesen hátba veregette, mintha ezer éve ismernék már egymást, miközben újratöltötte a pálinkás poharát.

Az úton mögöttük sziréna harsant fel. „Tényleg baleset lehetett. Hátha akkor most megoldódik minden és végre kitisztul az út…” – reménykedett Gábor. Nem sokkal később el is száguldott mellettük a leállósávban mentőautó, a többi kocsi igyekezett arrébb húzódni.

Milyen furcsa is ez, ahogy haladunk a magunk útján, töprengett magában Gábor a villogó szirénát figyelve, ahogy az elhúzott a sok álló fény mellett. Mindenki egy irányba tart, van, aki gyorsabban, van, aki lassabban ér célba, és olyan is akad, aki időközben elakad.

Az ominózus családi ebéd óta a legtöbb konfliktust éppen ez okozta kettejük között Verával: más tempó szerint képzelték az életüket. Vera legalábbis mindig ezt emlegette fel Gábor legkirívóbb hibájának, hogy tötymörög. Bosszantotta, hogy a férfi hajlamos belekényelmesedni a dolgokba, vagy épp túlságosan merengősre, döntésképtelenre veszi a figurát, így viszont képtelenség vele a megfelelő ütemben haladni. 

Ezért is költöztek össze viszonylag hamar, a kapcsolatuk harmadik hónapjában, Vera ugyanis semmi értelmét nem látta, hogy két lakást tartsanak fenn, amikor úgyis sülve-főve együtt vannak. És a folytonos hurcolkodás is fárasztotta. Panaszkodott, hogy egy vacak retikülből kell élnie, állandóan úgy viszi magával a holmiját, mint egy csiga a házát. Gábor végül is nem bánta, hogy Vera az otthonába költözött, talán valóban rá is  fért a finom női ízlés a lakására, ami a lánnyal együtt valóban lassú, de biztos átalakuláson ment át. A fürdőbe új, tükrös szekrény került a pipereszereknek, az ágyat hamarosan díszpárnák és plüss mackók hadserege foglalta el, a nappali egyik sarkába pedig Vera vetetett magának egy szobabiciklit, mert – mint mondta –, a közös háztartás vezetése, a bevásárlás, főzés miatt már nem jutna ideje eljárni edzeni, ahogy korábban tette.

Gábor gyomra újra hatalmasat kordult, a nagy melegben pedig a torka is kiszáradt, a nyelve szinte rátapadt a szájpadlására. Az ajtó rekeszében talált egy fél üveg langyos ásványvizet. Ivott néhány kortyot, a poshadt folyadéktól azonnal éles fájdalom hasított az üres gyomrába. A telefonjára pillantott. Tíz kilométerre tőlük lesz majd egy benzinkút, oda begurulhatnak szendvicset és ásványvizet vásárolni. Ha minden jól megy, az esti grillezésnél már Siófokon lesznek, és akkor végre szusszanhat egyet ő is. 

– Hát ezt nem hiszem el! – szakította ki a gondolataiból Vera, Gábor arca előtt lengetve idegesen a telefonját.– Nézd csak, az Ági máris kisbabát vár. Ilyen hamar! Pedig csak nemrég jegyezte el őt a Zsolti!

– Ez tök jó hír! Írd meg nekik, hogy én is gratulálok.

Vera azonban erre morcosan forgatni kezdte az ujján a pár hónappal ezelőtt odakerült jegygyűrűt.

– Hihetetlen, hogy ők már itt tartanak. Pedig később kezdtek el járni, mint mi. Aztán mégis megvan minden. Esküvő egy hónap múlva, nemsokára meg a kisbaba. Mondjuk, a Zsolti nem is szeret tökörészni, az is igaz. Megy előre határozottan. Igazi férfi, tudja, mit akar. Piszok szerencsés vele az Ági, nem gondolod?

Mivel Gábor erre nem szólt semmit, felcsattant.

– Egyszerűen nem hiszem el, hogy még mindig csak itt tartunk! A többiek már mind lent lazulnak, mi meg szívunk ebben a rohadt melegben az autópályán. Bezzeg, ha időben elindultunk volna, most nem ez lenne. De neked muszáj mindent olyan komótosan intézni, ugye? 

A mentőautó érkezése mintha valóban megoldotta volna a problémát, az autók kezdtek felgyorsulni, a sofőrök megkönnyebbülten tapostak bele a gázba. Száz méterre előttük végre feltűnt a benzinkút táblája. Gábor jobbra indexelt.    

– Hé, most meg mit csinálsz? Hát ilyen a világon nincs! Most komolyan mondod, hogy még a benzinkútnál is meg akarsz állni?! Gabi, így soha a büdös életben nem érünk oda, nem érted?! Én már nem itt akarok tartani, felfogod? Könyörgök, hogy hajts tovább. Majd ha leértünk, pisilsz, vagy tudom is én, mit akartál. Jézusom…

Gábor nem szólt semmit. 

Visszasorolt a sávba, és rálépett a gázpedálra. Innentől sima útjuk volt, egy óra alatt leértek Siófokra. Megvárta, míg Vera kiszáll a barátai nyaralója előtt, a kezébe adta a táskáját a csomagtartóból, majd továbbhajtott.

Amikor a lány vasárnap Budapestre ért, Gábor lakását zárva találta. A cuccai tüchtigen bedobozolva várakoztak a lépcsőház folyosóján a szobabicikli mellett.

Fiala Borcsa

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images