–

Az életfogytig tartó okíthatatlanság

Eszemben sincs felvágni, de meggyőződésem, hogy a mi drága Mázli boxerünk a legszerethetőbb, ugyanakkor legesendőbb kutyalények egyike. A fajtatulajdonságok (hevesség, megszüntethetetlen lelkesültség, izomerő és a bármikor robbanó szeretetbombaság) mellett ő – mondjuk ki – nem egy észlény (bár ez állandó vita tárgya nálunk), viszont extra erős ösztönökkel jött világra.

Egy dominancia-császárnő.

Nagyszívű kidobóember attitűdje már egészen kicsi korában megmutatkozott, így felelős kutyatulajként, amint lehetett, megkezdtem az oktatását. Mondjam? Végigpróbáltunk jó pár módszert, az akkori keresetem jelentős részét belenyomtam a mi drágánk okításába és szocializáciáltságának növelésébe. De jártam előadásokra, olvastam szakkönyveket, sőt, – belsőm ordító ágálása ellenére – feliratkoztam különféle „kutyacsopikba”, minden szabad és néha nem szabad időmet is különféle kutyaiskolákban töltöttem. Utaztunk buszon, villamoson, vonaton, metrón, csak azért, hogy szarrá égjek a viselkedése miatt, jártunk agility-órákra a halál f@szán is túlra, suttogtam, utasítottam, tükörmódszereztem, jutifalikat vagdostam napszámra, és nyomtam dicséretként a szájába a hülye hangon kimondott „naaaaagyoooon okooos kutyaaaaa” mellé, hogy elérjünk a futtatóban és utcán is „jól működő” kutya státuszba. Röpke három-négy év alatt csodás dolgokat tanultunk meg külön-külön és együtt is, bizonyos tantárgyakból már-már versenyzői és cirkuszi magaslatokba emelkedett Mázli.

Viszont továbbra is minden négylábú élőlényt le akart nyomni izomból, akit csak meglátott az erdőben, futtatóban, bárhol – és le is nyomott, ha egy másodpercre elkalandozott a figyelmünk. Mi is tanultunk: már nem kalandozik el.

Most lesz tizenegy éves, és a család minden tagjának valamennyi érzékszerve kiélesedett, már a sötétben is hamarabb érezzük az „ellenséges” lény közeledését, mint ő.

Egy ideig az hittem, hogy bukott emberek vagyunk, aztán rájöttem, hogy ő nem agyból dolgozik, hanem izomból, lendületből, ugyanis, ha a kedves másik kutya nem hirtelen bukkan fel, és van esély az összeismertetésre, akkor az indulati izomerő szépen lassan átalakul szívizomerővé, és minden jószággal nagyon jól kijön.

De hát neki idő kell a szerelemhez. Ez van. Viszont mutassatok olyan kutyát, aki végre póráz nélkül nem boldogan szaladgálva keresi az aktuális játszópartnerét… Ugye? Így aztán bárhol is éltünk, bárhol is sétáltunk, a mi szeretetbomba kutyánk minden közösségben elnyerte végül a fekete bárány státuszt, és úgy hat éve lemondtam arról, hogy megmagyarázzam: amúgy elképesztő aranyos és jó fej, csak félreértik. Viszont rászoktunk a telefonszámunk diktálására, hátha kiderül a másik, kissé leuralt kutyáról, hogy lett valami baja.

Amúgy azt is tudom már, hogy soha nem fognak hívni, ugyanis Mázli nem harap, hanem „csak” lenyomja maga alá a hirtelen előbukkanó meglepetést, hogy megmutassa, ki az úr a háznál. Nekünk meg ég a pofánkról a bőr persze ilyenkor… Az esetek ötven százalékában amúgy folyik vér, de csakis a mi kutyánkból, hiszen érthető módon az ellenfél védi magát a fölé tornyosuló jószág ellen, és ennek a leghatékonyabb módja a harapás. Mázli még soha semmilyen kutyában nem tett kárt, de a mi állatorvosi számlánk erősen terhelődött.

Egyébként, ha van ideje a balhék közt, a legjobb haver és játszótárs.

A gyerek- és emberimádó sittes

Emberekkel egészen más a viszonya, mint az ebekkel: senki nem tud olyat tenni vele, amit ne leállíthatatlan imádattal és lelkesedéssel hálálna meg. Különösképpen a gyerekeket szereti a lehető legokosabb módon: soha egyetlen rossz vagy túl erős mozdulatot nem tesz a velük való, amúgy intenzív foglalkozás közben. Pontosan emiatt eszünkbe sem jut, hogy elhúzzuk vagy elhívjuk, ha gyerekek közelébe ér. Viszont amióta kutyám van, rá kellett ébrednem, hogy a gyerekek jelentős része állandóan eszik: az utcán, a babakocsiban, a padon, a parkban, bárhol. Szerencsétlen véletlen, hogy Mázli pont

két dolgot szeret iszonyatosan: gyerekekkel lenni és enni. Ennek a következménye pedig a szemmel szinte követhetetlen sebességgel gyerekkézből ellopott és egyetlen nyeléssel elfogyasztott fagyik, kiflik, kedvenc édességek, kekszek tömkelege az idők során.

Nem kevés új fagyit vételeztünk már, és bár a gyerekek jelentős része kacagott a kutyán, a szülők azért néha nagyon durván küldtek el a fenébe minket. Már úgy tudunk (szívből) elnézést kérni, ahogy csak kevesen… De van, amikor ez sem segít. A kedvencem az az anyuka volt, akinek a kisfia messziről nyújtotta a kutyának a kiflicsücskö,t és kiabálta, hogy „tesszék, tutya”! Néztem anyukát, nem láttam rajta ellenkezést, ám amikor a kutya elvette a felajánlott falatot, szitkozódni kezdett, és a táskáját az arcomba lendítette. Esküszöm, lefagytam, és döbbenten vigyorogtam, mert mindeközben a kisfiú átölelte a kutya nyakát, és elkezdett a hátára mászni, mint egy lóra. Természetesen a kutya hagyta volna, de anyuka csak annyit mondott, hogy „te meg eresszed már el azt a rühes dögöt”, és engem korholva elrángatta a már síró gyereket.

De legalább nem válogat nemi alapon!

Mázli emberbarátsága egy sokkal kellemetlenebb dologban is megnyilvánul. Ahol pórázon kell tartani, ott úgy tesz, mintha szépen rendben elhaladna a szemben közeledő ember mellett, ám néha, ötletszerűen, az utolsó pillanatban egy hirtelen mozdulattal a tök idegen ember lába közé fúrja a fejét, és szagmintát vesz a gyanútlan sétáló nemi szervéről. Hát mit tudok erre mondani? Legalább gendersemleges szatír… E szokás kimagyarázásra nem volt elég még az elmúlt tizenegy év, de arra igen, hogy figyelmem a póráz végén se lankadjon.

Lakodalmas kutyák

Egyszer a barátaink Balaton-felvidéki csodálatos panziójában vendégeskedtünk egy másik családdal együtt, akik szintén hozták az elképesztően okos és jólnevelt kutyájukat magukkal, aki amúgy Mázli imádott tettestársa és haverja. Tulajdonképpen a kapcsolatuk lényege az, hogy az iskola rossza megmutatja az élet sötét oldalát a legjobb tanulónak, és az ettől rettentően boldog lesz… Történt, hogy zárás után a két család, és a tulajdonosok kint borozgattunk, nevettünk a zárt kerthelyiségben, és arról beszéltük, hogy a kutyák már nyugodtan rohangálhatnak, senkit nem zavarnak. Minden remek volt mindaddig, mígnem arra eszméltünk, hogy úgy húsz perce semmi mozgás, és túl nagy a csend (pont, mint a gyerekeknél, amikor a szülő a némaságból tudja, hogy most biztos valami csínytevés zajlik). Mindenki a kutyák keresésére indult, és hamar meg is lettek:

feltörték a már fertőtlenített konyhát, és az aznapi összes, mosogató alá készített moslékot felzabálták. A két hordótestűvé vált állatot kitereltük a konyhából, és elkezdődött az újrafertőtlenítés a reggeli nyitásra.

Nagyjából ezzel egy időben Mázli összehányta és- fosta a kerthelyiséget. Feloszlottunk, egyikünk kivitte az ebet a mezőre kábé négy órácskára, hogy minden kijöjjön, ami bement, másikunk a kertet takarította, harmadikunk a konyhát. Hajnali három körül készen is voltunk. Szó szerint… Közben csodáltuk a másik hordót, a jótanuló kutyát, aki szépen nyugodtan besétált a szálláshelyükre, és lefeküdt aludni.

Másnapra úgy tűnt, minden rendeződött, a tulajokkal való barátság sem sérült, így vígan leültünk a kertben ebédelni, amikor is egy kisgyerek odajött a kutyákhoz, hogy megsimogathatja-e őket? Kapott is engedélyt széles szülői mosolyok közepette. Viszont a jótanuló haverből kissé késleltetve épp előtörtek az előző esti emlékek, és ott, a tömött étterem kellős közepén, ebédidőben, sugárban hányta le a kedves gyermeket. Tetőtől-talpig.

A nagy ribillió a mi kutyánknak is meghozta újfent az ihletét, és hangosan hörögve öklendezni kezdett. Itt újra szükség volt az összehangolt csapatmunkára.

A kisfiút végül lefürdetve, az én egyik pólómban és bugyimban visszaszolgáltattuk a némileg megszeppent szülőknek, a kutyákat elzártuk és ezután már csak a tulajdonosok fejében kellett megérnie az elhatározásnak, hogy inkább ember-, mint kutyabarát hellyé alakuljanak. De a barátság szerencsére megmaradt.

Hasonló volt az az eset, amikor gourmet-barátunk vacsorával várt minket, bárányt készített egészen csodálatos köretekkel, és csak arra kért minket a tálalás közben, hogy addig meg se kóstoljuk, amíg be nem hozza a teraszon hűlő speciális thai szószt, amit ötórás munkával produkált a hús tetejére, és egy csoda… Ugye, nem kell mondanom?! Egészen biztos vagyok benne, hogy Mázli is élvezte a nem hétköznapi ízeket azalatt az egy perc alatt, amíg az egészet benyalta… De eskü, nagyon finom volt az étel a szósz nélkül is!

Rejtői jelenetek Bécsben

Nem tudom, hogy melyik kezembe harapjak a sok „szép” emlékünk közül, de valahol be kell fejezni a sztorizást, így a két kedvencemet említeném, amikor még meg voltunk táltosodva a ténytől, hogy Bécsben tényleg mindenhova mehetünk kutyával.

A ruhaüzletekről önként akkor szoktunk le, amikor az egyikben leértem a mozgólépcsőn, és repülő ruhák, kutyák, kalapok, valamint emberek furcsa, de közel sem csendes kavalkádjában találtam rá a férjemre és a kutyára, aki akkor még ereje teljében volt, és egy óvatlan pillanatban a sorok között két kis fehér ölebet pillantott meg. A gazda az ingeket gusztálta, és a férjem is egy pillanatra elfeledte a feszes figyelmet, amit Mázli megkövetel magának. Életemben ennyire nem szégyelltem magam, bár a legfurcsább az volt, hogy rajtunk kívül mindenki más röhögött, és azt magyarázták, hogy nyugodjunk meg, ilyen a legjobb családokban is megesik…

Hát, meg is esett: barátokkal beültünk egy klasszikus bécsiszeletes helyre, ahol nagy faasztalok, padok és székek voltak mindenhol, és az igen erős kutyát a padhoz kötöttük, majd mindenki elszaladt mosdóba és dohányozni. Csak a férjem maradt ott vele az étlapba merülve. Igen, igen, jól sejted: felbukkant hirtelen egy kutya, mire Mázli magával rántotta a padot, a pad meg az asztalt, ami a székeket borította fel a férjemmel együtt, és a végén tényleg

egy rejtői kocsmai verekedéshez hasonlított a jelenet, aminek a közepén a másik asztalnál egy idősödő házaspár hangosan kacagva evett.

A pincérek szintén széles mosollyal próbálták lehámozni a férjemről a székeket, ő pedig a kutyuskánkat jobb belátásra bírni. Erre toppantunk be a barátnőmmel. Kutyát visszatereltük, bútorok a helyükre kerültek a másik – amúgy póráz nélkül – megjelenő kutya gazdája pedig még egy sört is fizetett a láthatóan meggyötört és a ráeső székektől sérült uramnak. Na, ezt esküszöm, nem értettem, hogy miért teszi, hiszen én a tekintetemet sem mertem felemelni szégyenemben. Aztán lassan megszoktam, hogy Bécsben az az elv, hogy nyugi van, bármi történik, megoldják.

Mit ne mondjak, a kutyára nem igazán ragadt át a nyugi, de az is igaz, hogy a maga különös módján tényleg megold mindent. Ezért is imádom a legédesebb csirkefogónkat!

Marossy Kriszta

Mázliról már korábban is írt Marossy Kriszta, ha szeretnél még kacagni, olvasd el EZT a cikket is!

A képek a szerző tulajdonában vannak