–

Tágabb értelemben mazochistának címkézik azokat az embereket, akik, úgy tűnik legalábbis, keresik a szenvedést. Akik folyton olyan helyzetbe kerülnek, amelyben bántják őket, akik méltatlan kapcsolatokban vergődnek. De mi, illetve ki bújik meg a kifejezés mögött?

Múlt héten Sade márkiról meséltem nektek, akiről Richard Freiherr von Krafft-Ebing, a XIX. században élt igazságügyi orvosszakértő-pszichiáter-hipnotizőr a szadizmus jelenségét elnevezte. Volt ennek a tudósnak egy híres könyve, a Psychopatia Sexualis, amelyben az emberi szexuális viselkedés különböző formáiról értekezik, ebben használja a szadizmus szót, és ellentétpárját is, a mazochizmust, amelyet kortársa és honfitársa, Leopold von Sacher-Masoch író nevéből alkotott, aki erotikus műveiről ismert leginkább. Kisregényében (Vénusz bundában) a főszereplő korbácsolást kér egy csodálatos nőtől.

Miért jó, ha fáj?

Erich Fromm pszichológus azt írja a Menekülés a szabadság elől című munkájában, hogy a szeretet éretlen formája a mazochista kapcsolódás. A vágy egy olyan szimbiózisra, amelynek biológiai mintája az anyának és a gyermeknek az összefonódása.

A mazochista aláveti magát partnere akaratának, átadja a kontrollt saját maga felett, mert így menekül a magány és az elszigeteltség elől, és biztonságban érzi magát, mint gyermek az anyja mellett vagy kutya a gazdája mellett – nem kell szorongania a döntései és a gyengesége miatt. (Eközben a játék másik szereplője, a szadista abban leli örömét, hogy uralkodik, hatalma van, a másik felnőtt ember a részévé válik, általa lesz ő nagyobb.)

Szadisztikus-mazochisztikus vonások, késztetések, cselekedetek minden emberre jellemzőek időnként, illetve többé-kevésbé. A leghétköznapibb helyzetekben is felbukkanhatnak. („Én tudom, mi a jó neked, bízd rám magad!”)

Uralkodunk és behódolunk időről-időre valamennyien

A szexben is. Gyönyör és fájdalom, boldogság és a kín kettőssége örök toposzunk.

A Káma-Szutra is taglalja a szerelmi csatározást. A fájdalom és a mámor összekapcsolódásáról a már emlegetett Sade márki is sokat írt, a róla szóló dokumentumfilmben (ha érdekel, lásd: irodalomjegyzék) a szakértők azt állítják, a jezsuita iskolában ismerkedett meg a verés különféle formáival, és mint az érintés, az inger, a kiszolgáltatottság megtapasztalt, gyakorlatilag kizárólagos formái, összekapcsolódtak benne a szexuális izgalommal, a kielégüléssel, és ahogy gyakori: felnőtt életében a mazochista vágyak mellett a szadista késztetések is jellemezték.

Szakirodalmi közhely, hogy a szado-mazo érdeklődés sokszor gyerekkori megalázottság talaján alakul ki, és erős önbizalomhiánnyal, negatív énképpel járhat együtt. Az érzéketlen, kiszámíthatatlan és basáskodó  anya is gyakori előzmény, valamint a félelem és a kötődési zavar a legfontosabb korai kapcsolatokban.

A szorongás, hogy „nem vagyok szerethető” a pszichés vagy fizikai fájdalom által elnyomható.

Ha kínlódunk valami miatt, akkor nem tudunk mással foglalkozni, az elménket amúgy uraló gondolatokat el tudjuk engedni. Nem bonyolult megérteni.

És mi a helyzet a szűkebb értelemben vett mazochizmussal? 

Justin J. Lehmiller szociálpszichológus, aki a korában már emlegetett Mondd el, mire vágysz! című könyvében a leggyakoribb szexuális fantáziákat taglalja egy 4000 amerikait bevonó kutatás alapján, azt írja, a BDSM-tematika népszerűsége a csoportos szexével vetekszik (a kettő kombinálódik is sokszor). Hatalmi játszma, irányítás-engedelmeskedés, alá-fölérendeltség, és/vagy vadulás, durva szex – a szerző felmérése alapján a válaszadók negyede erre gerjed leginkább, és a nőknek is csak négy, a férfiaknak csak hét százaléka jelezte, hogy sosem ábrándozott efféle kalandokról.

Ugyanakkor fontos tudni, hogy a BDSM valójában csak ritkán idézi a középkori kínzókamrákat, legalábbis a vér és fájdalom tekintetében. Nagyon sokféle tevékenységeket takar, a megkötözéstől, a szexuális tárgyiasításon át az erőszakos aktusig – ami közös bennük, az az, hogy valaki átengedi a teste fölött irányítást. A fegyelmezés is korlátozás, pszichés kontrollátadás a szabályok és a büntetés által.

Lehmiller azt mondja, a BDSM népszerűségét az okozza, hogy pszichés vagy fizikai fájdalom után intenzívebb a gyönyör, mint amikor forró italt iszunk a hidegből belépve. (Ez ugyanaz a képlet, mint amikor valaki azzal magyarázza, miért marad házi szörnyetege mellett, hogy: „amikor épp jó fej, akkor annyira szuper vele, kárpótol a sok szenvedésért”. És a „békeszex” is e logika mentén működik.)

A szerző arra is figyelmeztet, hogy nem érdemes kényszeresen patologizálni emberek vágyait, mert abból csak egy csomó felesleges frusztráció születik. Sokfajta szereposztás beleférhet két ember közös szabályok által működtetett kapcsolatába, szexuális és nem szexuális értelemben is, nehéz és nem is szabad kívülről véleményezni a helyzetet. 

Amúgy a kutatás alapján elmondható, hogy sokkal többen akarnak (időnként legalábbis) behódolók lenni az ágyban, mint dominánsak

Ha „tárgy” vagy, ha nem kell irányítanod, el tudod engedni a szorongásaidat, fel tudsz oldódni, magyarázza a szerző. És hozzáteszi: az efféle fantáziák kiélésének szélsőséges estei (a fojtogatás, megsebesítés, stb.) ritkák, sokkal gyakoribb a szoft, konszenzusos verzió irányított keretek közt.

Előfordul, hogy valaki azért kedveli a mazochista attitűdöt, mert a szigorú (gyermekkori szülői tiltásokkal, tabukkal telepakolt) felettes-én elhallgattatása valósulhat meg így, a külső kontroll által. A partner kvázi engedélyezi az amúgy szégyenletes dologként rögzült szexuális örömöt és orgazmust. Van olyan is, hogy valaki az érzelmi kiszolgáltatottságtól és a megszégyenüléstől való rejtett félelmében részesít előnyben olyan szexuális módokat, amelyekben önként vállalja a bántalmazott szerepét – így a döntés mégis csak az övé, hisz ő passzolta le az irányítást.

A testi fájdalom a lelki fájdalom csillapítását is szolgálhatja – ezért létező jelenség az is, hogy emberek önmagukat bántják, sebzik meg.

Olykor akár egészen hétköznapi, aszexuális frusztráció keltette düh (például munkahelyi stressz, kiszolgáltatottság-érzés) is mozgósíthat olyan vágyat valakiben, hogy egy szadisztikus partner bántalmazza, így próbálva kontrollt szerezni a frusztrációk felett.

A szerző felidéz olyan esetet is, amikor a páciensét azért vonzotta annyira a mazochista szerep, mert azt szerette volna megélni, hogy nagyon akarja őt a partnere: uralkodhat felette, így valamiképpen törődik vele, számít neki.

Fontos ugyanakkor, ahogy már említettem, hogy a szexualitás mazochisztikus vonásai megtalálhatók a szexuális élet „normál” és patológiás szintjein is. Azokkal a szadomazochisztikus játékokkal, amiket mind a két fél élvez és fokozzák a vágyat, semmi baj sincs, mondja Lehmiller.

Azzal viszont igen, hogy sokszor épp a pszichológia bélyegez meg vágyakat, állítja, azáltal, hogy parafíliának, azaz abnormális vonzódásnak minősíti őket. A Mentális betegségek diagnosztikai és statisztikai kézikönyve például a szadizmust és a mazochizmust is ide sorolja, akárcsak a fetisizmust vagy a transzvesztitizmust. De a Szexuális bűncselekmények és szokatlan szexuális viselkedések törvényszéki-orvostani vetületei című könyv például parafíliának címkézi azt is, ha valaki beindul a szitokszavaktól, vagy szeret tejszínhabot nyalogatni valaki más testéről.

A kérdés: mi az, hogy normális, és ki veszi a bátorságot, hogy eldöntse, hol a határ beteg és egészséges közt?

Az '50-es években például a homoszexualitás is mentális zavarnak számított hivatalosan. Ha pedig valami mentális zavar, akkor annak gyógykezelése is van, illetve a gyógyításra felesküdteknek gyógyítani illene. És hogy mekkora súlya van szavaknak: így, ha egy homoszexuális egyenlő jogokat szeretett volna, akkor az egyenértékű lehetett a többségi társadalom tagjainak szemében azzal, mintha, mondjuk, skizofrén betegek egy csoportja szeretett volna érvényt szerezni egy közös hallucinációnak. (Végül 1973-ban sikerült kivetetni a DSM-ből a homoszexualitást.)

Azért káros a sokszor teljesen tudománytalan stigmatizálás, mert megmérgezi a párkapcsolatokat, és szégyenérzethez, önvádhoz, szorongáshoz vezet, ahelyett, hogy a pszichológia könnyítene az emberek lelkén.

Mint minden szexuális szokás, a szadizmus-mazochizmus is alapvetően csak akkor káros, ha nem egyetértésből táplálkozik, ha valakinek sértő vagy nem kívánt szenvedést okoz, illetve ha kényszeressé, kizárólagossá válik.

Ami viszont egyértelműen árt: az az empátia nélküli, valódi szadizmus

Ilyenkor nem játékról van szó, hanem kőkemény bántalmazásról. A szadista fél megalázza partnerét, lerombolja a személyiségét, önbecsülését, így már akár fel se merül benne, hogy kitörhetne a mazochista szerepből, amibe került. Ebben az esetben nincs mazochisztikus „öröm”, konszenzus. A testi-lelki bántalmazás felemészti a behódoló energiáit, szeretteitől elszigetelődik. Ezért egyre fontosabb számára a zsarnoka, aki egyre akadálytalanabbul uralkodhat rajta. Itt nincs kölcsönösség, részvét és szerepcsere. Csak béklyó, bántás és szenvedés.      

Kurucz Adrienn 

Forrás: ITT, ITT, ITT és ITT

Kiemelt kép: Jelenet A szürke ötven árnyalata (2015) című filmből