Steiner Kristóf: „Naná, hogy nem vagyok tökéletes! Íme, hibáim csarnoka”

–

„Milyen csodálatos a hajad! Annyira irigy vagyok rá, bármit megadnék, hogy nekem is ilyen erős, fényes, csodálatos hajam legyen!” – hallom gyakorta, főként olyanoktól, akik személyesen sosem találkoztak velem. Mert amikor szemtől szemben, teljes valómban állok valaki előtt, aki csupán az Insta-fotóimról ismeri a sörényemet, és megkérdi: „Megérinthetem a hajad?” (bármily szürreálisan hangozhat ez egyeseknek, gyakorta megtörténik, és hát, ki vagyok én, hogy megtagadjam a kérést, még akkor is, ha bizonyosan tudom, hogy csalódás vár az illetőre), lehull a lepel. A hajam bár fotókon úgy fest, mintha Julia Robertsé a Micsoda nő!-ben, amikor először veszi le a szőke, bubi parókát, tapintásra valójában pont olyan, mint a drót és a szalma keveréke. És teljesen mindegy, mit csinálok vele, milyen pakolást, technikát vagy eszközt használok, brutálisan rasztásodik, kiszárad, gubancolódik, így aztán nemcsak kezelhetetlen, de minden egyes kibogozásnál el kell búcsúznom egy maréknyi hajtól is. 

Ez korában cseppet sem zavart, hiszen huszonéves korában gyakran mondogatja az ember: „Mi a fenét kezdjek ezzel a sok hajjal? Bárcsak olyan selymes és visszafogott volna, mint Gwyneth Paltrow-é!” (vagy legalább is én gyakran mondogattam), ám a harmincas éveim közepére egyértelművé vált, hogy vészesen fogy a hajam. Most, élete 39. életévét töltő férfiként egyértelműen tudom, hogy az elmúlt három év során a hajam mennyiségének jó egyharmadát elveszítettem, és gyakorlatilag semmit sem tehetek. Egy ponton majd le kell vágatnom a hajam, és az emberek megkérdezik akkor: „Olyan szép volt a hajkoronád, miért vágattál belőle?”, én pedig majd azt válaszolom: „Olyan sokáig volt hosszú, már meguntam”, ám a valóságban legbelül azt mondom majd: 

„Voltál te már negyvenes pali, akit harminchárom éves kora óta mindenki a sörényével azonosít?! Nem! Akkor meg hagyjál békén!” 

És itt meg is érkeztünk a következő vallomáshoz. „Hogyan lehetsz te mindig ilyen békés, nyugodt, és kompromisszumokra kész, honnan van benned ennyi béke és higgadtság?” – kérdik az emberek. Én pedig üdvözülten mosolygok rájuk, és elmesélem, milyen sok veszteség ért az életben, és a saját bőrömön tanultam meg, mennyire értelmetlen felheccelnem magam olyasmin, ami ellen semmit sem tehetek, így aztán megtanultam: ha szeretnék nyugodt életet élni, el kell vonatkoztatnom a másokkal kapcsolatos elvárásoktól. Mindez szóról szóra igaz, de attól még szó sincs róla, hogy nem ismerem fel a helyzeteket és embereket, amelyek és akik iszonyatosan idegesítőek.

Természetemnél fogva kimondottan türelmetlen ember vagyok, és nagyon hosszú időmbe telt, mire megtanultam nem robbanni, nem rombolni magam körül a sértettségemmel és mások megsértésével, és még több időbe, mire megtanultam nem kikészülni, és órákon, rosszabb esetben napokon át őrlődni, ha valakivel kapcsolatban nem értettem, mégis hogyan lehet ennyire távol az én értékrendemtől.

Tinikoromban gátlástalanul bárki szemébe mondtam az aggályaimat, sőt egyenesen menőnek találtam, ha sikerül megbántani másokat – így érthető módon nem gyűjtöttem túl sok igaz barátot.

Később pedig a perfekcionizmusom kötött gúzsba. Ha egy nyaraláson nem olyan volt a szoba, mint amilyennek megálmodtam, a moziban nem volt elég ropogós vagy sós a popcorn, vagy nem kaptam a zöldségesnél tél közepén lila csírát (amilyet a karácsonyi narancsos endíviasalátám tetejére vizualizáltam), úgy éreztem: minden összeomlott, és már megint csak velem, csakis velem történnek a szörnyűségek. Bár ma már nem rontom a saját sorsom az elvárásaim végletes fokozásával, valahol a lelkem mélyen ugyanúgy összeszorítom a „fogamat”, amikor fel kell ismernem: az élet továbbra is élet, nem pedig Walt Disney-mese. 

Ez máris magával hozta a következő történetet. „Olyan elképesztően festői környezetben éltek, hogy ezért én bármikor azonnal itt hagynám mindenem, amim van. Semmi másra nem vágyom, mint nézni, ahogyan a nap lemegy a tenger felett” – hallom gyakran azzal kapcsolatban, hogy meghoztam a döntést, követtem az álmaimat, és kilépve a mókuskerék elmeháborodott pörgéséből, egy tengerparti görög falucskába költöztem. 

Noha nem cserélném vissza sem a budapesti, sem a tel-avivi, sem a londoni kalandjaimra a nyugalmat, amit itt találtam, azért vannak dolgok, amikkel nem dicsekszem. Nem azért, mert szégyellem őket, hanem azért, mert úgy vagyok vele: ha a negatívumokra fókuszálok, csak lehúz magával az elégedetlenkedés.

Egyrészt, a YouTube show-nk nézői talán kiszúrták már, ám a filterezett Insta-fotók követői aligha tudnak róla: a 180 fokos „sea view”-nkat közvetlenül az erkélyünk előtt egy félig felépült ház blokkolja – ez az egyik alapvető oka annak, hogy a 22 négyzetméteres lakásunk oly baráti áron kerülhetett hozzánk. Balra mesés olívaliget, jobbra pedig épp csak egy kicsit kell „bezoomolnom” a kamerával, hogy ne lógjon be a képbe a két oldalról minket körülvevő építkezés – a közvetlen szomszédságunkban ugyanis a mi házunk következő szárnya épül, így aztán rendszerint reggel nyolc és délután négy között vagy betonkeverő gépek énekelnek, vagy kalapálás hallatszik, és ahogy az építési területek körül lenni szokott: ha nem szedjük össze a szigetelőhab darabkáit, a téglablokkokat takaró nejlonokat, és a cementes zsákokat, akkor gyakorlatilag úszunk a szemétben. 

A fentiek egyébként nálam semmi esetre sem a boldogság kizáró okai – örömmel takarítok és gereblyézek a ház körül, el tudom viselni a vélhetően örökkön-örökké félkész épület látványát az erkélyemről a tenger mellett, a kétkezi melósok kalapálása pedig legalább jelzi, hogy nem élünk majd az idők végezetéig egy cementbánya kellős közepén. Bármikor felkelek fél hatkor, hogy legyen egy csendes reggelem, még mielőtt megérkeznek a derék melósok, a kertészkedésben, takarításban, ebédkészítésben pedig nem zavar a zaj. Ha meg sürgős írnivalóm van, mindig lemehetek a tengerpartra összeszedni a gondolataimat – este öttől pedig újra miénk a lakás, amelyben immáron csend és nyugalom honol. 

Olyan nyugalom, hogy még az internet sem zavarhatja meg azt – a wifink ugyanis meglehetősen instabil, és legalább annyiszor nincs, mint van. Ez pedig „médiamunkásként” jókora érvágás, különösen azzal a ténnyel kombinálva, hogy a hegyek közötti kicsinyke falunkban, egy szinte lakatlan sziget tőszomszédságában effektíve nem működik a mobil internet (se). Előfordult már, hogy élőben rögzített interjúról voltam egyórás késésben, megváratva három művésztársamat, a kerekasztal-beszélgetés részvevőit, akiknek valószínűleg meggyőződésük volt: sztárallűrjeim egyike, hogy sosem jelenek meg időben sehol.

Mindig elmondom: a wifi volt a hibás, nem én, amiért nem adtam le időben a cikkemet, amiért nem mentek át a videó file-ok a YouTube-show-nk következő epizódjához, és amiért nem tudtam becsatlakozni a WMN Insta-élőbe, de sajnos túl sokszor kiáltottam már farkast –  

aki valaha várt már rám valahol, kávézóban, étteremben, vagy saját otthonában, terített asztallal, az tudja: internetkapcsolat ide vagy oda, bosszantóan késős típus vagyok, ezen a tulajdonságomon pedig úgy egy évvel ezelőttig még változtatni sem kívántam (mostanában rajta vagyok, de tényleg).

Ha valaki tiszteletlenségem jelének vette, hogy fél órával az egyeztetett időpont után futok be, büszkén mondtam: „szerintem sokkal nagyobb bunkóság túl korán érkezni – és egyébként is, Madonna mindig három óra csúszással kezdi a koncertjeit”. Soha nem határozom el, hogy késni fogok – egyszerűen elkalkulálom az időt: míg megtalálom a kulcsom, a bankkártyám, a jogsim, és elhagyom a lakást, pont annyi idő telik el, mint amennyit a találkára vezető útra szántam. 

Ezzel pedig befutottunk a legkomolyabb jellemhibáim csarnokába: én vagyok a világ legszétszórtabb embere.  

Életem azon szakaszaiban, amikor nem volt párkapcsolatom, a napjaim jelentős részét azzal töltöttem, hogy kerestem valamit. A telefon- és számítógéptöltőmet (amelyeket rendszeresen ottfelejtek valahol), a pénztárcámat (amit igazából felesleges is keresnem, hiszen úgy a bankkártyám, mint a papírpénzeim különféle nadrágok és kabátok zsebeiben tanyáznak), a pótkulcsom pótkulcsát (amit, ha tényleg nem találok meg, akkor idén harmadszorra kell lecseréltetnem a zárat), és akkor még nem is ejtettünk szót a jelszavakról, amelyekről fogalmam sincsen. Így aztán évek óta nem tudok applikációkat letölteni, több tárhelyet szerezni a iCloud-on, vagy a Google Photosban, és óriási bajban vagyok, ha valaki más gépéről kell bejelentkeznem a Facebookra vagy a G-mailbe… Ha pedig valaki olyan Harry Potter-filmekbe illő varázstrükköt vár el tőlem, mint az online bankolás, azt ki kell ábrándítanom – soha életemben, egyetlen egyszer sem sikerült megőriznem a webbank-jelszavamat, pedig minden alkalommal, ha Magyarországon vagyok, újat igénylek. 

Ugyanez a helyzet a SIM-kártyáimmal – minden alkalommal, ha utazom, friss kártyát vásárolok, a PIN és PUK-kódok ugyanis a ködbe vésznek, és mivel soha nem szántam rá másfél percet, hogy megtaláljam a telefonomon, hol kell kikapcsolni a kód-kérést, a SIM-kártyáim mind használhatatlanok… lennének! Ha tudnám, hol vannak! Hiszen a SIM-kártya a világ egyik legeslegkisebb tárgya, a világ pedig hatalmas – földig hajolok mindazok előtt, akik megvalósítható feladatnak tartják, hogy megőrizzék. Az enyémek rendszerint rágógumis csomagokból vagy kiszakadt bélésekből kerülnek elő, de addigra már késő, hiszen természetesen elképzelni sem tudom, melyik telefontársaság kártyája tekint rám, és melyik országban vásároltam azt. 

Évente egyszer-kétszer egy buliban úgy felöntök a garatra, hogy fogalmam sincsen, mi történt előző este – volt olyan éjszaka, ami után konkrét nyomozást kellett folytatnom, miért ébredtem csuromvizesen egy hostel padlóján, telis-tele zúzódásokkal.

Hatalmas szerencsémre a kedvesem elfogad, mi több, szeret ezen gyarló tulajdonságommal együtt

(tudván, hogy nincs mitől tartania, tudat alatt és tudatosan is flörtölgetek gyakorlatilag mindenkivel a pincérsráctól kezdve a mosodás néniig), és ha igazán álmosan fekszem le, a mai napig úgy ébredek, hogy szopom az ujjamat (születésem óta), és hajlamos vagyok a túlkapásokra, legyen szó mértéktelen kajálásról, vagy negyvennyolc órás bulizásról, vagy bármiféle előzetes gyakorlás és edzés nélküli túráról, amit kizárólag profiknak ajánlanak. De akár arról is, hogy úgy elmerülök a munkában, és olyan szinten túlvállalom magam, hogy egy héten át háromórás alvásokkal tolom végig a feladatsort…

Mindezeken felül évek óta kezelem a bal lábfejem hüvelykujjának körmét, ami totál sárga, ráadásul az egyik legjobb barátom – akiért gimnazista koromban tűzbe mentem volna – fogta magát, és eltűnt az életemből, soha többé nem hallottam róla, illetve van még egy dolog: akárhányszor nem szakácskönyvet írtam, a kutyát se érdekelte, hiába tettem bele szívemet-lelkemet. 

És mindez csupán csak a jéghegy csúcsa – sokkal több tulajdonság és körülmény van, ami kapcsán bárki mondhatná: „szar lehet Steiner Kristófnak lenni”. 

Huhh. De jó volt ezt leírni! Nem emlékszem rá, hogy bármikor, bármelyik magazinban panaszkodhattam volna kedvemre. Jólesett – szívből köszönöm! De annyira azért nem, hogy hagyjam: mindez, és még több negatív szarság elrontsa az életemet, a napjaimat, a kedvemet. Naná, hogy nem vagyok tökéletes, és persze hogy az életem sem az! Senki sem az, és senkinek nem adatik meg a maximális perfekció minden tekintetben – ugyanis a makulátlanság kizárólag az elménk által generált elvárásokban él, meg persze a reklámokban…

Van abban valami csodálatos, ha az ember eljut arra a pontra az életében, amikor bizonyosan tudja: az igazi, létező tökéletesség a tökéletlenség elfogadásában, és az állandó törekvés és a békés belenyugvás egyensúlyában rejlik.  

Szívem szerint ezzel a mondattal le is zárnám ezt a gondolatsort, de azt akarom, hogy egészen világos legyen mindenki számára, hogy a majdnem utolsó mondat megértésének birtokában is vannak kételyeim. Így aztán idebiggyesztem a végére: kábé öt éve, egy HPV-vírusból adódó, a „rák előszobájának” becézett diszpláziás szemölcs-eltávolító műtét szövődményeként kialakult egy sipoly a seggemben, amiről a szakértők egybehangzó véleménye, hogy tulajdonképpen gyógyíthatatlan, és szinte bizonyosan vissza-visszatér. Három műtétet követő még több szövődmény, sok-sok sorstársakkal folytatott beszélgetés, és természetes aggodalom után, végül két és fél évvel ezelőtt azt mondtam magamnak: „whatever”. Azóta nem vérzek, nincsenek fájdalmaim, és nem is gondolok rá. De – elméletileg – ott van. Hát, legyen. Jobb lenne, ha nem lenne, de ez már nem az én hatásköröm. Az én hatásköröm az, hogy kösz, jól vagyok.  

 Steiner Kristóf

A képek a szerző tulajdonában vannak