–

Először azt hiszem, szórakoznak velem, vagy valami csalás áldozatául szemelt ki az egyébként bizalomgerjesztő hangú telefonáló, amikor azt mondja, engem is kiválasztottak azok közé, akiken ingyenes tesztelést hajtanak végre.

Ennyi hét meg koronanapló után már bátran lehetek őszinte: imádok nyereményjátékokra jelentkezni, még akkor is, ha egyébként ritkán nyerek, és többnyire akkor is olyan dekoratív és hasznos dolgokat, mint a márkajelzéses fürdőszobai tároló vagy a fagylaltos receptkönyv. (Soha életemben nem csináltam fagylaltot, de, mondjuk, ha akarnék, tudnék.)

Az ötös lottón mostanában pont annyi találatom volt, mint egy matekdolgozatban. Szóval, amikor a kedves férfi eldarálja, hogy ő a Semmelweis Egyetem Fül-Orr-Gégészeti Klinikájára szeretne engem meginvitálni koronavírus-tesztre, először is gonosz keresztkérdéseket teszek fel neki.

Miután kimondatom vele (nem én árulom ám el!), hogy milyen címre küldte a kórház az értesítést az állítólagos vizsgálatról, már kezd derengeni, hogy a fiatalember talán mégsem csaló, és esetleg nem a lakást akarja kiüríteni, míg én a Szigony utcában keresem a nemlétező fül-orr-gége-klinikát. Ámde amikor meghallja, hogy a behívóm a régi lakcímemre érkezett, én meg már nem lakom ott, azt mondja, sajnos mégsem mehetek tesztre, mert levél nélkül nem lehet.

Ekkor már felhorgad bennem a lottónyertesek önérzete: az én nevemet húzták ki, akkor ide nekem a jussomat! Igenis teszteljenek! Nem azért adtam meg minden hülye online kérdőív után az adataimat a KSH-nak, hogy amikor az életemben először valami hasznosat nyerek, azt ne kapjam meg!

Átveszem a nyereményem

Másnap szintén kedves hang hív, ám ezúttal női. Veszek néhány nagy levegőt, mert ismeretlen számról kétféle ember szokott hívni: nagymamám a vezetékesről meg mindenféle hivatalok, és azt elmondhatom, hogy egyiknek sincs jó vége. Nagymamám általában seggbe rúg az éteren keresztül, hogy nem tud rólam semmit – és lényegében a hivatalok is ugyanezt csinálják, csak kicsit ijesztőbben.

A kedves női hangnak már nem teszek fel keresztkérdéseket, mert levelem még mindig nincs, és most már csak azért is be akarok kerülni a tutiba. Szóval próbálom felelős honpolgár benyomását kelteni, amikor haladéktalanul időpontot foglaltatok magamnak a tesztelésre, mindjárt másnapra. (A klinika létezik, tegnap legugliztam. Bocs, vidéki vagyok.)

Elmondják, hogy a vizsgálat előtt kettő órával se enni, se inni, se fogat mosni nem lehet, a személyimet kell magammal vinnem meg a taj-kártyámat.

Taxival megyek a kórházba, mert arra gondolok, hogy nem akarom Alanis Morissette-dalszövegként végezni (tudjátok, az ember az Ironicban, aki nyert a lottón, aztán másnap meghalt), azaz megfertőződni a vizsgálatra tartva.

Minden flottul megy, de tényleg

A kórházban csönd van. Kicsit féltem, hogy óriási sorok kígyóznak majd, de nemhogy másik pácienssel nem találkozom, még a segítő személyzet is tisztes távolból kommunikál. Egy kedves nő elmondja, mi a menete a dolgoknak, és megkér, hogy amíg az előttem lévő végez, fáradjak ki az épület elé a friss levegőre.

Jó tíz perc után szólnak, hogy mehetek. Egy asztalnál két lány vár védőfelszerelésben: az egyikük egy tableten ikszelgeti a válaszaimat az 50 kérdéses kérdőívre, amely a kutatáshoz szükséges egészségügyi adatokat tartalmazza a mindenféle krónikus betegségekről, egészséges életmódról, stb.

Egészséges vagyok és sohasem volt semmilyen káros szenvedélyem (a focit ne számítsuk), szóval a 40. kérdés után már egészen kihúzom magam, mint felelős magyar honpolgár.

Ezután nyilatkozatokat kell aláírnom, amelyek szerint beleegyezem abba, hogy a kutatáshoz felhasználják az eredményeimet, és 2020-ban még akár többször is teszteljenek, hogy lássák a vírushelyzet alakulását. Rendkívül beleegyező vagyok, így csakhamar az adategyeztető ablakhoz kell fáradnom, ahol frissítik a régi címemet.

Ezután beterelnek egy folyosóra, amelyen hatalmas, piros X-ekkel leragasztott padok sorakoznak.

Az első vizsgálat: vérvétel

Amikor a szocreál csempézésű folyosóról napfényes, tiszta terembe lépek, ahol tetőtől talpig védőruhába öltözött nővér fogad maszkban, plexivel a fején, majdnem kiszalad a számon, hogy elnézést kérek, de én nem jelentkeztem a szovjet űrprogramba.

Aztán arra gondolok, hogy ezzel gyorsan lerombolnám a felelős honpolgár képét, amit a telefonban meg a teszttel magamról festettem, úgyhogy befogom.

A nővér szinte észrevétlenül vesz vért, megkér, hogy üljek egy kicsit még a művelet után, nehogy rosszul legyek. Közben beszélgetünk. Egy másik nővér érkezik, fiolákat és mindenféle eszközöket visz. Mennek tesztelni – házhoz. Azok ugyanis, akik nem tudnak eljönni a kórházba, hogy részt vegyenek a kutatáson, a választási mozgóurnához hasonlóan itt is kérhetnek mozgótesztet. Ám a nővér azt mondja, az idősebbek közül sokan nem mernek részt venni a kutatásban, mert ha a szkafanderes egészségügyiseket meglátná a lakótelep náluk, kitörne a pánik.

A levett vérben az ellenanyagot vizsgálják, tehát azt állapítják meg belőle, korábban átestem-e már a betegségen.

Egy, még a nővéreknél is alaposabban beöltöztetett doktornő érkezik: maszk, plexi, szkafander, védőkesztyű… Nem is igazán értem, mit mond szegény a sok réteg alatt. Ő fogja végezni a második tesztet, az orr-garat vizsgálatot.

A második vizsgálat: a gyorsteszt

Ne szépítsük: szar.

Egy fültisztítószerű pálcikát (csak annál sokkal nagyobbat) nyomnak le és mozgatnak először a szájgaratodba, aztán pedig az orrodban. Agyig. Már legalábbis olyan érzés, igaz, a doktornő szólt is előre, hogy kellemetlen lesz. Hát, az enyhe kifejezés, szó szerint folyt a könnyem. Mármint nem bőgtem, hanem megindult a könnytermelésem tőle. Nem sírok, felelős honpolgár vagyok. Úgyhogy tűrök.

A szájgarat megkaparászása egyáltalán nem fáj, de ez az orrgarat-izé olyan, mintha a tarkómat vakargatnák. Belülről.

Pár perc az egész, visszaveszem a maszkomat, és már megyek is vissza a karanténba.

Eredmény és utánkövetés

Azok, akiket leteszteltek, az EESZT rendszerében kapják meg az eredményüket – illetve azokat, akik aktuálisan pozitív tesztet produkálnak, telefonon értesítik. Engem csak a KSH kedves női hangja hív, hogy megbizonyosodjon arról, kitöltöttem-e az 50 kérdéses kérdőívet, mert ha nem, akkor erre utólag is van lehetőség.

Az EESZT elég hülyebiztosan érhető el az Ügyfélkapun keresztül, én eddig még sosem használtam, de pikk-pakk megtaláltam, hová érkezik majd az eredmény (Egészségügyi dokumentumok menüpont). Péntek reggel ott is volt: mindkét tesztem negatív.

Hogy ennek örülök-e vagy nem, azt egyelőre magam sem tudom. Jobb lett volna-e minimális tünetekkel túlesni rajta? Fogalmam sincs. Egy biztos: a kilenc hete tartó önkéntes karanténom sikeresnek bizonyult.

Pár nappal később hív a háziorvosom (nemrég kerültem hozzá, valójában egyszer találkoztunk eddig), hogy a teszteredményem felől érdeklődjön. Mivel én nem tájékoztattam arról, hogy a kiválasztottak között vagyok, gondolom, az egészségügyi rendszeren keresztül látja, hogy az ő páciensei közül kit teszteltek már. Bevallom, ez (hogy felhív, és hogy van információáramlás) nagyon szimpatikus és egyben megnyugtató.

Na, igen, kellene most valami frappáns lezárás, de ilyennel nem szolgálhatok. Az orrváladékom még néhány nappal később is véres volt picit a jobb orrlyukamban (dolgok, amiket nem hittem, hogy valaha is leírok egy cikkben), cserébe tudom, hogy egészséges vagyok. És ha ezzel a kutatással közelebb kerülünk a megoldáshoz, akkor felőlem még többször is megvakargathatják belülről a tarkómat idén.

Csepelyi Adri

 A képek a szerző tulajdonában vannak