–

Édesanyám 75 éves és „alzheimeres”. Tíz éve szenved e kórban. Nyolc év otthonápolás után került be az idősek otthonába, azóta is rendszeresen, hetente többször látogatom. Két hete az otthonban elesett, combnyaktörést szenvedett, megoperálták.

Innen indult közös kálváriánk, hiszen a koronavírus-járvány miatt látogatási tilalom lépett érvénybe, mely a kórházat, idősek otthonát egyaránt érinti.

Én sem látogathattam édesanyámat, aki magatehetetlenül, teljesen kiszolgáltatva (alzheimeres beteg!!!!) feküdt a kórházban, azt sem tudta, hogy mi történik vele, miért fáj a lába, kik ezek az idegenek körülötte, és mit keres itt. Ebben az igen méltatlan helyzetben – mint egyedüli élő hozzátartozójának, fiának –, mint mindig, most is mellette lett volna a helyem!

A balesetet követően segítséget kértem a Tisztifőorvosi Hivataltól, hogy a rendkívüli helyzet ellenére hadd látogassam meg, és gondozhassam édesanyámat. A testi felépülés mellett fontos szempont az is, hogy az egyetlen kapocs vagyok neki a világgal, a lelki támogatás is kulcsfontosságú a felépüléséhez! Erre hivatkozva kaptam engedélyt a Tisztifőorvosi Hivataltól és a kórháztól, hogy látogathassam őt, mellette lehessek, ugyan időkorláttal, napi háromszor tizenöt percre.

A műtét szerencsére sikerült, édesanyám altatás után is megismert, ami nagyon nagy szó egy alzheimeres beteg esetében!

A kálvária azonban folytatódott, mivel a vészhelyzetre való tekintettel a kórházakat igyekeznek kiüríteni, csak a súlyos, életveszélyben lévő betegeket ott tartani, illetve a minimális ideig, ami után biztonsággal hazaengedhetők a betegek. Mi is így jártunk, édesanyámat visszaküldték hamar az idősek otthonába.

Azóta nem láthatom a látogatási tilalom miatt!

Ennek már lassan két hete, csak telefonon illetve Skype-on érdeklődhetek, láthatom őt. Személyesen az állapotáról nem tudok meggyőződni – hozzáteszem, a személyzetben megbízom – mégsem tudom őt lelkileg és fizikálisan őt támogatni. Korábban is besegítettem a személyzetnek, lelkiismeretem ezt diktálja: etettem, itattam, fürdettem édesanyámat, akárcsak otthon tettem (mindannyian tudjuk, akinek van, volt hozzátartozója efféle intézményben, hogy bizony elkél az aktív részvétel az ápolásban, az ott dolgozók nagyon leterheltek, kevesen vannak, alulfizetettek, sokan fáradtak, kiégettek).

Egy combnyaktörés után az első pár hét a fizikoterápiában, rehabilitációban meghatározó a későbbi sikeres felépülésben. Az otthonban szerencsére van gyógytornász, igaz, korlátozottak a lehetőségei.

A helyzetet nehezíti az a tény is, hogy az alzheimeres beteg, ha nem tud személyesen kapcsolatba lépni hozzátartozójával, akkor egy idő után elfelejti. A jelenlegi helyzet pedig akár több hónapot is jelenthet látogatás nélkül!

Nehéz most ez a bezártság, a szeretteinktől való távolságtartás mindenkinek. De próbálják meg elképzelni, mit érez az, akinek demens, illetve magatehetetlen hozzátartozója fekszik valahol, és nem találkozhat vele.

Biológusként természetesen nem kérdőjelezem meg a szigorú intézkedések indokoltságát, de tele vagyok – a fájdalom és aggódás mellett – égető kérdésekkel is.

Vajon az otthonokban lévő személyzetet szűrik-e rendszeresen? (Kétlem…)

Rendelkeznek-e megfelelő védőfelszereléssel, amit cserélni is tudnak szükség esetén?

(Ha nem, akkor az ilyen otthonokban dolgozó személyzet óriási kockázatot jelent a bentlakó betegekre, akik többnyire idősek, betegek, különös tekintettel arra, hogy sok gondozó tömegközlekedéssel jár munkába.)

Meddig bírja a személyzet az ilyen otthonokban a rájuk nehezedő fizikai, lelki terhet, amit mi, hozzátartozók eddig nagymértékben enyhíteni tudtunk azáltal, hogy amíg ott tartózkodtunk, elláttuk szeretteinket?

És mi, hozzátartozók meddig bírjuk, hogy nem láthatjuk őket?

A megfelelő (akár önköltségen beszerzett védőfelszerelésben) miért nem látogathatjuk őket?

Miért nem jelentkezhetünk önkéntesnek, segítve ezzel az ott dolgozók munkáját is?

Mi lesz azokkal a betegekkel, akiket a kórházból, rehabilitációs intézetekből hazaengedve, a háziorvos nem látogathat, a gyógytornász nem támogathat, hogyan fognak felépülni, mi lesz a rehabilitációjukkal? Mi vár rájuk?

Vajon hány áldozata lesz a koronavírusnak, és hány az ellátatlanságnak, elhagyatottságnak?

Ki és hogyan számol el lelkiismeretével, ha bármi történik az otthonokban szeretteinkkel, de mi nem látogathattuk, nem láthattuk őket?

Miért nem lehet az ilyen otthonokban kialakítani egy „beszélőt”, ahol egy üvegfallal elválasztva találkozhatunk szeretteinkkel?

Miért nem hozhatjuk őket haza, és miért nem vihetjük őket vissza a járvány végén, ha igazolt, hogy nem fertőzöttek? (Elképesztő, hogy a jelenlegi tájékoztatásnak megfelelően, ha hazahozom édesanyámat, a vészhelyzet után nem vihetem vissza, mivel az otthon szerződést bont. Ez hogyan lehetséges???)

Vajon hol vannak nagyobb biztonságban az idősek, az otthonban, ahol nagy létszámú a személyzet, vagy otthon, szűk családi körben, egyetlen őt gondozó személlyel?

Nap mint nap őrlődöm ezeken a kérdéseken, és közben belehalok a lelkiismeret-furdalásba, hogy nem lehetek édesanyám mellett, pont akkor, amikor a legkiszolgáltatottabb, és a legnagyobb szüksége lenne rám.

Azt hiszem, sokak nevében szólhatok, rengetegen kerestek meg sorstárs hozzátartozók is, nem egyedi a problémám!

Azonnali válaszokat, intézkedéseket várunk, remélünk…

Bocskai Krisztián

 Kiemelt képünk illusztráció