–

A jó ég tudja, milyen ösztön volt az, ami két lábra állított, de ki tudtam támolyogni a szobám elé, és elhaló hangon jelezni a szüleimnek, hogy baj van, aztán összeestem. Talán hánytam is, nem tudom. A következő, amire emlékszem, hogy újra az ágyban vagyok, ömlik rólam a víz, nem igazán tudom, mi történik körülöttem. Majdnem 41 fokos lázam volt. Annyit éreztem, hogy nem igazán tudok mozogni, minden perccel egyre jobban fájtak az ízületeim, a bőröm is kipirosodott, és gyakorlatilag nem tudtam magamról.

Tizenhét éves voltam

Orvoscsaládban nőttem fel, ami azt is jelenti, hogy ha tényleg elindulunk valamiért a klinikára, akkor annak nyomós oka van. Hát ezen nem volt mit agyalni: apukám ölbe kapott, és vitt. A Klinikán passzolgattak egyik orvostól a másikig, senki sem tudta megmondani, mi bajom van. Apával csak néztünk egymásra, basszus, itt senki se tudja, mi van, de mindketten éreztük, hogy ezt nem szabad annyiban hagyni.

Gáz van, nagy gáz

Eltelt egy-két nap, közben annyira begyulladtak az ízületeim, hogy mozogni sem tudtam, a számat sem tudtam kinyitni, a szüleim cipeltek, etettek, mosdattak. Tizenhét éves voltam, és apukám rakott be a kádba fürdeni.

Aztán valahogy, tényleg nem tudom, hogyan, de beugrott valami. Nyilván vannak még, akik emlékeznek az időkre, amikor még nem telefont vittünk a vécére magunkkal, hanem olvastuk, ami körülöttünk volt. Samponos flakon, tisztítószer, vagy például a tamponos doboz és a benne lévő papír. Szóval bevillant a bekeretezett rész, ami a toxikus sokk szindrómáról szól.

Bumm, összeállt a kép!

Hisz épp menstruáltam! Bár használtam tampont, de minden előírást betartva, és éjszaka csakis betétet, viszont a kelleténél többet használtam irrigátort, hiszen akkoriban még gondolkodás nélkül bevettem, hogy szükséges, hiszen reklámozzák.
Szóval a tünetek mind stimmeltek, és elmondtam a gyanúmat apának. Pontosabban szólva, mivel a számat is alig bírtam kinyitni, minden erőmmel próbáltam apának valahogy kisziszegni, hogy „toxikus sokk”. Percekig nyögtem ezt a két szót, mire érthetően sikerült. Apa abszolút egyetértett azzal, hogy ez egyáltalán nem irreális felvetés, rögtön tolmácsolta az orvosnak, akinél voltunk
Reakcióként – még úgy is, hogy apa sejtbiológus professzor, tehát nem egy kívülálló laikus – nagy hahotázást kaptunk, hogy jaj, ne, ez lehetetlen, ez századfordulós betegség, és csak extrém igénytelenség esetén fordulhatna elő. Mindenesetre szedjek antibiotikumot, ártani nem fog.

Végül az antibiotikum hatására pár nap alatt jobban lettem. Iszonyúan kizsigerelt az egész, de örültem, hogy vége. Lehet, hogy tényleg nem volt igazunk, csak valami bakteriális mittudjukmi lehetett – gondoltuk.

Eltelt egy hónap. Menstruáltam. (Ekkor tampont egyáltalán nem is használtam.) És kezdődött újra elölről. Ekkor már teljesen biztosak voltunk, hogy igazam lehetett, és rögtön elkezdtük az antibiotikumot, hamarabb is gyógyultam. A belgyógyász, akivel forródróton voltunk, most már fontolóra vette, hogy talán mégis tévedett. 

Újabb hónap telt el, és újra jöttek a tünetek: a magas láz, a fájó ízületek, de pár nap után vége lett, szedtem az antibiotikumot. Csakhogy elkezdtem köhögni. Nem éreztem különösen rosszul magam, leszámítva, hogy végtelenül gyenge voltam, ez a háromszori megbetegedés iszonyúan kikezdte a testem. Apának lett valami rossz megérzése, bevitt a klinikára, ahol egy vérvétel és egy tüdőröntgen után kiderült, hogy ennek az elhúzódó kálváriának a szövődménye egy súlyos atípusos tüdőgyulladás lett. Váratlanul ért, azt hittem, már minden rendben, erre tessék, már nem úsztam meg a kórházat, sőt, nem reagáltam az antibiotikumokra sem napokig, így elég ijesztővé vált a helyzet.

Emberfeletti küzdelem

De aztán – mint azt sejteni lehet, hisz épp ezt a cikket írom nektek – meggyógyultam. Emberfeletti küzdelem volt. Tudja a Jóisten, mi lett volna vele, ha apukám nem áll ki mellettem, a gyanúm mellett, ha nem ragaszkodunk már az elején az antibiotikumos kezeléshez. 

Ennél már csak annak örülök jobban, hogy ennyiszer olvastam a tamponos dobozt, és hogy eszembe jutott még időben. Belegondolni se merek, mi van, ha nem így teszek…

Viszont mivel manapság már csak a telefont cseszteti mindenki még a vécén is, nem árt, ha leírom, végül is mi ez a kórság – mert sajnos egyáltalán nem olyan ritka, csak épp nincs annyira benne a köztudatban, emiatt pedig sok a tévhit vele kapcsolatban. És őszintén szólva, nemigen látom, hogy olyan komolyan foglalkoznának ezzel a témával, az eldobható menstruációs eszközök épp reneszánszukat élik, épp arról szólnak a reklámok, milyen sokáig nem kell cserélni őket.

Hangsúlyozom, nem voltam hanyag, körülbelül háromóránként cseréltem a tampont, éjszakára extra giga-mega betétet használtam, természetesen megfelelően tisztálkodtam, sőt, ahogy fentebb írtam, még kicsit túlzásba is estem – talán ez borította meg úgy a flórát, hogy ez a szemétláda baktérium így elkezdett tombolni bennem.

Szóval, íme, a lényeg.

Mi is az a toxikus sokk szindróma (TSS)?

Rendkívül súlyos betegség, amit az emberi szervezetben egyébként megtalálható baktérium (Staphylococcus aureus) által termelt méreganyag okoz. (Nem kizárólag a tampon okozhatja, ez a baktérium mindenki szervezetében megtalálható, ezért férfiaknál is előfordulhat a betegség, de tény, hogy a tamponhasználat drasztikusan növeli a rizikót.) Gyors és intenzív kezelés hatására hamar fel lehet épülni belőle, de vissza is lehet esni. Nagyon ritka esetben, amennyiben nem kap a beteg időben megfelelő kezelést, akár halálos kimenetelű is lehet.

Mik a tünetei?

Magas láz, hányás és/vagy hasmenés, izom és/vagy ízületi fájdalom, gyulladás, torokfájás, a bőr kipirosodása, tenyér, talp hámlása, vérnyomáscsökkenés, máj- és/vagy veseelégtelenség, elesettség, gyengeség, fejfájás.

Fontos tudni, hogy nem feltétlenül van jelen minden tünet, de amennyiben menstruáció közben jelentkeznek, akkor feltétlenül gondolni kell a TSS-re, és aszerint cselekedni.

Mit kell tenni, ha TSS-re gyanakszunk?

Ha észleljük a tüneteket, mentőt kell hívni, vagy haladéktalanul orvoshoz fordulni, jelezve a gyanút, és mielőbb elkezdeni az intenzív kezelést.

Nem játék!

Jó tehát, ha tudjátok, hogy ez a betegség tényleg létezik, és fontos lenne, hogy többször beszéljünk róla, mert ha csak egy picit beépül a tudatunkba, az a fenti ábra alapján tényleg akár életet is menthet. Bárhogy is, a „minden rosszban van valami jó” elvéből kiindulva legalább elmondhatom, hogy (ha csak egy lázálom erejéig is, de) Brad Pitt mellett álltam.

Szabó Anna Eszter

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images