A szagát is érzed az erjedésnek – Rákattantunk a Babilon Berlin-sorozatra
Nem úgy szeretem ezt a sorozatot, ahogy annak idején a Sírhant műveket, a Mad Men – Reklámőrülteket, vagy mit tudom én, ahogy régen rátapadtam a 24-re. Azokat is mélyen magamba szívtam, reszketve vártam minden új epizódjukat, és csodáltam őket a szakmai minőségükért. De a Babilon Berlin még ezeknél is sokkal mélyebbre megy. Olyan azért még nem történt velem korábban, hogy miután véget ért, újrakezdtem volna egy sorozatot az elejéről, csak azért, hogy ne kelljen kiszállnom a világából. És naná, hogy másodszorra is rengeteg újdonságot fedezek fel benne. Én most már legszívesebben csak ezt nézném végtelenítve. Gyárfás Dorka ajánlója.
–
Mivel ahhoz a generációhoz tartozom, amelyiknek a nagyszülei már felnőttként élték át a második világháborút, és eszmélésem óta hallgatom ezeket a családi sztorikat, mindig azzal a tudattal éltem, hogy egyszer minket is elér majd valami hasonló katasztrófa. Kelet-Közép Európában ez törvényszerűség, minden nemzedéknek kijut egy történelmi trauma, egy kataklizma, vagy valami sorsfordító nemzeti élmény. Ami leginkább izgatott ebben, az az volt, hogyan lehet túlélni, mi kell hozzá – a szerencsén (vagy a sors jóakaratán, amit nevezhetünk véletlennek is) kívül van-e valami, amit egyéni szinten tehetünk érte.
Arra jutottam, hogy az egyik dolog, ami igenis segíthet: az éberség. Figyelni, felismerni a jeleket, összerakni a képet, és lépni.
Minden stációhoz más képességek kellenek, szóval ez elég komplex feladat. De az első lépés: érteni a világot, ami körülöttünk zajlik, és számolni a következményekkel.
Ezért szerettem mindig azokat a könyveket és filmeket, amik a nagy történelmi fordulatok „előestéjén” játszódnak, azokban az időszakokban, amikor elkezd felbomlani egyfajta rend, és még senki sem tudja, mi lesz belőle – mert a történelem tényleg ismétli önmagát, vannak megjósolható fordulatai. Nem tudni, hogy ezek pontosan miként és mikor következnek be, de a folyamatok ívét ki lehet következtetni.
A Babilon Berlin pontosan ezért készült az alkotók elmondása szerint. Mert a második világháborút megelőző időszak izgatta őket, amikor egy értékrend – a polgári világ és a weimari köztársaság – oszlani, foszlani, bomlani kezdett, kitört a gazdasági világválság, az addig is hatalmas társadalmi különbségek még jobban kiéleződtek, értékválság alakult ki, és két új ideológia jelent meg a színen, hogy megvívja harcát a tömegekért: a kommunizmus és a fasizmus. Amikor a sorozat játszódik (1929-ben) még nagyjából egyenlő esélyeik voltak arra, hogy hatalmat szerezzenek, miközben a régi világ is állt még, ha gyenge lábakon is. Ahogy Tom Tykwer, a sorozat alkotója mondta egy interjúban: őt is az izgatta, hogy kísértetiesen hasonlítanak azok az idők a mi korunkra.
Tom Tykwer nevét szokták elsősorban a sorozathoz kötni, mert ő a legismertebb alkotója, és a németek egyik legsikeresebb rendezője, olyan filmek kötődnek a nevéhez, mint A parfüm vagy a Felhőatlasz, de valójában hárman írták és rendezték Hank Handloegtennel és Armin von Borriesszal közösen. (Ők egyébként arról lehetnek ismerősek, hogy együtt írták a Good bye, Lenin!-t.) És ezt kivételesen nem úgy kell elképzelni, ahogy amerikai sorozatoknál szokás, hogy az egyik részt az egyik, a másikat egy másik rendezte, esetleg az epizódokat is egymás közt felosztva írták, hanem valódi együttműködésben, amiben mindenki munkája összefolyik. Az írást – egész pontosan az adaptálást, mert a sorozat Volker Kutscher krimi-sorozatán alapul – együtt, egy irodában csinálták, a rendezést pedig helyszínek szerint osztották be, így minden epizódba mindenki „belerendezett”, és aztán közösen vágtak.
Ez egy egészen újfajta csapatmunka, amitől három ember kreatív energiái és ízlése még jobban egységbe forrhatott.
Érdekes, hogy a produkció nem belőlük indult ki, nem az ő „szerelemprojektjük” volt – ha később azzá vált is –, hanem az X Film gyártó cég producereitől, akik a lecsaptak a regénysorozat jogaira. Ők kezdtek el házalni vele, ők találták meg az ARD-t és a Sky csatornát, majd koprodukciós partnerként a Beta Filmet, és ezután keresték meg hozzá a megfelelő művész alkotókat. Végül, de nem utolsó sorban, ők érték el, hogy 40 millió eurós költségvetéssel vághassanak bele Németország legdrágább sorozatába, amin rendesen meg is látszik a befektetett tőke és munka.
Ahogy ebből a werkfilmből kiderült, egy valóságos hadsereg és benne bámulatosan felkészült, elkötelezett szakemberek dolgoztak minden részlegen (a díszleteken- és jelmezeken át a zenei aláfestésig és digitális trükkökig), és egy cél lebegett a szemük előtt: mindenből a legjobbat, leghűbbet megalkotni, ugyanakkor nem hivalkodni vele. Vagyis hiába van egyetlen képbe annyi kreatív energia és finom nüansz belepakolva, hogy bőven lenne mivel kérkedni, az akkor is csak a háttérben marad – viszont akaratlanul is olyan minőséget és hitelességet kölcsönöz a képnek, ami rengeteget hozzátesz.
Vagy például ahogy a jelmeztervező (az alkotói csapat egyetlen nem német tagja), Pierre-Yves Gayraud mondja: persze, az volt a feladat, hogy „kortalan” legyen a korhű ruhák stílusa, de ezt nem úgy érte el, hogy belecsempészett modern darabokat, hanem az eredeti ruhákat úgy kombinálta, hogy attól hassanak modernnek. Mai szemmel, mai ízléssel gondolta újra a korabeli divatot. És ehhez olyan elképesztő munkát végzett, amit felfogni is nehéz: 3000 képet gyűjtött össze a forgatókönyv egyes jeleneteihez inspirációként, hiszen
csak fontosabb szereplőből 250 bukkan fel, és további 150 mellékalak egy évadban, tehát összesen 400 szereplőnek kellett különböző jelenetekre (és helyzetekre) megfelelő jelmezt találni, majd további hét-nyolc ezer statisztának. Nem csoda, hogy a jelmezeken önmagában is több mint százan dolgoztak.
És akkor még nem beszéltünk a többi finomságról, a tárgyakról, a frizurákról, a sminkről és maszkról… Aki látta A parfümöt, annak már van fogalma arról, mit jelent Tom Tykwer számára a korhűség: elsősorban koszt. Abban az időben (mindegy, hogy most a XVIII. századi Franciaországról vagy a XX. század eleji Németországról beszélünk) egészen mások voltak a higiéniai szokások, mint ma. És mások voltak a lehetőségek is. Az említett werkfilmben arról beszél például a maszkmester, Emilia Seifert, mennyit változtat egy ember kinézetén, ha mindenhová gyalog kell mennie, és naponta több kilométert tesz meg a saját lábán. Ez kihat a bőrére, a haja állagára, a testtartására, a körmei állapotára… És természetesen a tisztálkodószerek is mások voltak, többnyire csak szappan. Minderre odafigyeltek a sorozatban, itt nagyon ritkán látni tip-top figurákat, még a gazdagok között is. De ha a szegényebb réteg életébe pillantunk be – néha csak pár másodperc erejéig, míg hőseink, a rendőrnyomozók bemennek egy lakásba – szinte érezzük a bűzt, ami körüllengi őket. A nyomor szagát. De persze a kocsmák levegőjét, a mulatók atmoszféráját is.
Még az izzadság is szinte tapintható A nagy Gatsby-re hajazó féktelen táncjelenetekben, amik a korszak dekadenciáját villantják föl.
Nem véletlen, hogy eddig szinte semmit sem meséltem a cselekményről – bár elnézést érte, biztos van, akit ez izgat. De ebben a sorozatban tényleg nem ez a lényeg, hanem az univerzum, amibe csöppenünk: a romlás világa. Ebben lesz kalauzunk egy Gereon Rath nevű fiatal nyomozó (akit Volker Bruch alakít), akit Kölnből helyeznek Berlinbe, kezdetben csupán egy enyhébb ügy felderítéséért – és a később Németország kancellárjaként ismert, de akkor még Köln polgármestereként tevékenykedő Konrad Adenauer jó hírének megmentéséért –, de persze ahogy egyre mélyebbre ás az ügyben, mind komolyabb lesz a tétje, és belekeveredik az orosz politika is. A másik hősünk pedig egy Charlotte Ritter nevű fiatal lány (Liv Lisa Fries), aki a nyomorból próbál kitörni úgy, hogy nappal a rendőrségen vállal bármilyen alja munkát, éjszaka meg egy lokál prostituáltjaként keres mellékest.
A második évadban már mindketten feljebb léptek a ranglétrán, ezáltal jobban is élnek, és ebben az évadban amúgy is több a csillogás, mint a nyomor: bepillantunk a kor német filmgyártásába (a híres Babelsberg stúdióba), kicsit a szervezett alvilágba, és a politikai bűnözés szférájába is. (Ugyanakkor hosszan időzünk egy női börtönben is, ami a másik végletet képviseli.)
A második évadra egyértelműen még több pénz jutott (de ennek a költségvetése már nem nyilvános), még gazdagabb kiállítású, még több német sztárt vonultat fel – de sok más sorozattal ellentétben ez nem jelenti a cselekmény ellaposodását, szenzációhajhásszá válását is. Nem, a Babilon Berlin második évada is sokkolóan hiteles és pontos, és ugyanúgy, mint az első évadban, egy-egy rövid jelenettel olyan félelmetesen tudja lefesteni kort, mint a legkomolyabb művészeti alkotások.
Ami pedig számunka külön érdekes lehet: a magyar szereplők gyakorisága. Az egyik kedvenc karakterem például a magyar-zsidó származású újságíró, Samuel Katelbach, akit a szintén magyaros nevű Karl Markovics alakít fantasztikusan. (Ő ma az egyik legnagyobb osztrák színész-rendező.) Vagy ott van az alvilág két figurája, a Gosztonyi-fivérek (akik mindkét évadban feltűnnek, de a másodikban kulcsszerepük lesz), valamint egy Esther Korda nevű színésznő (őt többnyire az asszonynevén, Kasabianként emlegetik, de egy epizódban elhangzik az eredeti neve is), aki vélhetően a híres Korda-fivérek után kapta a nevét.
Ez egyébként nem véletlen:
Berlin a két világháború között legalább olyan multikulti hely volt, mint ma, csak más nációk népesítették be, de valóban sok volt köztük a magyar, hiszen a német nyelvet nálunk – a Monarchia miatt – sokan anyanyelvi szinten beszélték.
Épp ezért természetesen szlávok is voltak ott bőven, és azon belül oroszok, akik a híres Charlottenburg-negyedet benépesítették.
Aki ismeri a mai Berlint, az valószínűleg még nagyobb élvezettel tudja falni a sorozatot, mert pontosan ismerheti ezt a flasztert, a kétféle méretű macskaköveivel (kívül kisebb kövek, belül egy széles sávban nagyok – amin ma is képtelenség görkorizni), Kreuzberg kaszárnya-épületeit, az Alexanderplatztot, (aminek láthatjuk eredeti verzióját természetesen digitális trükkel megidézve), a Hermannplatz metrómegállót a csodálatos sárga metrócsempével, a KaDeWe luxusáruházat, és nem utolsó sorban a Babelsberg filmstúdiót, ami olyannyira áll még ma is, hogy valójában ott építettek fel egy nagyobb berlini utcarészletet, ahol a jelenetek nagy részét forgatták.
Nem gyakran mondok ilyet, de most le merem írni: mindent imádok ebben a sorozatban.
Grandiózus, de emberközpontú – a látványt sosem engedi eluralkodni a dráma fölött. Kosztümös, de abszolút mai – nem tudsz nem párhuzamot vonni a mi világunkkal. Végtelen profizmussal készítették, de mindvégig a történet lelke dominál, amit két főhősünk tiszta arca tükröz vissza, egyszerűen muszáj szeretni őket. Félelmetes történelmi kort idéz meg, ezért lehetne nyomasztó is – hiszen tudjuk, mi lesz a vége –, mégis tud szórakoztató lenni, anélkül, hogy elbagatellizálná a lényeget. Egyetlen dolgot nem szeretek csak benne: hogy most megint legalább két évet várhatok a folytatásra!