Bűnös és ellenállhatatlan – A szesztilalom és a filmek

–

Kilencvenkilenc évvel ezelőtt (tehát 1920-ban) a mai napon lépett életbe az Egyesült Államok híres (vagy inkább hírhedt?) szesztilalmi törvénye, amely megtiltotta a 0,5 százaléknál magasabb alkohol-tartalmú gabonaalapú italok előállítását, szállítását, árusítását és a fogyasztását, és ezzel kezdetét vette egy olyan korszak, amely a filmvilág egyik legkedveltebb témája lett.

A tizenhárom évig tartó időszak ugyanis csak arra volt jó, hogy megágyazzon a szervezett bűnözésnek, és kitermeljen egy olyan negatív hőst, mint Al Capone, valamint arra, hogy rákényszerítse az átlagembereket is a törvényszegésre, hiszen továbbra is ittak, csak épp gyakran házilag készített, káros vackokat, vagy a maffia kezén keresztül csempészett italokat. 

A szesztilalom korszaka nagyjából a ’20-as éveket fedi le, vagyis a végére még egy világgazdasági válság is jutott, de a nagy nyomásra persze megszületett a válaszreakció is. A tiltásból fakadó titkolózás, földalatti élet és bűnözés kitermelte a fényűzést, és egy új, merészebb zenei és megjelenési stílust is, amit ma úgy hívunk: jazzkorszak. Ezek a komponensek mind a mai napig izgatják az alkotókat, így a szesztilalom idejét feldolgozó filmekkel tele a padlás, és mindig készül egy-egy újabb. 

Mi most összegyűjtöttük azokat, amelyek talán a legjobban ragadták meg a korszak szellemét – de lehet velünk vitatkozni, mert előre eláruljuk: Sylvester Stallone Oscarja, Bruce Willistől Az utolsó emberig, vagy Ben Affleck nemrégiben készült rendezése, Az éjszaka törvénye nem lesz rajta. Sem a Boardwalk Empire, ami, ugye, sorozat... Bocs mindenkitől, de nem férhet rá minden!

A sebhelyesarcú

A címről valószínűleg mindenkinek az Al Pacino és Michelle Pfeiffer főszereplésével készült 1983-as film jut eszébe (Brian de Palma rendezésében), és joggal értetlenkedik, hogy mit keres itt mindjárt a lista elején, amikor az a ’80-as években játszódott, és a drogkereskedelemben meggazdagodott maffiavezérről szólt, ahogy az lépésről lépésre eljutott a csúcsig, majd lehullott onnan a mélybe. Csakhogy A sebhelyesarcú eredetijét Howard Hughes gyártotta 1932-ben (igen, akiről később Martin Scorsese készített életrajzi filmet Leonardo DiCaprióval), és Al Capone történetét mesélte el benne – aki akkor még javában élt. (Mindössze egy évvel korábban került börtönbe.) Persze amikor a rettegett maffiafőnök emberei felkeresték a forgatókönyvírót, és kérdőre vonták, letagadta, hogy Capone ihlette volna a figuráját. Pedig akár büszke is lehetett volna rá:

Al Caponét később a filmek tették halhatatlanná, több mint egy tucat alkotásban bukkan fel az alakja. 

Aki legyőzte Al Caponét 

Hát akkor álljon itt mindjárt egy másik Al Capone-film, amit már tényleg Brian de Palma rendezett 1987-ben. Ez azonban nem elsősorban a maffiavezért, hanem az őt üldöző szövetségi ügynököt, Eliot Nesst és a csapatát állítja középpontja, Kevin Costner főszereplésével. A film érdekessége, hogy Al Caponét Robert De Niro alakítja benne, ahogy tőle megszoktuk, a szerephez idomuló külsővel, alaposan meghízva, félig kopaszon. A mellékszerepekben pedig olyan nagy nevek tűnnek fel, mint Sean Connery és a fiatal Andy Garcia – istenem, de jó, klasszikus gengszterfilm született még abban az időben. Viszont ne tévesszen meg minket a látszat: a maffiavezért végül nem Eliot Nessnek sikerült bíróság elé állítania (aki az alkoholtilalom megszegésével próbálta megszorongatni), hanem Frank J. Wilsonnak, aki adócsalás miatt citálta a törvény elé.   

A nagy Gatsby

Íme, a tökéletes bizonyíték arra, milyen hasztalan volt az alkoholtilalom: A nagy Gatsby-t jegyző F. Scott Fitzgerald súlyos alkoholista lett ebben az időben, és egész környezete (az amerikai felső osztály) vedelte napi szinten az italt. Nála jobban ezt senki nem örökítette meg az irodalomban, és mindegy, hogy leghíresebb regényének melyik adaptációját nézzük, a Coppola-féle 1974-est, vagy a Baz Luhrmann-féle 2013-ast, a korszakot sokkal jobban fogjuk érteni utána.

Ez a regény szinte olyan, mint egy színdarab: nem baj, ha újra meg újra előveszik, és minden rendező hozzáteszi a maga értelmezését és stílusát – főleg, ha van hozzá egy olyan főszereplője, mint a ’70-es években Robert Redford, vagy a kétezresekben Leonardo DiCaprio. Mindkettejükhöz hibátlanul passzol a szerep.

Van, aki forrón szereti

Csak, hogy ne kizárólag a súlyos drámákat vagy sötét bűnügyi történeteket ismerjük ebből a korszakból, álljon itt a világ egyik legbájosabb vígjátéka, amiről valószínűleg utolsóként jutna eszünkbe az alkoholtilalom, pedig a cselekménye tulajdonképpen ebből indul ki. A két zenész főhőse, Joe (Tony Curtis) és Jerry (Jack Lemmon) ugyanis azután kénytelen menekülőre fogni és női ruhába bújni, majd egy női együttessel turnéra indulni, hogy véletlenül tanúi lesznek egy maffialeszámolásnak. Úgy is reklámozták a filmet 1959-ben, hogy „A sebhelyesarcú óta nem láttunk ennyi akciót”.

Az alvilág alkonya 

Ha már a legnagyobb sztároknál tartunk, nem hagyhatjuk ki Humphrey Bogartot, akit a gengszterfilmek avattak sztárrá – ahogy néhány héttel ezelőtt, a születésnapján megírtuk.

Az alvilág alkonyában a kor másik nagy kedvencével, James Cagney-vel játszottak bűnözőket, egy olyan történetben, amit a szerző, Mark Hellinger nem kisebb küldetéssel írt, mint hogy „megörökítse az ordító ’20-as éveket”, annak minden elemével: a házi szeszfőzdékkel, a titkos lebujokkal, a maffiaháborúkkal, a fülledt éjszakai élettel és a benne dolgozó dizőzökkel. Még viszonylag közel voltak hozzá (a filmet 1939-ben mutatták be), de már megpróbált történelmi tablót készíteni belőle, persze szórakoztató, hollywoodi stílusban. 

Volt egyszer egy Amerika

Ha valakinek végül tényleg sikerült történelmi tablót mutatni a korszakról, az véletlenül épp egy olasz rendező, Sergio Leone, a spagettiwestern atyja. Az az érdekes, hogy ahelyett, hogy megrendezte volna A keresztapát az olasz maffiáról (amit szintén felajánlottak neki), ő inkább három külvárosi zsidó gyerek történetét akarta elmesélni, akik a szeszcsempészettől reméltek felemelkedést, és ennek persze meglett az ára. A film olyan nagy vállalkozás volt, hogy Leone több mint tíz évig készült rá, és az ő verziójában majdnem négyórás hosszúságúra sikerült, amiből Amerikában egy erősen megvágott, és leegyszerűsített kétórás változatot mutattak csak be. Mivel Leone nem készített több filmet, így végképp egy nagy művész utolsó mestermunkájaként vonult be a filmtörténetbe.

A halál keresztútján 

Ahogy korábban James Cagney vagy Humphrey Bogart, aztán jó pár évvel később Al Pacino vagy Robert De Niro, úgy az utóbbi években Steve Buscemi vagy John Turturro a kötelező „kellékei” egy gengszterfilmnek. (Csakhogy ők általában nem hősei, hanem mellékszereplői a sztoriknak, úgy viszont feledhetetlenek.) Nem meglepő módon a Coen-fivérek használták őket először ilyen szerepben, akik szívesen kirándulnak az amerikai történelem különböző korszakaiba, így természetesen a szesztilalom sem maradhatott ki a repertoárjukból. Ezen az egyik korai filmjükön már látható a kézjegyük: az érzékenység, a különböző etnikai csoportok bemutatása (az ír és az olasz maffia csap itt össze egy zsidó jóvoltából), és az aprólékos korrajz. Sokak szerint méltatlanul elfeledett filmjük.

Közellenségek

A korszaknak – Al Capone mellett – volt egy másik híres bűnözője is, aki nagyon más típust képviselt: John Dillinger. Ő a jóképű csibész szerepében tetszelgett, örömmel páváskodott a médiában. Volt is hozzá érzéke, így el tudta érni, hogy afféle XX. századi Robin Hoodként tekintsenek rá, mivel volt saját bandája, és magánszemélyeket nem károsított meg, csak bankokat, ráadásul előszeretettel tört borsot a hatóságok orra alá. (Többször szökött meg börtönből és egyszer kirabolt egy rendőrőrsöt is.) Egyszóval Dillinger igazi romantikus hőstípus, akinek a halála is megfelelően drámaira sikeredett: egy barátnője szövetkezett a háta mögött az FBI-jal, és segített őt tőrbe csalni, majd szitává lövetni.

A Közellenségben még a legjobb korszakában lévő Johnny Deppet láthatjuk Dillinger szerepében, egy olyan kiváló rendező keze alatt, mint Michael Mann.   

Lövések a Broadwayn 

Bár ennek az időszaknak Chicago volt a középpontja, onnan indult a bűnözés, de azért New Yorkot sem kellett soha félteni. És ha New York, akkor persze Woody Allen, akinek egyszer még a szesztilalom korszakáról is eszébe jutott egy sztori. Persze tőle ne várjon az ember látványos akciót vagy bűnügyi történetet, csak egy szellemes mesét, amiben van szív, humor, csetlő-botló értelmiségi főhős, és kivételesen egy gengszter is, aki a butuska, tehetségtelen barátnőjét egy Broadway-színdarabba protezsálja. Maga Woody Allen ezúttal nem szerepelt a vásznon (pedig abban az időben, 1994 környékén még javában játszotta a saját filmje főszerepeit), helyette John Cusack aggódja végig az 1928-as év megpróbáltatásait. 

A kárhozat útja

A végére egy kissé rendhagyó filmet hagytam, mert bár ez is 1931-ben játszódik a gengszterek körében – ezúttal az ír maffia berkeiben –, de nem akciókrimi, film noir vagy vígjáték, inkább valamiféle melodráma, amiben a nagy férfi érzelmek viszik a prímet.

Már a szereposztása is rendhagyó: Tom Hanksről soha máskor nem jutott eszébe senkinek egy gengszter, ahogy Paul Newman sem játszott korábban maffiavezért, csak épp élete utolsó szerepében (ezt is fantasztikusan, természetesen).

Sam Mendes rendező ráadásul magával hozott a társulatba két angolt, akik szintén nem egyértelmű választások ebben a közegben: Jude Law-t és Daniel Craiget, szóval A kárhozat útja egy igazi kuriózum, ami persze vagy bejön valakinek, vagy nem, mindenesetre azt mutatja, hogy még egy ilyen oldala is lehet a szesztilalomnak, ami – úgy látszik – kifogyhatatlan kincsesbánya a filmesek számára. 

Gyárfás Dorka

Képek: IMDB