–

Kedves Enci!

Kb. 30 éve találkoztunk először, jobban mondva tartózkodtunk egy helyen – ez pedig a Margit híd budai hídfőjénél lévő pizzéria volt (azóta Rossmann) –, ahol barátaimmal beszélgettünk. Te beviharzottál, leültél a pulthoz, ügyet sem vetettél ránk, mondjuk, ez így is volt rendjén. Hármunk közül is csak én bámultalak egy másodperc törtrészénél hosszabb ideig, egyszerűen lenyűgöztél mint jelenség, és persze azért is, mert szokatlan volt, hogy valaki este napszemüvegben tartózkodjon zárt helyen. Bár akkor már láttalak színpadon, természetesen nem ismertelek fel, viszont amikor a barátom – azóta filmrendező – levette, hogy hosszasan nézek irányodba, azonnal képbe hozott: „A csaj a legjobb fiatal magyar színésznő, valami Enikő, három év múlva plakátok százezreiről fog üvölteni a neve.”

Azóta nagyon sokszor láttalak színpadon és filmben, mindegyik alkalomra úgy emlékszem, mint ünnepre. Olyan pillanatokat köszönhetek neked, amelyek egyszer s mindenkorra beleégtek az emlékezetembe, most is libabőrös a karom, ha rájuk gondolok.

Ez meghatározta a viszonyunkat – jobban mondva, a viszonyomat irányodba –, bár forgatáson, színházi büfében, fogadáson többször voltunk egy légtérben, néha még be is mutattak bennünket egymásnak, többnyire tisztes távolból csodáltalak, illetve, ha úgy hozta a sors, hogy egy-egy szót válthattam veled, többnyire zavartan makogtam – de tényleg, basszus, mi mást csinálhat egy halandó, ha az Istennő egy pillanatig letekint rá az Olümposzról?

Most itt ülök a tévé előtt, nézlek, és egyszerre vagyok szomorú és felháborodott, ahogy Rónai Egonnak magyarázod a helyzetet. Nem tudom, mi zajlott a színházban, nem tudom, mit gondolsz magadról valójában, nem is írnék most ide semmi olyat, ami de…-vel kezdődik. (Nyilvánvaló, hogy ha valakiről a kollégái nagy része úgy nyilatkozik, gond van vele, ott valószínűleg gond is van – ezt emberként és igazgatóként is muszáj észrevenni, muszáj levonni a következtetéseket, és megoldani a helyzetet.)

Egy felelős (női) vezető azonban ilyen helyzetben egyszerűen nem mondhatja a kamerának, hogy „azért is vagyok itt ma is, hogy példát mutassak azoknak a nőknek, akik vezetők szeretnének lenni, vagy vezetők. Hogy igenis álljanak ki és védjék magukat. […] És, igen, határozott vezető vagyok, határozottan, mindig a Vígszínház érdekében döntök, és a látogatottság kilencvenhét százalék, telt házak, nagyszerű előadások, fiatal alkotók… Igen, ez van.” Egy egyszerű riporteri kérdést nem intézhetsz el úgy, ahogy te a Stohlra vonatkozóra reagáltál.

A felelős (női) vezető, példakép, nem maszatol, viszontvádaskodik stb.

Hogy miért tettem már másodszor is zárójelbe a női szót?

Olyan környezetben dolgozom, amelyben a vállalatvezetők többsége nő, nő a vezérigazgató, és van/volt alkalmam megtapasztalni, hogy egy szervezet kultúrájához mennyit képes hozzáadni, ha nem a tesztoszteron dominálja a döntéshozatalt. És igen, imádom.

De a szakmaiság, az emberség nem lehet genderkérdés, ezt a kártyát, főleg ebből az aspektusból kijátszani minden, csak nem egy felelős vezető válasza. Így nem lehetsz példakép.

Tudom, hogy többeknek talán furcsa lesz a történtek után, de Enci, én szurkolok neked. Nem azért, hogy megőrizhesd a pozíciódat, és bármi áron megnyerd ezt a meccset – ehhez semmi közöm. Azért szurkolok, hogy bármi történjen veled ezután, nyugodtan és őszintén bele tudj nézni azokba a szemekbe, amelyek most vádolnak, és ha kell, ki tudd mondani azt, hogy „bocsánat”.

Nem azért, mert elvárják tőled, hanem azért, mert „felelős (női) vezetőként” megvizsgáltad a helyzetet, és úgy ítélted meg, ez szükséges.

Mentes Endre

Kiemelt kép forrása: YouTube